A kisebbségi lét velejárója, hogy a kisebbségi ismeri és értékelni tudja a többségi kultúra teljesítményeit, fordítva viszont ez nem általános. Vannak szép kivételek, de szinte mindenkinek vannak mellbevágó élményei, hogy a kisebbségi kultúrát illetően mennyire nagy a többségi tájékozatlanság. Ilyenkor gondolunk a valamikori Temesvárra, amikor minden önmagára adó temesvári ismert legalább három nyelvet – vagyis tájékozódhatott. Mert nyelvismeret hiányában sokra nem lehet számítani.

Mint hasonló esetben annyiszor, most is a világhálóra lépek ki, megnézni, kutatja-e valaki azt, hogy a többségi románság mennyire ismeri az országban élő kisebbségek kultúráját. Az eredmény nulla találat. Nem adom fel, lássuk az iskolát. Tanítják-e a kisebbségek történelmét? Találok egy tankönyvet (Istoria și tradițiile minorităților vagyis a Kisebbségek történelme és hagyományai, a 2019/20-as tanévre adta ki a Didaktikai és Pedagógiai Könyvkiadó), módszertani könyv a tanárok számára, hogyan tanítsák a vonatkozó tárgyat a romániai kisebbségi nyelvű iskolákban. Olyan munkát, amely a vegyes lakosságú térségekben a többség számára nyújtandó tájékoztatással, a kisebbségek kultúrájával, nyelvével való találkozást segítené elő – nem találok. Még nem adom fel: beütöm a guglis keresőbe: többség-nemzeti kisebbségek közötti kapcsolatok és utóbbiak kultúrájának ismerete. Hogy a gép „tudja”, mit keresek, bizonyítja az, hogy mindjárt második találatként kínál egy dolgozatot: Kisebbség és többség az amerikai irodalomban, egy elemzés az olvasztótégely klasszikus kérdéséről; román szöveget nem hoz ki. Utolsó kísérletem: többség–kisebbség viszonya Romániában. Erre már vannak találatok – politikai elemzések és állásfoglalások. Helyzetfelmérés, hogy miként alakul a viszony térben és időben – ilyen szöveget nem kínál a keresőmotor.
Meg kell állapítanunk, hogy a kultúrpolitika szintjén a többség–kisebbség kérdés nem, vagy annyira a sor végén szerepel, hogy az önmagában is jelzésértékű. Pedig menynyire fontos volna tudni például azt, hogy városunkban amelyet a román többség kultúra iránt érdeklődő része előszeretettel nevez multikulturálisnak (most ne menjünk bele: mit jelent/het a kifejezés), szóval ma Temesváron milyen mérvű és jellegű a többnyelvűség? A kisebbségi nyelvek ismeretére gondolok egy olyan városban, ahol egy évszázada még az a mondás járta, hogy itt a kutyák négy nyelven ugatnak. Vagyis nemcsak az emberek, de a kutyák is négynyelvűek voltak. És ma? Napjainkban a többségi helyi lakosság milyen mértékben érti/beszéli a magyart? Nem a németet, mert az világnyelv. Hanem a magyart vagy a szerbet. Nem tudjuk. Igaz, az 1910-es helyzet sem volt éppen az idézett mondással egyező, hiszen – erre már van adat a hálón – a románok 30%-a beszélte akkor az ország hivatalos nyelvét, a magyart.
Nem számíthatunk arra, hogy román polgártársunk érti és ismeri a mi kultúránkat. Kellene? Eminescuról mindenkinek vannak ismeretei, Petőfiről a románok bizonyos része hallott. De ha a szerbek (leg)nagy(obb) költőjére vonatkozik a kérdés, gondolom, sokan bizonytalanok vagyunk – pedig a diákként Temesváron tanuló Miloš Crnjanskiról, a diplomata-filozófus költőről tud(hat)unk ezt-azt. Előkeresem Milosevits Péter vaskos szerb irodalomtörténetét, és ebben olvasok első alkalommal Branko Radičevićről, akit a szerb Petőfinek nevez a monográfia. Ennyit a kutyák soknyelvű ugatásáról…
Azért meglepetések vannak, és örüljünk ezeknek. Ezidáig egy költői nekirugaszkodásról tudunk, amely Bolyai szellemiségét kívánta megjeleníteni: Mandics György és M. Veress Zsuzsanna közös verskötetéről: Bolyai János jegyzeteiből (Kriterion, 1979). Kötetüket a szerzők így ajánlották az olvasónak: „Amikor Szőts Júlia, Bolyai János gyámola bejelentette a nyugalmazott kapitány halálát, a marosvásárhelyi várparancsnok azonnal intézkedett, hogy holttetemét szállítsák át a katonai halottasházba, minden irományát rakják ládákba, s vigyék a várba. Így vette kezdetét egy kiemelkedő szellem hagyatékának megrendítő, de a kor viszonyait híven tükröző hányódása a zsenialitást duhajkodásokban, szónoklatokban vagy társasági szellemességekben mérő Marosvásárhely városában, anno 1860.

