Valószínűleg nincs olyan sportkedvelő magyar, aki ne hallott volna Kemény Dénesről. Az állatorvos végzettségű, illetve vízilabdaedzői és vízilabda-mesteredzői oklevéllel is rendelkező szakember 1997-ben lett a férfivízilabda-válogatott szövetségi kapitánya, és ezt a tisztséget 2012-ig töltötte be. Az ő irányításával zsinórban három olimpián, Sydney-ben (2000), Athénban (2004) és Pekingben (2008) is aranyérmet nyert az alakulat, ez a teljesítmény pedig világszinten, még az ellenfelek körében is elismerést váltott ki. Az aranygenerációról Zákonyi S. Tamás producer-rendező készített egy két és fél órás filmet, amely A nemzet aranyai címmel látható a magyarországi mozikban április 20-tól. Azóta több mint hetvenezren nézték meg a nem mindennapi, hullámvölgyekkel is tarkított siker­tör­ténetet, ráadásul személyes találkozásra is volt lehetőség, ugyanis Kemény Dénes tanítványai tizenhét magyar­országi nagyvárosban voltak vetítéssel egybekötött közönségtalálkozón. Kemény Dénessel és Zákonyi S. Tamással egy budai cukrászdában beszélgettem április 21-én, a hivatalos bemutató másnapján.

– Visszamegyek a kezdetekhez. Amikor jelentkezett a szövetségi kapitányi tisztségre, mennyi esélyt látott arra, hogy Önnek szavazzanak bizalmat?
– Egyáltalán nem számítottam rá, egyrészt azért, mert a három rivális jelentkezőnek erősebb volt az aktuális edzői tevé­kenysége, mint az enyém, de az is meglepett, hogy csak négyen adtuk be a pályázatot, miközben a szövetség tizenegy felhívást küldött ki ugyanannyi szakembernek. Görgényi István (olimpiai ezüstérmes vízilabdázó, a sydney-i olimpián aranyérmes ausztrál női válogatott szövetségi kapitánya – szerk. megj.) egy korábbi magyar bajnokcsapat edzője volt, Gerendás György (olimpiai bajnok vízilabdázó, úszó, edző, sportvezető – szerk. megj.) az aktuális magyar bajnokcsapatot irányította, én Olaszországban edzettem egy középcsapatot, a negyedik pályázó pedig Horkai György volt (olimpiai baj­nok vízilabdázó, edző – szerk. megj.), aki az előző négy évben szövetségi kapitányként dolgozott, és csalódottan tért haza Atlantából, ahol 4. helyen zárt az alakulata. Azért jó eredmé­nyei voltak, tehát szerintem megtehette volna a szövetség, hogy nem hirdeti meg az állást, hanem hagyja az előző kapitányt.

– Mások mennyi esélyt láttak arra, hogy Önnek sike­rüljön?
– Néhány embernek ez fontos volt; most azért nem mondok neveket, mert senkit sem akarok kiemelni, meg nem bíztak meg azzal, hogy elmondjam. Nyilván a családomon belül örült volna az édesapám (Kemény Ferenc, a magyar vízilabda legendás nevelőedzője; volt egy olyan csapata – az 1975–76-os születésű válogatott –, amelyikkel hatvanhat meccsből hatvanötöt megnyert – szerk. megj.), ha engem neveznek ki, de nem láttam erre esélyt. Igazából már betettem a faxba Comó­ban egy pályázatot visszavonó levelet, és amikor ezt megtudta az egyik elnökségi tag, azonnal fölhívott, és megkért, ne küldjem el, mert ő kíváncsi arra, tartják-e a szavukat azok, akik megígérték neki, hogy támogatnak engem. Gya­kor­latilag nem sok hiányzott, hogy egy zöld gomb lenyomása után vissza­vonjam a pályázatomat pénteken. Hétfőn volt a döntés.

