– Interjú Sydney olimpiai bajnokával, Székely Bulcsúval –

– Mi volt a titka az „aranycsa­patnak”, a három egymás utáni olimpiai aranyéremnek?
– A legnagyobb titka az egy­más iránti szeretet és tisztelet volt… Egymást segítve próbáltuk meg elérni a célokat, tehát nem hagytuk a parton a másikat, hanem gyakorlatilag egymást a gödörből kirángatva igyekeztünk haladni előre.
– Az egymás iránti szeretet és tisztelet – gondolom – nem magá­tól alakult ki…
– Igen, nyilván ehhez minden­ki kellett. Az akkori szövetségi ka­pitánynak, Kemény Dénesnek volt – sőt a mai napig van – egy fantasztikusan jó vezetői tulajdonsá­ga: sohasem úgy válogatta össze a csapatot – és ezt sokszor el is mondta –, hogy az adott poszton mindenképp a legjobb játékos le­gyen. Olyan alakulatot akart ösz­sze­rakni, amelynek a tagjai együtt a legjobbak.
– Úgy érzem, hogy még kellett valami más is a sikerhez.
– Szerintem ez a csapat attól működött jól, hogy mindenkinek megvolt a saját maga szerepe, és nem mindegyik szerep volt fősze­rep. Amikor már nagyon fáradt volt mindenki, a végét járta egy-egy játékos energiája, figyeltünk a jelekre, és gyakorlatilag együtt próbáltunk fennmaradni a legnehezebb időszakban, akkor is, ami­kor nem úgy álltak a csillagok, ahogy szerettük volna.
– Voltak konfliktusok is… Ho­gyan lehetett ezeket csapatként meg­oldani? Mert másként nem jött volna össze a három olimpiai aranyérem egymás után…
– Elsősorban Kemény Dénes kellett ehhez, másodsorban a csa­paton belül szükség volt egy-egy vezetőre, aki mögé vakon felsorakozott mindenki. Ezen a téren Benedek Tibor (Európa- és világbajnok, háromszoros olim­­piai baj­nok vízilabdázó, 2013 és 2016 kö­zött a magyar férfiválogatott szö­vetségi kapitánya, 2020-ban hunyt el – szerk. megj.) volt a leg­erősebb személyiség… Ha ő mondott valamit, az úgy volt, senki sem kérdőjelezte meg azt, nem kez­dett el másik irányba menni. És persze a játékosok között ott volt még Kásás Tamás is (Európa- és világbajnok, háromszoros olim­piai bajnok vízilabdázó – szerk. megj.). A „vezetők” tudták, hogy mindegyik játékost más és más út vezeti el a sikerig, ráadásul a problémákra is más-más megoldásokat kerestek. Például Sydney-ben Kósz Zolinak (akkoriban a ma­gyar válogatott első számú kapusa – szerk. megj.) volt egy nagyon rossz periódusa, maga alatt volt nagyon, és Tibi engem küldött, hogy üljek le vele négyszemközt be­szélgetni. Tudta, hogy jóban va­gyok vele, szoros baráti kapcsolat van közöttünk, emellett ismerem, látom a problémát, és tőlem más­ként fogadja el a kritikát vagy a tanácsot. Az ilyen esetekre utaltam azzal a kijelentéssel, hogy a csapa­ton belül is voltak nagyon jó vezetők, akik tudták, mihez kell nyúlni egy-egy problémánál.
– Mi volt Székely Bulcsú sze­repe a válogatottban? Miben volt kiemelkedően jó?
– Úgy fogadtam el a szere­pe­met, hogy egy másodpercig sem volt nekem sértő, ha egy adott mér­kőzésen kihagytak a keretből. Valószínűleg nagyon sokszor tud­tam energiát vagy tüzet adni a csa­patnak, amikor ez önmagától nem alakult ki. Nekem nemcsak a víz­ben volt ilyen szempontból fel­adatom vagy szerepem, hanem a parton is legalább annyit tettem hozzá, mint ahogy nyilván a víz­ben sokan mások… Attól volt ez egy fantasztikusan jól működő csa­pat, hogy egy főszereplő, illet­ve egy mellékszereplő sem érezte azt, hogy ő főszereplő vagy mel­lék­szereplő. Mindenki úgy élte meg, hogy ő ennek az egységnek a része.
– Számomra úgy tűnik, mintha a magyar szurkolóknak csak az aranyérem számítana. Amikor vi­szont nem úgy jön össze, elindul egy negatív kommentáradat… Ho­gyan tudta ezt feldolgozni a csapat egy-egy kudarccal végződött meccs után?
– Azt tudom mondani, mint amit mindenki mond ilyenkor: aki kimegy a színpadra, és meghajol a tapsnál, annak néha a füttyszót is el kell viselnie emelt fővel. Azt is hozzá kell tenni, hogy itt gondol­kodó, értelmes emberek vannak, akik pontosan tudják, hogy néha kevés az adott produkció, és valahol, nagyon mélyen ott lapul az igazság. Nyilván azért változott a világ, 2000-ben még nem a kö­zös­ségi oldalak uralkodtak, legfeljebb egy-egy cikk jelent meg a mérkő­zések után, ma ezt sokkal nehe­zebb kiszűrni, nem is tudja ettől függetleníteni magát egy sportoló. Ilyen szempontból jelenleg jóval összetettebb egy csapatépítés, illetve egy vezetőnek a szerepe… sokkal több aspektust kell kontrollálnia.
– Közeledik az Európa-baj­nokság, a legutóbbit, 2020 januárjában megnyerte a csapat Buda­pesten, viszont idén nyáron volt a világbajnokság, ahol a 7. he­lyen zárt ugyancsak hazai közönség előtt… Elég nagy váltásra van szükség ahhoz, hogy megvédje a címét, vagy akár dobogós legyen.
– Szerintem a címvédésnél sok­kal fontosabb az, hogy újra emelt fővel lehessen járkálni az uszodában, mert a 7. hely is fáj, de sokkal fájóbb, ahogy ezt a 7. he­lyet elérték… a játékosokból hiány­zott a csapatszellem (ez volt minden idők második legrosszabb vb-szereplése – szerk. megj.); úgy érzem, hogy a büszkeséget és az alázatot kell visszahozni. Ezen az Európa-bajnokságon a szakma és a közönség sem feltétlenül arany­éremre számít a válogatottól, ugyan­akkor azt mindenki elvárja, hogy igazi harcosokként, emelt fővel küzdjenek együtt a játé­ko­sok. Szerintem ez a legfontosabb feladat, ami a magyar nemzeti együttes előtt áll.

Két nappal a beszélgetés után, július 18-án beigazolódott az, amit addig sokan csak rebesgettek: a szövetségi kapitány, Sydney olim­piai bajnoka, Märcz Tamás közös megegyezéssel felbontotta a Ma­gyar Vízilabda-szövetséggel kö­tött szerződését. Július 20-án Varga Zsoltot nevezték ki szövetségi kapitánynak; a Ferencváros sikeredzője szintén tagja volt a 2000-ben aranyérmes csapatnak.

Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia

Kiemelt fotó: Székely Bulcsú válaszol (Forrás: A találkozó fotóarchívuma)