November 1. – Mindenszentek ünnepe. November 2. – Halottak napja

A nevükben hordozzák az ünnepet. A naptárban egymást követik, a gyakorlatban viszont valósággal összeolvadtak. Elsején a templomban bemutatott mise, másodikán a temetői megemlékezés teszi meghitté. Az imádság is, a gyertyagyújtás is a tisztelet, a hála, a szeretet megnyilvánulása.
Földi életükben a hitükért vállalt szenvedések, áldozatok, jócselekedeteik tették halhatatlanná a nevüket és szentté avatásuk Isten dicsőségét hirdeti. Nagy szükségben a szentjeink közbenjárásáért is fohászkodnak a hívek, és erőt példájukból merítenek testi-lelki bajaik orvoslásához. Isten áldotta tehetségek, művészek alkotásai – templomok, szobrok, festmények, zene, aranybetűs írások – testesítik meg és őrzik a szentek életének mozzanatait sokhelyütt a világban.
November 1-jét IV. Gergely pápa kiemelte a hétköznapok sorából, és a megdicsőült szentek ünnepévé avatta.
Díszes sírkertek, szerény, elárvult temetők, történelmi kegyhelyek őrzik az elhunytak nevét, emlékét. Halottja mindenkinek van. Közel vagy távol, frissen hantolt sírban vagy mohos kőkereszt védelmében, megsüppedt föld alatt vagy faragott kopjafa tövében. Vannak hozzátartozóink, barátaink, ismerőseink, akiket megszentelt földbe temettek, és vannak, akik urnáját rábízták a folyóra, ringassa bölcsőként, hogy nyugodt legyen az álmuk. Vannak elnéptelenedett falvak, ahol a korhadó fakeresztről lemosta az eső a nevet, és vannak, akiknek a kilétére csak egy vörös csillag utal. Egykor valamennyiüket szerette valaki. Jelenlegi közös ünnepnapjuk november 2-a.
Minden családnak van halottja. Akkor is, ha sírján nem nyílik virág, és az emléke is megfakult. Érző lélek azonban nem tagadja meg azt, akitől az életet kapta, felnevelte, ahogy a szülő sem tagadja meg a saját vérét. Legalábbis ilyen az élet törvénye.
Ez a gondolat rátelepszik a ceruzámra, és szembesít az elmúlt idővel. Igen, mindenkinek van halottja: az újságnak is. Megsárgult lapokon ólombetűk emlékeztetnek sok-sok névre, együtt megélt örömökre, vidám órákra és keserű napokra, könnyes búcsúzásokra. És arra, hogy az újságnak – pontosabban: az elődjének – november 1-jén van a születésnapja. Akik valaha éltették, sokan közülük elmentek. Az újság azóta is vállalja a hírközlő és üzenethordozó szerepét. Emlékfoszlányok bolyonganak a régi újságlapokon, keresik az eltávozottra emlékeztető virágot. De azok rég elhervadtak. Most mást találnak: örökzöld fenyőágakat. Mert jelenleg nincs olyan lapszám, amelyben az Olvasó ne adná hírül egyik-másik kedves családtagjának az elhunytát, illetve sok év után is ne emlékezne meg róla. Az Olvasó rábízza az újságra a panaszát, megosztja vele a bánatát és a részvétnyilvánításokat. Ahogy mondani szokás: jóban-rosszban együtt.
A virág a természet ajándéka, a mécses a szeretet lángja. A méltató, írott szó pedig szerény üzenet.
Remélhetőleg ezen a két napon is eljut rendeltetési helyére…

Sipos Erzsébet