– És amikor kiderült, hogy mégis Ön lett a szövetségi kapitány…
– Egy idő után ki kellett kapcsolnom a mobiltelefonomat, mert nem tudtam a vezetékesen is meg a mobilon is válaszol­ni a hívóknak, és mint a filmekben, alig raktam le a telefont, egy másodperc múlva csörgött újra, ez ment körülbelül két és fél órán keresztül. Aztán összenéztünk az asszonnyal, aki azt kérdezte, biztos vagyok-e benne, hogy ezt akarom. Tíz éve éltünk Olaszországban kispolgári életet a Como-tó part­ján, az Alpoktól harminc percre, két gyönyörű kisgyere­künk­kel együtt. Utólag kijelenthetem, hogy ez kellett.

– Milyen tervekkel vágott neki az új kihívásnak?
– A Como edzőjeként ott voltam a világversenyeken az előző öt nyáron, ezért volt egy képem arról, milyen elő­re­lépési lehetőségek vannak a magyar válogatottnál. Nagyon fontos volt, hogy ne legyenek feszültségek a csapaton belül, il­letve ne legyen olyan játékos a keretben, aki nehezen tűri azt a nyomást, ami előtör egy fontos meccsen, mert akkor dől el minden… ez volt a mentális része. Szakmai szempontból mindenképpen fel akartam gyorsítani a magyar válogatottat, el akartam érni, hogy a jó lövők még jobban lőjenek, akik pe­dig közepesen lőnek, lőjenek jól. És bár gömbérzéket nem tudsz adni a játékosoknak – azt otthonról hozzák a gyerekek apukától meg anyukától –, tanulmányozni kezdtem a lövés és a mozdulat sebességét, elérhető célokat tűztünk ki, és ezen is dolgozni kezdtünk.

– Vérfrissítés is volt a csapatnál, nagyon tehetséges fiata­lok kerültek be, főként az édesapja által irányított válogatott­ból…
– Szerintem ez azért nem volt bravúros húzás a részemről, mert hülye lett volna bárki, ha ezeknek a játékosoknak nem ad helyet a válogatottban. Sokat számított az arány, a számok, emellett nagyon figyeltem arra, hogy egyensúly legyen a csa­patban. Mert a fiataloknak mindig nehezebb dolguk van, amikor be kell verekedniük magukat az öregebbek közé, ugyanakkor olyan játékosokat hívtam be, akik – a folyosói beszélgetésekből tudom – nem kerültek volna szóba, ha nem én vagyok a kapitány… senkinél. Kapásból tudok mondani hármat: a két ismert játékos, Vári Attila meg Székely Bulcsú, illetőleg Biros Péter, akit még a csapat sem ismert, tehát volt olyan, aki nem tudta a nevét, vagy nem kötötte a névhez az arcot – az egyik edzésen karikagyűrűkkel a fülében jelent meg. Egyébként egy kicsit elsikkad a filmben – örülök, hogy itt van Tamás, mert a háta mögött nem mondanám –, hogy igazából elég lényeges szakmai döntés következményeként lett háromszoros olimpiai bajnok valakiből, akit az első ed­zé­sen be kellett mutatni a csapatnak; volt mögötte szakmai gondolat, energia, edzéslátogatások. Olyan szinten voltam ebben a döntésben egyedül, hogy a saját edzője sem őt javasolta a vízilabda-válogatottba, hanem egy másik klubtársát, és ehhez képest belőle lett az, aki.

– Mi alapján választotta ki a játékosokat? Mert ugye mindig hatalmas volt a harc, hogy ki kerül be egy világversenyre utazó keretbe.
– Az volt a fontos, hogy egymást kiegészítsék, nem ok­vet­lenül a jobb került be a posztazonos játékosok közül… A legegyszerűbb példa: tizenkettő megvan, a tizenharmadik ki­választásánál az a fontos, kivel lesz jobb a tizenkettő, nem pedig az, hogy két esélyes játékos közül ki a jobb. Ez álta­lában nem így szokott eldőlni, ami miatt sokszor nem értette a döntésemet az, aki kimaradt. Nem kellett elmagyaráznom, később viszont – az esetek nagy részében – az eredményjelző tábla visszaigazolta, hogy ezt így kellett csinálni.

