/Gallovits Gyulával sportról, hitről, magyar identitásról/

Egy hete kezdődtek el Párizsban az olimpiai játékok. A modern olimpiák történetében először 1912-ben Stockholmban szerepelt a modern pentatlon vagyis az öttusa, amely a huszadik század második felében vált magyar sikersportággá, miután 1947-ben megalakult a Magyar Öttusa Szövetség. Gallovits Gyula öttusázó, tízszeres országos bajnok, világkupagyőztes, olimpikon. Balczó Andrást, a tízszeres világ-, háromszoros olimpiai bajnokot tekinti példaképének. Ötven éve él és dolgozik Temesváron, ahol testnevelő tanár és edző ma is. Szülei is neves sportolók voltak, felesége Florica a hetvenes évek nagysikerű kézilabdacsapatának kapusa volt, edző. Gyermekeik, Alida és Edina a teniszpályán arattak világraszóló sikereket. Alida a világ első kétszáz teniszezője közé tartozott, Floridában bajnokságot nyert, Edina 18 éves korától az Egyesült Államokban él, 51. a világranglistán, háromszoros WTA-győztes. Gallovits Gyulával az ötkarikás játékok ürügyén beszélgettünk sportról, hitről, magyar identitásról.

– Mit szerettél a legjobban az öt próba közül?
– A legjobban a futás ment, de az volt a legfájdalmasabb, négy kilométer terepen. Nem kívánom senkinek azt a fájdalmat, amelyet a végén meg közben át kellett élni. Csak az volt a szerencsém, hogy nagyon jól tűrtem, magas a fájdalomküszöböm. De egyszer azt is megutálod. A fájdalmat nem lehet szeretni, csak tűrni lehet. Lóg a nyelved, érzed, hogy rálépsz a nyelvedre. 24 éves koromra már sokszor visszafogtam magam, éreztem, hogy nem akarok megdögleni a pályán.
– Az édesapád focista volt, az édesanyád tornász.
– Az édesanyám országos tornászbajnok volt, édesapám meg mindent csinált, futballozott is sokat. Csóró gyerek volt, árva. Tíz éves korára elvesztette mindkét szülőjét, dolgozott cukorgyárban, cukorkagyárban, meg mindenütt, ahol lehetett, hogy fenntartsa magát. Tízévesen egyedül boldogult. Ez a mai időkben elképzelhetelen.

Gallovits Edina

– Most az öttusában is komoly változások vannak, leginkább a lovaglás miatt. A te idődben még a nők nem is öttusáztak.
– Nem, nem, nem. 2000-ben szerepeltek először olimpián, 2004-ben nyert olimpiát először Vörös Zsuzsa, a kétszeres olimpiai bajnok. Most veszélybe került a lovaglás. Ez jó is, meg nem is. Szerintem itt ellőtték magukat, mert a lovaglás gyönyörű. Könynyebb lesz a szövetségeknek, mert nekik kellett felkészíteniük, eltartaniuk a lovakat. A kelet-európai államok nagyon szerették az öttusát. A magyar, a lengyel, az orosz meg a bolgár szövetség képes eltartani 40 lovat, hogy megszervezzék a világbajnokságokat. A nyugatiak, olaszok, franciák, spanyolok, angolok képtelenek erre, a lovakat bérelniük kellett volna, és bérelték is, ezért a lovak felkészültségi szintje nagyon eltérő volt. Aztán a pekingi olimpián, egy német versenyző nem volt képes a pályán elindulni a lovával, rácsapott, a ló farolt, majd az edző is rácsapott, hogy induljon már el. A sportoló képtelen volt a lovat végigvinni a pályán, ezért megbüntették a teljes sportágat.

