Kányádi Sándor köszöntése

A 85 éves Kányádi Sándort ünnepli ez év májusában mindenki, akinek valami köze van a magyar irodalomhoz. Valóban ő az egész Kárpát-medencei és azon kívüli magyarság egyik legismertebb és -elis­mertebb költője. Az a ritka alkotó, akinek művészetében a magyar közösségéhez, szülőföldhöz, otthonhoz való ragaszkodás erkölcsi mércét jelent. Az a költő, aki ha prózában szólal meg, versként hatnak szavai, s a versszövege pedig a köznapi nyelv elevenségével hat. Aki szerint „a vers az, amit mondani kell”, máshol másként pedig: „A vers a nyelv szobra”. Tegyük hozzá: a felelősségé, az emberségé, a tisztességé, a kiállásé minden nemes emberi érték mellett, hogy írásművészetének csupán néhány alapvonására utaljak. A költő előtt tisztelgő határtalan kórushoz csatlakozva köszöntjük innen, határtalanul…

Nagycsütörtökön

nagycsütörtökön már kora délután odébbállnak
a vacsorát már ki-ki a maga nem föltétlenül
családi körében költi el nagycsütörtökön
már kora délután meglép aki csak teheti
nincs idegünk már a közös szorongáshoz
a közös de a külön-különi megszégyenítéshez
sem a kálvária a kivégzés ceremóniájához
ha legalább élőben menne mint minden este
a megváltott és meg nem váltott világ
minden híradójában latrok százai ezrei
mentődnek föl naponta pilátusok légiói
mossák a kezüket nyilvánosan és közben
elégedetten mosolyognak bele egyenesen a
kamerákba csak az üzenetrögzítőkre hagyat-
kozhat nagycsütörtökről nagypéntekre virra-
dólag a megváltás dolgában bizonytalankodó
ki kell hétvégéztetni a fejekből az áldozat-
hozatalnak azt a deprimáló hogyismondjákját
ki kell hétvégéztetni no szia majd húsvét után
locsolkodni ugyan már kinek van ebben a mai
rohanó világban divatjamúlt a folklór
a föltámadást hétfőtől kezdve mindenki már
csak magának reméli
1994

Ahogy

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára
ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb
ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van
ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre
ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal
ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül
ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója
ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek
1994

LEVÉLVÁLTÁS

Kedves T.I.E., bemutatkozó le­veléből kiderül, hogy a közép­is­ko­lai tanulmányait román nyelven vé­gezte, és ezen a nyelven ír regényt, verset: “Van egy hosszabb versem is, ami 100 versszakos, négy évet dol­goz­tam rajta, a címe Könnyek her­ce­ge, de még nem küldöm be, mert ro­mánul írtam meg, és nem fordítottam le. Leginkább ezen a nyelven írtam, mert a középiskolában nem volt ma­gyar oktatóm hogy rávezessen arra, hogy mit hibázok. Nagyon szeretem amit csinálok, és minél jobban sze­retném tökéletesíteni magamat.”
Lehet, hogy eredetiben, azaz ro­mán nyelven írásai megfelelnek lega­lább az elemi nyelvi követel­mé­nyeknek, de ezt a színvonalat, saj­nos, az anyanyelvi változat nem éri el. Mint­hogy van fantázia a szöve­gé­ben, csak a nyelvi megformálás hi­bád­zik, mielőtt magyarra fordítaná a Könnyek hercege című száz vers­sza­kos poémáját és a még készülő re­gényét, egy alapos nyelvi önképzést javasolnék. Ez is eltarthat négy évig, sőt többig, de ha igazán szereti, amit csinál, megéri. Csak elő kell keresni az általános iskolai nyelvtan­köny­veket, hozzáolvasni a régi házi ol­vas­mányokhoz többször annyit, per­sze, magyarul, lehetőleg magyar írók­tól, költőktől. Kérdéseire szí­ve­sen válaszolok. Küldjön még. Addig a magyar ajkú olvasók be fogják érni talán egy idézettel is a készülő re­gényéből:

ANGYAL KERINGŐ: A RÓZSA ÁLMA

(…) Régi aranyozott lépcsők, tele lettek porszemekkel az évek során… Felöltözve egy hosszú fehér, szatén­ru­hába most döbbentem rá, hogy te­hert okozhat a rövid lábaimnak. Fel­emeltem a ruhát a finom, gyön­géd ke­zeimmel, és kezdtem felmenni a lépcsőkön. A szív kis híján abba­hagy­ta a harcot, minden nap, min­den másodpercben és akár minden egyes pillanatban emlékbe zártam a koromsötét szemeit a szívem mé­lyé­be, sok erőfeszítés kellett ahhoz, hogy szembeszálljak az érzelmeim­mel.
Mindegyik lépés egy igazi síny­lő­dés volt, egyszerűen elviselhetet­len­né váltak, a lépcsők mintha vég­telenek lettek volna. Váratlanul és álom­szerű szálak beleakadtak a szegbe. Ó, ne! Remélem nem fogja azt hinni, hogy szeretném megsérteni az ér­zé­seit, amit irántam érez.