– A film nézése közben felvetődött bennem egy kérdés. Valóban nem volt önzősködés a válogatottnál? Úgy jött le, hogy a csapat tényleg csapatként működött.
– Rögtön távozhatott volna az a játékos, akit nem zavar, ha nem olyan teljesítményt nyújt, amire képes, és akár ki is kaphatunk emiatt. Azt mondanám, hogy az egók megvoltak, de becsatornáztam őket a győzelem irányába, egymás mellé, nem egymás elé, fölé. Az a szerencse, hogy a világverseny nem egy, hanem hét, nyolc meccsből áll, és a különböző fá­zi­sokban mindenkinek jutott főszerep, mert törvényszerű volt, hogy nem lesz három játékos, aki mind a nyolc meccsen ugyan­olyan magas szinten teljesít, a sydney-i győzelemnek is ez volt az egyik titka. Akkor megnyertük az elődöntőt, há­rom nappal korábban, a csoportmeccsen kikaptunk ugyanattól az ellenféltől (a csoportmeccsen 10:9-re maradt alul Magyar­ország Jugoszláviával szemben, míg az elődöntőben 8:7-re nyert – szerk. megj.). Persze nem mellékes, hogy a csoportmeccsen én a lelátón voltam, az elődöntőben meg a kispadon. A döntőért vívott mérkőzésen taktikailag igyekeztünk a lehető legjobban dönteni – vagyis hát én, mert ugye én irányítottam ezt –, néhány jó játékos közepeset nyújtott, viszont mások kiemelkedőt, így ki tudtuk szenvedni a továbbjutást. Ez egyébként nem volt annyira meglepő, mert nagyon nehéz, hogy egy világversenyen, viszonylag rövid időn belül két erős csapat ugyanazt az eredményt játssza. Budapesten volt 2014-ben az Európa-bajnokság, és a magyar–szerb csoportmeccsen megkérdezte tőlem a szerb sportminiszter, hogy szerintem ki nyer. Azt mondtam, hogy nem tudom, de aki nyer, az biztosan nem lesz aranyérmes. Sajnos igazam volt, mert aznap mi győztünk, a döntőben pedig fordult a kocka, ezért volt például nagy értéke az athéni aranynak, ahol kétszer sikerült meg­verni a szerbeket. Mondjuk, ott nagyobb volt az időkülönbség a meccsek között.

– Gondolom, Önnek az az egyik legemlékezetesebb döntője…
– Mindegyik emlékezetes, de az nehéz volt, mert nem játszottunk jól, és úgy embert próbáló nyerni egy erős csapat ellen. Volt egy pillanat, amikor nagyon úgy nézett ki, hogy kikapunk, ezért borzasztó nagy energiát tettünk bele a védekezésbe, és a 3. negyed 50. másodpercétől az utolsó negyed végéig nem kaptunk gólt, igaz, nem is lőttünk, de addig se nagyon. Hátul elkezdtünk úgy játszani, ahogy az elején még hátul sem, ami adott egy olyan löketet, hogy a legvégén sikerült a javunkra fordítani az állást. Nyilván kiemelkedő egyéni teljesítményekre volt szükség ehhez, de a csapatsport erről is szól.

– Egy picit visszatérnék a sydney-i aranyérem utáni időszakra… A játékosokra hirtelen rászakadt a népszerűség, amit Önnek is kezelnie kellett. Mennyire sikerült?
– Megpróbáltam, de nem nagyon lehetett megoldani. Igyekeztem a játékosokat valamennyire izolálni ahhoz, hogy megfeleljünk a saját elvárásainknak, ne csak a közönség elvárásainak. Sokan mondják, hogy nem bírják azt a fajta nyo­mást, amit a szurkolók a csapat nyakába raknak… nálunk ez nem okozott problémát, mert egyezett a célunk a szurkoló­kéval, de az akkori körülmények között nem volt egyszerű. Nagyon-nagyon közel volt a budapesti Európa-bajnokság, az olimpia nem júliusi olimpia volt, hanem októberi, az Eb nem augusztusi, hanem júniusi, tehát hét-nyolc hónapra rá már motoros rendőrrel kellett megközelíteni az uszodát. A fiúk szívesebben sütkéreztek volna a népszerűségben, de attól tartottam, hogy ez eltereli a figyelmüket, és nem fog menni a játék. Így sem ment, úgyhogy sohasem derül ki, mi lett volna, ha másként kezelem a dolgot. Azt tudjuk, hogy így csak bronz lett, ami nekünk azért volt „csak” bronz, mert az előző négy világversenyen aranyunk volt. A bronz sem olyan rossz eredmény,a dobogóról mégis jobb hallgatni az ellenfél himnuszát, mint a lelátóról. Ennek ellenére csalódás volt, de azért nem nevezném kudarcnak.

