Ritka portéka. Nem árul­ják patikában, feketepiacon sem kapható, mégis vannak, akik megszerzik. Kitől, hol, csak ők tudják. A hatása viszont látványos: meghosszabbítja az életet.
– Ollót hoztál? Szeret­ném, ha levágnál vala­mennyit a pongyolám al­jából, mert hosszúnak talá­lom – fogadja Horák Erzsébet a látogatására ér­kező Bartl Kovács Katicát, mire ő:
– Előbb próbáld fel, lássuk. No, ez nem hosszú, a bokádig sem ér. Így jó, ahogy van, fölösleges le­vág­ni.
– Én mégis úgy gondolom… – nézegeti, igazgatja, próbálja a pongyola övével feljebb kötni a selyem ruhadarabot Erzsike, de a szabás-varrásban jártas Katica győzködni kezdi:
– Tudom, hogy igényes vagy ami az öltözködést illeti, de hidd el, tökéletes a hossza, jól takar, nem gátol a járásban, hát akkor? Vagy miniben akarsz járni?
– Méghogy miniben! Ne nevettess!
Pedig ez történik. Meg­szólal a női kacagókórus, négy hangra, és ráhangol a további beszélgetésre.
A temesvár-gyárvárosi Harmonia ház 112-es szá­mú szobájában vagyunk, és végül egy véleményen: a kérdéses pongyola érintet­lenül visszakerül a szek­rénybe, a téma lezárva.
Ennél fontosabb az október végi esemény felemlegetése, amikor a család és a Magyar Nyugdíjasklub néhány tagja itt járt köszönteni Horák Erzsébetet 94-ik születésnapja alkalmából. A tekintélyes, kényelmet kínáló ház vidám zajos társalgója azonban nem volt alkalmas a meghitt beszélgetésre.

Most jött el az ideje. Erzsike leánya, Irén azonban menni készül. Már be­csomagolta a bőröndjét, utazik haza Stuttgartba, és búcsúzni jött az édesany­já­tól. Kissé megilletődve figyeli, hogy mennyire értjük egymást, mekkora öröm a találkozás, és kéri: szeretné majd elolvasni az Új Szó-ból, hogyan nyilatkozik, mi­re emlékezik az édes­anyja kilenc évtized távla­tából…
Ennek nincs akadálya. Horák Erzsébet értelmes és készséges riportalany. Újság- és könyvbarát volt világéletében, sokat megtapasztalt, jót is, kevésbé jót is megélt, de erős tudott maradni. Tudásra éhes természete tanulásra sarkallta, leérettségizett, középiskolai diplomája lehetővé tette, hogy tisztviselőként dolgozzon a városi néptanács­nál, majd a temesvári Út- és Hídépítő Vállalat sze­mély­zeti osztályán, jó kö­zös­ségben.
– Elismeréssel gondolok Udvardy igazgató úrra és a munkatársaimra, akik szívélyesen, házi ünnepség keretében búcsúztak el tő­lem nyugdíjazásomkor, és számomra mindig sokat jelentett az emberközelség. Ezért is kerestem meg a magyar nyugdíjasok klubját, és úgy érzem, hogy az évek során nagyon beépültem a körükbe. A lelki egyensúlyomat segítenek megtartani – mondja, de a családi történetben kilenc évtized történelme is jelen van…
– Lupényban születtem, nyolcgyermekes családban, az ismerősök úgy emlegettek minket, lánytestvéreket, hogy „a három Sánta lány”. Édesapám székelyvéckei születésű, édesanyám apácai, de a megélhetéshez a bánya kínált lehetőséget. 1929-ben, a bányászsztrájk idején nekünk is kijutott a nyomorúságból. A bányá­szok közül többeket, főleg a székelyeket elbocsátották, és bár úgy tudom, hogy apám maradhatott volna, de megmakacsolta magát és ki­jelentette, hogy a székely bajtársai nélkül nem megy le a tárnába. Ilyen a bá­nyász­becsület. És akkor el­indultunk Óromániába. Câm­pulung közelében, ugyancsak bányában kapott munkát apám, majd kö­vet­kezett Caracal, onnan pedig úgy kerültünk a Bánságba, hogy a tehetős sváb gazdák jöttek munkaerőt toborozni a földjeikre. Előnyösnek kí­nálkozott a helyzet, és apám nem ijedt meg a mun­kától. Dolgozott Csa­ná­don, Nagyszentmiklóson, Fullajtár István Miklós cserép- és téglagyárában, ült traktoron a mezőgazdasági munkák idején, ér­tett mindenhez. Kellett a megélhetéshez, nagy volt a család. A nyolc testvér kö­zül még öten élünk: egy Ausztriában, egy Német­országban, kettő Nagy­szent­miklóson, én pedig itt – mutat körül. Ellágyul a hangja, amikor korai öz­vegységét említi. Nagyon szép, boldog házasságából a férje 59 évesen távozott. Az idei gyertyagyújtáskor a gyermekei, Irén és Károly elvitték őt férje sírjához, amely a jeles városépítő, Székely László sírjának a szomszédságában található. Mesél a három unokájáról, akiket kicsi korukban óvo­dába kísért, magyarul tanított beszélni, imádkozni, a közeli Szent Katalin-temp­lomba járt velük, mert sze­rinte a hit, a vallástisztelet része az életnek. Erőt ad, mint a szeretet.
A vidám, napos oldalról, a temesrékasi szőlődombokról hozott élményét is megosztja velünk Erzsike, ahová az Idősek Világnapja alkalmából ki­rándulást szerveztek a Har­monia ház lakóinak.
– A nyugdíjasklub meg a templom hiányzik a leg­jobban – jegyzi meg halkan, ahol hittársakat, barátokat hagyott, de nem felejtett… És önmagából is megőrizte nyitottságát, ízlését, humo­rát, ragaszkodását a nem­ze­tiségéhez.
Távozásunkkor elkísér a Harmonia ház kijáratáig, és Katica megígéri: még jö­vünk…
Horák Erzsike mosolyt küld utánunk és azt mondja: – Ha tudnátok, milyen bol­doggá tesztek!…
Alighanem ez az a bizo­nyos csodaszer, életelixír: a lelki harmónia.
­Sipos Erzsébet
Fotók: Béres Margit