A temesvári magyar színház társulata a 2023 áprilisában bemutatott
A görög dráma nem a szórakoztatást szolgálta, hanem az erkölcsi tanítást, s ezt mesterfokon művelte, mint minden igazi művészet, amely nem tesz mást, mint élni tanít. A Madarak is ezt teszi, korszerű és izgalmas alkotás, amely tele van meglepetéssel, váratlan és megnevettető utalással, könnyedséggel és súlyos igazságokkal, a humor megannyi változatával, szarkazmussal, iróniával, öniróniával s persze paródiával, hiszen a posztmodern minden idézettel, utalással új összefüggéseket teremt és óhatatlanul parodizál. A rendező biztos kézzel irányítja a játékot, a figyelmünk egyetlen pillanatra sem lankad, hamar megszokjuk, hogy itt figyelni kell és érdemes, résen kell lenni, ébernek kellk című előadásával búcsúzott a közönségétől. Kokan Mladenovic rendező és csapata (a koreográfus Andreja Kulesevic, a díszlettervező Marija Kalabic, a jelmeztervező Tatjana Radisic és a zeneszerző Irina Popovic) a posztmodern igazi arcát mutatta meg produkciójában. A posztmodern alkotások legfontosabb eszköze a játék, a színház pedig az a terep, ahol mindenkinek játszania kell, nemcsak a színészeknek, hanem a közönségnek is, mégpedig úgy, hogy elfogadjuk a játékszabályokat, a mindenkori művészet befogadásának alapfeltételét, azt, hogy amit látunk, hallunk, megtapasztalunk az igaz is, meg nem is, valódi is, meg nem is.
A görög dráma nem a szórakoztatást szolgálta, hanem az erkölcsi tanítást, s ezt mesterfokon művelte, mint minden igazi művészet, amely nem tesz mást, mint élni tanít. A Madarak is ezt teszi, korszerű és izgalmas alkotás, amely tele van meglepetéssel, váratlan és megnevettető utalással, könnyedséggel és súlyos igazságokkal, a humor megannyi változatával, szarkazmussal, iróniával, öniróniával s persze paródiával, hiszen a posztmodern minden idézettel, utalással új összefüggéseket teremt és óhatatlanul parodizál. A rendező biztos kézzel irányítja a játékot, a figyelmünk egyetlen pillanatra sem lankad, hamar megszokjuk, hogy itt figyelni kell és érdemes, résen kell lenni, ébernek kell lenni, nehogy kimaradjunk a jóból, el ne szalasszunk egy-egy poént. A kezdőkép a háború szörnyűségét és az emberi kiszolgáltatottságot közvetíti, a látvány, a zene és a két énekes, Molnos András Csaba és Éder Enikő dala megrendítő. A figyelemirányítás eszköze a hirtelen váltás is, két kisember, (Bandi Zsolt András és Jancsó Előd) akinek hétköznapiságára utal a Chaplin-filmekből jól ismert kalap és a pantomimból kölcsönzött mozgás, a sokatmondó testbeszéd, megtervezik menekülésüket a háborúból. Bármire is gondolunk, előttünk járnak, s leleplezik képzettársításainkat. Nem illik más színdarabból való szereplőket emlegetni, mondják, miközben pont azt a szerepet játszatják el velünk, amire jegyet váltottunk, vagyis nézők vagyunk, s persze bármit megtehetnek velünk, amire kaphatók vagyunk.