– A filmben utalnak egy törésre Ön és a játékosok között, Sydney után…
– Ez az a kérdés, amivel a bemutató óta egyfolytában nyag­gatnak az újságírók, mintha csak ez érdekelné őket velem kapcsolatban. Sajnos én nem vettem részt a gyártásban, nem mondtam, mit rakjanak be, és azt sem, hogy valamit vegyenek ki. Mondjuk, az én esetemben bizalmi válság volt minden egyes alkalommal, amikor egy tizennyolcas keretet tizenhárom fősre faragtam le, mert ez azt jelentette, hogy abban bíztam, ők alkotják majd a legjobb magyar csapatot. De a kimaradó öt játékos is azt gondolta, hogy egyikük majd a legjobb magyar csapat tagja lesz… ezek folyamatos döntési helyzetek. Az Európa-bajnokságon elért bronzérem és a világ­kupán szerzett ezüstérem – két egymás utáni évben – nyil­ván megrendíti a bizalmat; persze nem szakmai bizalmatlanság volt, hanem „emberileg” volt probléma. Nem vagyok olyan jó színész, hogy repesve ugrabugráljak a csapat öl­tözőjében egy elveszett világkupadöntő után, ahol öt másodperccel a meccs vége előtt még döntetlen az állás. De hát ez ilyen. Ilyenkor rád szakad ugyanaz a feszültség, ami benned kell legyen ahhoz, hogy győzzél, és nyilván rajtam látták a feszültséget és a szomorúságot. Tisztázni kellett, hogy nincs szeretethiány, de azért hadd legyek csalódott! Végül sikerült megbeszélni a történteket, és utána jobb eredmények jöttek; nyilván olyankor másodlagos, hogy az edző feszült, de ami­kor nincsenek eredmények, zavaró a feszültsége. A játékos kicsit olyan, mint egy gyerek, mindig dicséretet vár, ha van rá ok, ha nincs, és akkor válik felnőtté, amikor abbahagyja a játékot. A kifejezetten jó játékosok harmincöt, harminchat éves korukig gyerekek maradnak, mert a körülöttük lévők gon­doskodnak a dolgaikról. Egy darabig a család és az egye­sület, egy idő után pedig a szerződése meg a felesége, de va­laki mindig gondoskodik róla, úgyhogy a gyerekes reakciók teljesen normálisak. Érdekes lehet ebből a nézőpontból meg­kérdezni azt a néhány játékosomat, aki most edzősködik, mert az edzőt játékosként véleményezni – szépen fejeztem ki ma­gam – természetes dolog, de amikor átkerül a túloldalra, olyan­kor kezdi valóban megérteni a dolgokat. Annyit tudok hozzátenni ehhez a történethez, hogy más csapatoknál is vannak feszültségek a játékosok és az edző között, csak esetleg nem járnak ilyen eredményekkel. Nálunk is voltak feszültsé­gek, töréspontok, amiket azért hellyel-közzel rendbe tudtunk rakni.

(Zákonyi S. Tamás) – Bocsánat, ehhez hozzáfűzhetek valamit? Ugye 2000-ben kerültem Dénes engedélyével és révén a csapat mellé, és akkor semmit sem észleltem ebből a feszültségből, sőt azt láttam, hogy a zárt ajtók mögötti munka, ahová én betekintést nyerhettem, kifejezetten jó hangulatban zajlott, szakmailag és emberileg is nagyon izgalmas és tanulságos volt számomra. Emlékszem arra, hogy a sajtótájékoztatón, amikor elindítottuk ezt a projektet, Dénesnek volt egy megjegyzése – nem beszéltünk erről korábban –, miszerint egy hosszú munkakapcsolat mindig olyan, mint egy házasság, nagyon jó lehet optimális esetben, de mindig vannak mélypontok, törések vagy nehézségek, senkitől sem lehet elvárni, hogy mindig mindenkit szeressen, és mindenki szeresse őt. A vezetői pozíció nem mindig népszerű, viszont bizonyos dolgokat meg kell csinálni ahhoz, hogy elérd azt az eredményt, amit szeretnél.

