Az oravica–aninai hegyi vasút 23.

Epilógus

Nem tudom, mi lesz e szép műszaki em­lékünk további sorsa. Sikerül-e élő múzeumvasúttá változtatni, vagy a vasanyaga aprópénzért elkelve busás hasznot fog hozni a bu­karesti „okos” fiúknak. Megmaradnak-e a gyönyörű völgyhidak, vagy pedig először a vasszerkezetük tűnik majd el, később pedig megmaradt pillérjeivel fog évek múlásával végezni fagy, hó, eső és gonosz emberi kéz. Va­jon ugyanarra a sorsra jutnak-e, mint a régi lóvasút hídjai. Méltóságos romokká válnak-e majd, vagy turisták ezrei fogják elődeink munkáját csodálattal szemlélni.
„Védjük meg a barbároktól a régi hidakat, régi templomainkat” – biztatott Paul Séjourné hídtervező és hídépítő, a boltozott kő­hidak koronázatlan királya, aki a legnagyobb nyílású boltozott hidakat tervezte és építette (többek között a luxemburgi Adolph-hidat is). Lesz-e elég erőnk és akaratunk, hogy így legyen?
Benövi-e majd az elhagyott pálya nyomát a fű, újra birtokába veszi-e az erdő a hegybe vágott pályát. Nem tudnám megjósolni.
Szeretném látni a napi három-négy mo­dern, panorámatetős, kényelmes kirándulóvonatot, a helyreállított őrházakat, szépen ki­csinosított állomásokat, melyek egyikében emléktárgybolt, másikában falatozó, kávézó vagy cukrászda kapna helyet. Szeretnék olyan programokat látni, melyeken a kirándulókat szállító vonatok megpihennek a pá­lya érdekesebb szakaszainál, a bátrabbak le­gyalogolhatnak a nagy viaduktok tövébe vagy felkapaszkodhatnak a felettük magasodó dombokra, gyalog kelhetnek át alagutakon, élveznék a táj, a természet és az ember al­kotta mű barátságos együttélését. Olyan ki­rándulásokat látni, amelyeken képzett idegenvezetők butuska mesék vagy hamisított tör­ténelem szajkózása helyett elmesélnék a vasúti pálya és a vidék igazi történetét.
Szeretnék olyan kirándulókat látni, akiknek ittlétét nem eldobott műanyag tasakok, sörösüvegek jelzik, ordító műzenével, ha­nem akik érdeklődve járják be a pályát vagy egy részét, és rácsodálkoznak a természet és ember alkotta szépségekre, tiszta, hi­deg forrásvizet kóstolnak, képeslapot pe­csételnek, fotóznak, jókedvűen, kedvesen. Vagy csak egyszerűen jól érzik magukat.
Szeretném, ha felszállhatnánk a programszerűen közlekedő, mozdony vontatta nosztalgiavonatra, mely vígan füttyentgetve kaptatna dombra fel, magát kifújva ereszkedne lefelé. Köz­ben, néha-néha behunyva lámpásszemét fiatalságáról ál­modna, amikor még dagadó erővel vontatta a csil­logó kőszénnel meg­rakott kocsikat.
Ehhez azonban akarat kell. Megvan-e ez a döntéshozókban, nem tudom. Majd elválik…

Köszönetnyilvánítás

Köszönettel tartozom mindazoknak, akik ilyen vagy olyan módon segítséget nyújtottak a kutatás során: a Domus Hungaricának a kutatás feltételeinek biztosításáért, Opa­usz­ki Istvánnak, a MÁV Központi Irattára vezetőjének és munkatársainak, Mircea Benec temesvári vasútigazgatónak, Maricel Berger osztálymérnöknek, dr. Gálffy Gyulá­nak a kapott dokumentumokért, a már égi pályák történetét bogarászó id. dr. Horváth Ferencnek és Pammer Lászlónak.

Sorozatunk indításakor már gőzerővel foly­tak Az oravica–aninai hegyi vasút története című könyvem nyomdai munkálatai, s amint Olvasóink nagyrésze már tudomást szer­zett róla a könyv azóta megjelent, el is fogyott, digitális változata még megvásárolható a temesvári Libris könyvesboltban a Má­ria szobor mellett, vagy pedig a szerzőnél.