Felelőtlen, nemtörődöm kezek, hosszú mezőségi esők és por lyuggatta, hasogatta olvashatatlanná ezeket az ideges írással telerótt cédulákat, melyeket máshol páncélszekrények, termosztátok óvtak volna az időtől. Ma a kutatók, szelleme utolsó pillanatban érkező mentői már csak nagy erőfeszítések árán tudják legalább részben helyreállítani a csonka szövegeket, penészes cédulákat… Apokrif gyűjteményünk a már ismert anyag extrapolációjaként a lehetőség senkiföldjén építkezik, s Bolyai életének és művének (a Tannak) valós vagy legalábbis valószínű motívumait szerkeszti kronológiai, illetve szellemi elvek szerinti egységbe. Mivel Bolyai fogalmazási stílusa, egyéni helyesírása a mai olvasó számára nehézséget jelentene, szerepjátszó kísérletünkben nem szavában, hanem szellemében igyekeztünk hűek maradni a nagy gondolkodóhoz.”
Tehát Bolyai szellemi örökségéról van szó. A Mandicsházaspáréhoz hasonló feltáró kísérlet azóta nem született, egészen mostanáig. Az idén októberben napvilágot látott Bolyai-olvasat azért igazán érdekes, mert egy román költő értelmezési kísérlete. Caius Dobrescu kötetének (Bolyai la Timișoara) alcíme: epopee onirică (Tracus Arte Kiadó 2024). A szókapcsolat első tagja világos, a második kö- zelről sem az. Az onirikus értelme álomszerű, de itt többet jelent, ugyanis az 1960-as években kialakult Bukarestben egy irodalmi csoport, Eugen Barbu körül, az önmagukat onirikusnak nevezett irodalmárokból, akik a fantasztikus irodalom hagyományos és romantikus elemeiből is építkeztek, egyfajta szuprarealizmust műveltek. Közéjük sorolható a temesvári Sorin Titel is. Hogy az irodalomkritika miként fogadja Caius Dobrescu eposzát, még a jövő zenéje, hiszen a könyv első bemutatója nemrég volt, 2024. november 6án a temesvári Két Bagoly könyvüzletben.
Dobrescu így vall munkájáról: „Úgy gondoltam, hogy valós tényekből, de álomszerű és képzeletbeli fordulatokat is beépítve megkomponálok egy történetet, amely Bolyai János létezésének egész drámáját egy temesvári – a Habsburg Birodalom egykori Katonai Határvidékének közelében megtörtént – megélt revelatív élmény köré gyűjti. Minden fikción túl nyilvánvaló, hogy a bánsági tapasztalatok keményen rányomták a bélyegüket a nagy matematikusra: alig három év után távozott innen, magával vitte a maláriát és a reumát, amelyek élete végéig elkísérték. És minden jel szerint hozzájárultak az 1860-as korai vég bekövetkeztéhez.”