– Nem tudok több millió emberrel beszélgetni, de azt elmondhatom, hogy örülnének az egyébként boldog házasságban élők, ha csak ennyi tányértörés vagy -csapkodás lett vol­na, mint amennyi nálunk volt… és ahogy már mondtam, mindegyik csapat és edző között van egy-egy tányércsapkodás. Itt eredmények is voltak, tehát nem kell szégyellnünk magunkat.

– Athén és Peking között volt, mondhatni, egy hullám­völgy… Athénban kétszer is megverték a szerbeket, de utána ők lettek – akarva-akaratlan – a „mumusok”, aztán követ­kezett az olimpia Pekingben.
– A „mumus” jelzőt inkább a média találta ki, habár a filmben Kásás Tamás is így jellemezte a szerbeket. Ennek volt egy szakmai oka, amit egyébként Benedek Tibivel ketten egy alapos elemzés után megállapítottunk, és kigondoltuk, hogyan fogjuk megoldani. Ez a pekingi felkészülés kezdetén volt, eléggé tompák voltunk, hogy három évet vártunk rá, de megtaláltuk az okát. Nem megyek bele, mert ez egy szakmai kérdés, nem derült ki, hogy igazunk volt-e, mivel nem játszottunk velük, de már a malagai Eb-n, a hosszabbításban, egy-két százszázalékos helyzet kihagyása után kiderült, hogy már nem mumusok, és ők is ránk készültek; megemlítem még a horvátokat, kétszer a szerbektől kaptunk ki, egyszer tőlük, mindegyik mérkőzés a kezünkben volt. Úgy gondolom, hogy a pekingi olimpián bárkit megvertünk volna, mert a lehető legjobbkor állt össze a csapat; leszállt a repülőről, mindenki kizárta a tizenkét játékostársa negatív emberi tulajdonságait, és úgy állt hozzá, mintha minden egyes jellemvonása sze­re­tet­re méltó lenne. Ez szerintem döntő volt abban, hogy pél­dául egy könnyűnek tűnő nyitómeccsen, amikor a vége felé Montenegró elhúzott két góllal, ki tudtunk egyenlíteni, pedig már vezettünk 8:5-re, emberelőnyben voltunk, és simán megnyerhettük volna a találkozót, ehhez képest nekünk kellett a végén egyenlíteni. Visszakaptuk őket az elődöntőben, ahol el­húztak 6:3-ra, mégis meg tudtuk őket verni, tehát volt a csapatban lelkierő. Nem igazán beszélünk erről, de az utolsó három napon két játékost másik lépcsőházba kellett vinni torokgyulladással, hogy ne fertőzzék meg a többieket, akik szintén nem voltak százszázalékosak. Általában senkit nem érdekel, mi van a háttérben, csak az eredmény számít az embereknek, de nyilván az nem egyszerű eset, amikor egy szélső és egy center külön házban lakik a torokgyulladása miatt, és nem jön edzésre, utána mégis elődöntőt játszik. Egyébként nem látszott rajtuk, mert sikerült őket kipofozni.

– Hogyan kezelte azt, ha egy-egy játékos teljesítménye elmaradt a megszokottól?
– Mindig arra törekedtem, hogy egy-két meccs alatt mindenkinek legyen gólja. Mert mi van, ha valaki úgy játszik az utolsó előtti vagy az utolsó mérkőzésen, hogy addig nem lőtt gólt azon a világversenyen? Ez megzavarhatja őt lelkileg, de ha ilyenekre figyelsz, azt meghálálja. Például Athénban, menet közben kellett két fontos játékost rendbe tenni… most nem mondok neveket. Az elején nyertük a meccseket, de ketten halványan teljesítettek, és a következő, kazahok elleni találkozót kihasználtam arra, hogy ők ketten lendületet kapjanak, és ezért cserébe nagyon jól játszottak a torna hátralévő részében… még előttünk volt három meccs a döntővel együtt.