Gallovits Florica és növendékei

– 1978-ban született a nagyobbik lányod. 22 évesen lettél apa. A gyermekeid sportsikerei az ő vallomásuk szerint elsősorban a szülői kitartásnak, következetességnek, anyagi áldozatvállalásnak köszönhető. A feleséged is sportoló, az élvonalban kézilabdázott, tízszeres utánpótlás válogatott, majd a 70-es években legendás kapus volt az U-ban vagyis az egyetemi csapatban, a Bajnokcsapatok Európa Kupájáért is küzdöttek, edző lett, a sportlíceum csapatát edzette. Természetesnek gondoltátok, hogy a gyerekeknek is ezen az úton kell járniuk? Mikor megszü-letik a gyermek figyeled, hogy mihez lesz tehetsége?
– Mikor megszületik, már tudod, hogy mit akarsz vele. Mi szigorúak voltunk, persze.
– Mi a szigorúság szerinted?
Bizonyos szabályokat be kell tartanunk ahhoz, hogy elérjük a kitűzött célt.
– Ez lehet, hogy csak következetesség.
Már profi teniszezők voltak, ha elmentek szórakozni a társaikkal, tízkor mindenképpen otthon kellett lenniük. A feleségem már tíz előtt öt perccel rájuktelefonált, hogy jönnek-e, mert apa haragudni fog. Tudták, hogy ha megbeszéltünk valamit, az szent és sérthetetlen. A feleségem mindig megkövetelte a rendet és a tisztaságot. Mindezt később meg is köszönték. Ma már én is rendmániás vagyok, étkezés után rögtön elmosom a tányért.
– A gyermeknevelésben a példaadás a legfontosabb. A sportolói tapasztalataitok alapján tudtátok, hol lehet nagyot tévedni, hol lehet hibázni, mi az, ami semmiképpen nem megengedett. Ma a sportolókat pszichológusok készítik fel a versenyzéssel járó nehézségek leküzdésére.
– Nekünk még nem volt ebben részünk. A legrosszabb az volt, hogy a bukaresti felkészülés idején kiszakítottak a magyar közegből, közösségből, kultúrából. A hokisokkal vagy a dzsudósokkal beszélni be-szélhettem, de könyv, tv, kulturális élet nem volt. Nagy honvágy gyötört, boldog voltam, amikor hazajöttem, de sírva mentem vissza.
– Felmerült-e benned a magyarországi áttelepülés?
– Hívni hívtak, de esztelenség lett volna elmennem, hiszen ott tíz, ha nem húsz olyan öttusázó volt, aki mellett nem rúghattam volna labdába. Itt meg első voltam, bejártam a világot román nemzeti színekben. Nem akartam Erdélyből elmenni, itt is van magyar kultúra.
– Mikor hagytad abba a versenysportot?
– Talán 1992-ben. Addig egyszerre voltam aktív sportoló és az ifjúsági válogatott edzője. A technikai számokban nem volt szükségem edzésre, úszásban, futásban igen. 1984-ben nyertem utoljára országos bajnokságot. Olyan jól sikerült a futás, hogy másfél perccel megelőztem a legjobb román felnőtt öttusázót. Aztán kezdtem érezni, hogy egyre fájdalmasabb a versenyzés. A Solingen Schwerter német csapatban versenyeztem Dobi Lajossal és egy szovjet sportolóval, de az utolsó verseny előtt megsérültem, elszakadt az Achillesinam. Azt tanácsolták az orvosok, felejtsem el a versenysportot, el nem felejtettem ugyan, de az ínszakadás miatt már nem értem el kiugró eredményeket.
– Edzőként milyen elveket vallasz és vállalsz?
– Munkamániás voltam/vagyok, ez leginkább megszállottságot jelent, kitartást és kemény munkát. Fontos, hogy a heti edzésmennyiséget elérjük és teljesítsük, bármennyire nehéz is. Fontos, hogy jó legyen az edzésterv, hogy arra fektessük a hangsúlyt, ami éppen a leginkább szükséges. Mivel megtapasztaltam mindent az öttusában, tudtam, hogy mit hogyan lehet rövidebb idő alatt, esetleg kevesebb erőfeszítéssel elérni. Sajnos edzőként f talabb koromban nem voltam olyan sikeres, mint öttusázóként. Tavaly sikerült elérnünk egy Európa-bajnoki címet és két második helyezést, de nem öttusában, hanem lézerlö-vészetben és úszás-futáslövészetben. Most kezdem majd egy fiatal fiú felkészítését a 2028-as Los Angeles-i nyári olimpiai játékokra. Görögországban élt eddig a szüleivel, most mindannyian hazaköltöznek. A gyerek nagyon tehetséges, de én csak a munkában hiszek, az okosan végzett kemény munkában, meg a csapatban. A győzelemhez, a sikerhez jó csapat kell, több edző, orvos, gyúró, pszichológus. Nálunk ennek még nincs hagyománya, és nem is látom, hogy lenne ilyen törekvés.