A komédia arra való, hogy nevessünk, jót nevessünk magunkon, meg mindenféle kicsinyességünkön, s ezzel meg is szabaduljunk nevetséges és kínos hibáinktól. Jót nevetünk az első madáron, a mamahotelben lakó, genderproblémás búbosbankán (Kocsárdi Levente), gonosz(kodó) édesanyján (Tokai Andrea), majd a többieken, a háború elől a madárlétbe menekülő egyedeken, akik új, madáridentitást keresnek maguknak, tollászkodnak, próbálkoznak az utópia megvalósításával, miközben ráébrednek, hogy épp azt nem tudják, ami a madárlétben a legszebb lenne, nem képesek repülni. Először okoskodnak, vannak futómadarak, struccok meg tyúkok, s persze pingvinek, de ez nem igazán vonzó. „A repülés túlértékelt!”károgja a gonosz hollóanyó, de aztán mégis összefognak, két hatalmas szárnnyá kapaszkodnak össze, s megtörténik a csoda, felszállnak. A madárvilág társadalom akar lenni, végigpásztáznak az államformák kínálatán, csak a mérgező anya élteti fiával együtt a matriarchátus, a többiek elgondolkodnak a kínálkozó lehetőségeken, a katonai diktatúrán át a demokráciáig mindent sorra vesznek, s hiába próbálkoznak emberközelinek mutatkozni a diktátorok, Éder Enikő hízelgő leereszkedéssel mondja, „Én is anya vagyok”, de már csak nevetünk, hiszen jól tudjuk már milyen is ebben a darabban egy anya. Felsejlik előttünk a huszadik századi tömeggyilkosok gyermekeket magasba emelő emberszerető-barátságosra retusált képe, de örülhetünk, mert a madarak elűzik a kísértőket, legyenek azok demagóg politikusok (Mátyás Zsolt Imre), világegyházat hirdető papok (Molnos András Csaba), a pénz hatalmával csábító bankárok (Borbély B.Emília).Az egyéni alakítások és a tömegjelenetek váltják egymást, rapelnek, táncolnak, fergeteges a hangulat, minden a helyén van, színész és néző, sokatmondó és sokfunkciós mégis egyszerű, gyakran jelzészerű díszlet vagy jelmez, és folyik a sodró erejű, jókedvű játék, átadjuk magunkat a flownak. Itt végre létjogosultsága van a szerepeket fel nem tüntető szórólapnak, amely csak a színészek nevét sorolja fel, mert tényleg nincs különbség kis és nagy szerep közt, igazi és teljesértékű a csapatjáték.
Aztán véget ér a játszma, ott vagyunk, ahol az elején, a jóhelyenjárunk-kételyével utatkereső két kisember létrájánál. Lehet-e változtatni mégis, annak ellenére, hogy Arisztophanész óta, két és félezer éve mindig ugyanott vagyunk, kínban, bajban, válságban, háborúban? Az előadás határokat feszeget, de sohasem sért határokat, ha kell bátor, ha kell kemény, de sohasem öncélúan durva vagy közönséges, a frappáns végső válaszban sem az. A színész (Bandi Zsolt András) leveti jelmezét, pőresége nem zavaró, hiszen a feltáruló test kimunkált, szép, üzenetet közvetít: ha sikerül levetkőznünk régi énünk, akkor továbbléphetünk, és megvalósulhat a vágyunk.
És felcsattan a taps, zúg a vastaps, a játszma véget ért, de folytatódik a játék, a közönség ünnepli a társulatot. A színészek megmutatták, hogy mindent tudnak, amit a korszerű színjátszás megkövetel, testük, hangjuk, énekük, táncuk jól működő eszköz a produkció szolgálatában, nincs bizonytalanság, sem tévedés, csak együttlét, öröm és valódi találkozás. A néző közönséggé válik, érzi, hogy ”jó itt nekünk”, mert mi is a színház vagyunk, s most búcsúzunk, de ősszel újra jövünk. Ennek az örömnek a jegyében folytatódik az est, Balázs Attila színművész, a direktor, a szinkrontolmácsok irigylésre méltó ügyességével két nyelven foglalja össze prezentációjában az évad történetét, kiderül közel tízezren néztük meg a temesvári Csiky Gergely Színház hetvenedik évadát. Örömmel és parányi irigységgel vettük tudomásul, hogy a Madarak című előadást, ha mi nem is, de a gyulai Várszínház nézői hamarosan megnézhetik, s június utolsó hetében Esztergomban és a Dunakanyarban lép fel a temesvári társulat Visky András Caravaggio című darabjával.
Száva Enikő felolvasta Bartha Csaba laudációját, majd átadták az Örökös tagság oklevelét dr. Sütő-Udvari Magdának, aki évtizedeken át bizonyította színházszeretét, és szinkrontolmácsként segített abban, hogy a magyar társulat szavát mások is értsék. Jutalmazták szokás szerint a leghűségesebb nézőket, a kultcard-tulajdonosok támogatását, majd a társulat állófogadáson látta vendégül a közönségét.

Mészáros Ildikó