Az eposszal kapcsolatosan egyelőre Teodor Dună értékelő sorait idézhetjük: „Rég nem olvastam ilyen értelmesen megszerkesztett verses narrációt, ennyire ter- mészetesen-kísérletit, ennyire találékonyat, különöset és vonzót. Caius Dobrescu ebben az onirikus eposzban egy kifinomult ironikus alkimista, aki a beszédidőket toldalékolja, aki mindenféle határvonalat kever össze a harmonikus feloldódásig, és feléleszti egy krepuszkuláris, titokzatos, ellenállhatatlanul eredeti és furcsán hihető világ »gólemét«”.

Következzen két rövid részlet Dobrescu eposzából. Mivel magyar fordításról nem tudok, az alábbi sorokat én ültettem át magyarra. Két fordítás következik.

II. ének Maros, 1857. Temesvár, 1825.

A fejfájások egyenes vonalak, univerzumuk tüzes de egyenesek.
Izomgörcsök blokkolják lábadat, köhögés tör fel a tüdődből, a hidegrázás egész testedből, villanások a gerincvelőből egyenesek.
Mindaz, amit húsod virágában érzel Megérteti veled, fokozatosan, mi az egyenes.
Ösztöneink izzó egyenesek – nem tudom, a reflexeink is azok-e de ösztöneink határozottan azok. És a telhetetlenségek. Mert a végtelenségig terjedhetnek.
Az öreg Eukleidésznek legalább ebben igaza volt. Ez axióma.

XVII. ének. Temesvár felé, 1823 (részlet)

Igen, szeretett Zoltánom, az a Locus Magicus, ahol teljesen kibomlott szellemem magva lehetett volna Bécs. Az én világomból, végeredményben mi más hasonlított jobban, Eukleidész Alexandriájára; De nem így történt.
Ma, látod, amikor bármely test eltolásának kulcsa adott számomra, amikor elmozdíthatom térben, világokban, kizárólag elmém erejével, amikor a négyzetet körré tudom alakítani, és majd a kört vissza négyzetté – ma, már értem, a hatalmas Bécs miként csúszhatott, gördülhetett, pöröghetett, hullhatott részeire, részecskéire, hogy aztán visszaálljon az önazonos egység, vagy, lényegében, valami más, ez Temesvár – igen, Zoltán, igen – legyen Temeschburg, pontosan a Bega partján.
Ott értettem meg a Középpont Határokra vetítésének tudományát.

Bodó Barna

Cîntul II Mureș, 1857 / Timișoara, 1825

Durerile de cap sînt linii drepte, în universul lor de foc, dar drepte.
Crampele musculare care-ți blochează gamba, tusea țîșnind din plămîni, frisoanele din tot corpul, fulgerările de pe șira spinării sînt drepte.
Prin tot ce simți în floarea cărnii tale pricepi, treptat, ce este linia dreaptă.
Instinctele noastre sînt drepte incandescente – nu știu dacă și reflexele dar instinctele, da, categoric. Aviditățile. Fiindcă se pot prelungi la infinit.
Măcar aici bătrînul Euclid avea dreptate. E o axiomă.

Cîntul XVII Spre Timisoara, 1823

Da, iubitul meu Zoltán, acel Locus Magicus, în care s-a desfăcut complet sămânța spiritului meu ar fi putut fi Viena. Care altul din lumea mea se/asemăna mai bine, la urma urmai, cu Alexandria lui Euclid; Dar nu a fost să fie.
Astăzi, vezi tu, cînd cheile translatării oricărui corp îmi sunt la îndemînă, cînd îl pot deplasa în spațiu, lumi, doar cu puterea minții, cînd pătratul în cerc pot să-l preschimb, și apoi cercul îl fac pătrat la loc / azi, înțeleg cum de a fost posibil ca imensa, măreața Vienă să se deplaseze, să se rostogolească, să gireze, să se desfacă-n părți, particule, și-apoi să redevină un întreg identic, sau, de fapt, destul de altfel, în Temesvar – da, Zoltan, da – în Temeschburg, drept pe malurile Begăi.
Acolo am ajuns să pricep știința De-a proiecta Focarul la Fruntarii.