– Fiúkat és lányokat egyaránt edzel?
– A kis korosztályban, a 8-9 éveseknél csak lányok vannak, nem is az úszás, inkább a futás és a lövészet a döntő.
– Dolgoztál testnevelőtanárként mind a Bartók Béla Elméleti Líceumban, mind a Gerhardinumban.
– Akkoriban átnyergeltem a focira, mert a gyerekek közt ez a legnépszerűbb. Értettem is hozzá valamennyire, hiszen a mi családunkban mindenki, apám, az unokatestvéreim válogatott szinten űzték ezt a sportot, én is fociztam, de csak rövid ideig, mert nem jutott rá idő az úszás mellett.
– A focinak a magyar identitás megerősítésében is fontos szerep jutott, hiszen a kisebbségi sorsban élő gyerekek is bekapcsolódhattak abba az anyaországi projektbe, amely a magyar futball fellendítését tűzte ki célul.
– Kű Lajos olimpiai ezüstérmes labdarúgó 2000-ben létrehozta az Aranycsapat Alapítványt, majd 2004-ben elindította a Kárpát-medence diáksportjának felemelkedéséért mozgalmat, ennek keretében Grosics Gyulával, a Fekete párduccal, az Aranycsapat kapusával is találkozhattunk. Négy szereplésünk volt az erdélyi magyar iskolák tornáján, abból két első helyezést szereztünk. A Gerhardinumban közel kerültem a hithez, ebben nagy szerepe volt Szabó Péter igazgató úrnak és az akkori spirituálisnak, Szilvágyi Zsoltnak. Római katolikus vagyok, a szüleim suttyomban kereszteltek meg a nagyváradi Szent László-templomban, ahova gyerekként gyakran betértem edzésre menet. Vasárnap ritkán jártunk oda.
– Talán azért, mert gyerekkorunkban a nagyvárosokban keményen tiltották a templomlátogatást, s az ilyen-olyan iskolai tevékenységeket szívesen szervezték vasárnap délelőttre.
– Mindig éreztem, hogy nem vagyok egyedül, a hátam mögött ott van és vigyáz rám valaki. Gyakran imádkoztam, beszélgettem Istennel és a Szűzanyával. Olyan dolgok oldódtak meg az életemben, amelyek isteni segítség nélkül elpusztíthattak volna, ilyen célokat kitűzni magamtól nem lett volna erőm. Hálát kell adnom naponta mindenért, amit kaptam, mert tudom, hogy a reménytelennek tűnő helyzetekből csak Isten segítségével kerülhettem ki győztesen.
– Ötven éve élsz itt, otthon érzed magad?
– Temesváron élek, tősgyökeres nagyváradi voltam, de ott már nem kötődöm semmihez. A családunk kihalófélben van, egyetlen unokatestvérem él csak. A lányaim az Egyesült Államokban élnek, nyaranta meglátogatom őket, de ott nincs semmi keresnivalóm. Kezdetben szerettünk volna együtt lenni a gyermekekkel, unokákkal, főleg a feleségem, de aztán megértettük, hogy nekünk Amerika nem a lehetőségek hazája. Az egészségügyi ellátás katasztrofális, időseknek megfizethetetlen, az amerikai idősotthon számomra nem perspektíva. Erdélyi magyar vagyok, ez fontos nekem. Testnevelő tanárként dolgozom, a temesvári Sportlíceumban az öttusa szakosztályt vezetem, tehát edzői munkát végzek. Két-három éve a Műszaki Egyetemen mind az ifjúsági, mind a felnőtt szakosztállyal foglalkozom, szinte önkéntesként. Könnyű dolgom van velük, mert a felnőttek jobbára mind régi atléták, tapasztaltak is, meg megszállottak is.
– A magyarságod miatt szenvedned is kellett. A fiatalok közt, akikkel dolgozol, csak ritkán akad egy-egy magyar.
– Embernek kell lenni, én nem állok bosszút senkin azért, amit velem tettek egykor netán parancsra vagy csak egyszerűen gonoszságból. Mindezek ellenére hiszek az emberekben, a jóságban, még ha megtapasztalom is, hogy a Tízparancsolatot nem sokan tartják tiszteletben. Lehet, hogy ez pedagógusi optimizmus. Ha az edző, a tanár nem hisz abban, hogy a rábízott gyermek jó, értékes, és tehetséges, akkor alkalmatlan a pályára. Ahogy Böjte Csaba testvér mondja, Isten nem teremt selejtet.