– Interjú Sydney olimpiai bajnokával, Székely Bulcsúval –
– Mi volt a titka az „aranycsapatnak”, a három egymás utáni olimpiai aranyéremnek?
– A legnagyobb titka az egymás iránti szeretet és tisztelet volt… Egymást segítve próbáltuk meg elérni a célokat, tehát nem hagytuk a parton a másikat, hanem gyakorlatilag egymást a gödörből kirángatva igyekeztünk haladni előre.
– Az egymás iránti szeretet és tisztelet – gondolom – nem magától alakult ki…
– Igen, nyilván ehhez mindenki kellett. Az akkori szövetségi kapitánynak, Kemény Dénesnek volt – sőt a mai napig van – egy fantasztikusan jó vezetői tulajdonsága: sohasem úgy válogatta össze a csapatot – és ezt sokszor el is mondta –, hogy az adott poszton mindenképp a legjobb játékos legyen. Olyan alakulatot akart öszszerakni, amelynek a tagjai együtt a legjobbak.
– Úgy érzem, hogy még kellett valami más is a sikerhez.
– Szerintem ez a csapat attól működött jól, hogy mindenkinek megvolt a saját maga szerepe, és nem mindegyik szerep volt főszerep. Amikor már nagyon fáradt volt mindenki, a végét járta egy-egy játékos energiája, figyeltünk a jelekre, és gyakorlatilag együtt próbáltunk fennmaradni a legnehezebb időszakban, akkor is, amikor nem úgy álltak a csillagok, ahogy szerettük volna.
– Voltak konfliktusok is… Hogyan lehetett ezeket csapatként megoldani? Mert másként nem jött volna össze a három olimpiai aranyérem egymás után…
– Elsősorban Kemény Dénes kellett ehhez, másodsorban a csapaton belül szükség volt egy-egy vezetőre, aki mögé vakon felsorakozott mindenki. Ezen a téren Benedek Tibor (Európa- és világbajnok, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, 2013 és 2016 között a magyar férfiválogatott szövetségi kapitánya, 2020-ban hunyt el – szerk. megj.) volt a legerősebb személyiség… Ha ő mondott valamit, az úgy volt, senki sem kérdőjelezte meg azt, nem kezdett el másik irányba menni. És persze a játékosok között ott volt még Kásás Tamás is (Európa- és világbajnok, háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó – szerk. megj.). A „vezetők” tudták, hogy mindegyik játékost más és más út vezeti el a sikerig, ráadásul a problémákra is más-más megoldásokat kerestek. Például Sydney-ben Kósz Zolinak (akkoriban a magyar válogatott első számú kapusa – szerk. megj.) volt egy nagyon rossz periódusa, maga alatt volt nagyon, és Tibi engem küldött, hogy üljek le vele négyszemközt beszélgetni. Tudta, hogy jóban vagyok vele, szoros baráti kapcsolat van közöttünk, emellett ismerem, látom a problémát, és tőlem másként fogadja el a kritikát vagy a tanácsot. Az ilyen esetekre utaltam azzal a kijelentéssel, hogy a csapaton belül is voltak nagyon jó vezetők, akik tudták, mihez kell nyúlni egy-egy problémánál.
– Mi volt Székely Bulcsú szerepe a válogatottban? Miben volt kiemelkedően jó?
– Úgy fogadtam el a szerepemet, hogy egy másodpercig sem volt nekem sértő, ha egy adott mérkőzésen kihagytak a keretből. Valószínűleg nagyon sokszor tudtam energiát vagy tüzet adni a csapatnak, amikor ez önmagától nem alakult ki. Nekem nemcsak a vízben volt ilyen szempontból feladatom vagy szerepem, hanem a parton is legalább annyit tettem hozzá, mint ahogy nyilván a vízben sokan mások… Attól volt ez egy fantasztikusan jól működő csapat, hogy egy főszereplő, illetve egy mellékszereplő sem érezte azt, hogy ő főszereplő vagy mellékszereplő. Mindenki úgy élte meg, hogy ő ennek az egységnek a része.
– Számomra úgy tűnik, mintha a magyar szurkolóknak csak az aranyérem számítana. Amikor viszont nem úgy jön össze, elindul egy negatív kommentáradat… Hogyan tudta ezt feldolgozni a csapat egy-egy kudarccal végződött meccs után?
– Azt tudom mondani, mint amit mindenki mond ilyenkor: aki kimegy a színpadra, és meghajol a tapsnál, annak néha a füttyszót is el kell viselnie emelt fővel. Azt is hozzá kell tenni, hogy itt gondolkodó, értelmes emberek vannak, akik pontosan tudják, hogy néha kevés az adott produkció, és valahol, nagyon mélyen ott lapul az igazság. Nyilván azért változott a világ, 2000-ben még nem a közösségi oldalak uralkodtak, legfeljebb egy-egy cikk jelent meg a mérkőzések után, ma ezt sokkal nehezebb kiszűrni, nem is tudja ettől függetleníteni magát egy sportoló. Ilyen szempontból jelenleg jóval összetettebb egy csapatépítés, illetve egy vezetőnek a szerepe… sokkal több aspektust kell kontrollálnia.
– Közeledik az Európa-bajnokság, a legutóbbit, 2020 januárjában megnyerte a csapat Budapesten, viszont idén nyáron volt a világbajnokság, ahol a 7. helyen zárt ugyancsak hazai közönség előtt… Elég nagy váltásra van szükség ahhoz, hogy megvédje a címét, vagy akár dobogós legyen.
– Szerintem a címvédésnél sokkal fontosabb az, hogy újra emelt fővel lehessen járkálni az uszodában, mert a 7. hely is fáj, de sokkal fájóbb, ahogy ezt a 7. helyet elérték… a játékosokból hiányzott a csapatszellem (ez volt minden idők második legrosszabb vb-szereplése – szerk. megj.); úgy érzem, hogy a büszkeséget és az alázatot kell visszahozni. Ezen az Európa-bajnokságon a szakma és a közönség sem feltétlenül aranyéremre számít a válogatottól, ugyanakkor azt mindenki elvárja, hogy igazi harcosokként, emelt fővel küzdjenek együtt a játékosok. Szerintem ez a legfontosabb feladat, ami a magyar nemzeti együttes előtt áll.
Két nappal a beszélgetés után, július 18-án beigazolódott az, amit addig sokan csak rebesgettek: a szövetségi kapitány, Sydney olimpiai bajnoka, Märcz Tamás közös megegyezéssel felbontotta a Magyar Vízilabda-szövetséggel kötött szerződését. Július 20-án Varga Zsoltot nevezték ki szövetségi kapitánynak; a Ferencváros sikeredzője szintén tagja volt a 2000-ben aranyérmes csapatnak.
Kérdezett: Farkas-Ráduly Melánia
Kiemelt fotó: Székely Bulcsú válaszol (Forrás: A találkozó fotóarchívuma)