– Kérem, meséljen az úgynevezett szeánszokról, amelyek­ről a filmben hallottam először…
– Ismét mondok valamit, ami ugyancsak nem jött le a filmből, vagy azért, mert nem tudták Tamásék, vagy azért, mert elsiklott… Minden döntés az edzőé, és ennélfogva a játékosok nagyon sokat hallják a hangját. Az egész hasonlít a házsártos asszony esetéhez, aki minél többet jártatja a száját, annál rosszabb lesz a helyzet, ezért nagyon jót tett, hogy azo­kon a bizonyos szeánszokon nem voltam ott. Ha a taktikát akarták volna a hátam mögött átalakítani, vagy feszegették vol­na, hogy szerintük mi hiányzik az edzéstervből, azt szakmai megkérdőjelezésként fogtam volna fel. De bizonyos lelki dolgokat – mert a szeánszokon ezeket beszélték meg, nyilván a tudtommal, a csapat hasznára – a távollétemben hatéko­nyab­­ban tudták megvitatni. Nem partizánakció volt – ha nem értettem volna egyet vele, nem hagytam volna –, hanem egy működő rendszer része. Említi Madaras Norbi a filmben, hogy az én munkám harminc százalékát Tibi végezte el… Nem tudom százalékban kifejezni, de sajnos a gyártás kivágta a mondat folytatását, miszerint Norbi ezt mondta – tőle tu­dom, felhívott, mert zavarta –: „… de Dénes nélkül nem nyer­tünk volna semmit.” Azt gondolom, hogy így lett volna teljes, legalább Temesváron tudni fogják. És azt is, hogy Gergely Pista (a szlovákiai Dunaszerdahelyen született – szerk. megj.) azért lehetett az egyik oszlopos tagja, kapusa a csapatnak, mert magyar útlevelet kapott, két évig dolgoztam azért egye­dül, hogy sikerüljön elintézni. Nem a szövetség, nem a kül­ügy, nem a belügy, hanem én. A FINA-t (a ma már World Aquatics nevű, vizes sportokat tömörítő szövetség – szerk. megj.) és a szlovák szövetséget is megkerestem. És a Honvédot is, hogy hozzák el Spanyol­országból, és igazolják le, mert csak akkor tudom beválogatni a csapatba, ha Magyarországon véd.

– Nemrég ismét megemlítette Benedek Tibor nevét. 2020-ban kit vagy mit veszített el a magyar vízilabda, egyáltalán a magyar sportélet, a szurkolók?
– Tibi egy olyan szimbólum volt élőként, mint amilyen másvalaki a halála után lesz… Ez különleges dolog. Tulajdonképpen a pályafutásának a tragikus végkimenetele nagyon aláhúzta és belevéste mindenkibe mindazt, amit az élsportért csinált. Az elmúlt két és fél évben néha azt gondoltam, hogy lesznek nyolcvan-kilencven évig élő, háromszoros olimpiai bajnokaink, akiket szép lassan el fognak felejteni, de mintha meg lett volna írva Tibi tragédiája egy igazi spártai harcos történetéhez hasonlóan, akit legyőznek. Tibit a betegség győz­te le, amellyel szemben tehetetlen volt, és ettől örökebb lesz az emléke, de jó lett volna egy élő szimbólummal együtt élni. Jó lenne, ha bizonyos mondatokat a jövőben is ő mondana ki, nagy eséllyel nagyobb lenne a súlya. Úgy érzékeltem a filmben, hogy Tibi szerepét legnagyobbrészt Kása (Kásás Tamás háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó – szerk. megj.) vette át, ami egyébként nagyon örvendetes, mert ő sohasem nyílt ki nagyon a médiának. Mondták is, hogy legtöbbet Tamás meg én szerepelek a filmben, rá sokkal jobban em­lékszem, mint magamra; most egy kicsit csapongok, mert mégiscsak Tiborról van szó. Mit küzdöttem azért 1999-ben, hogy nyolc hónap legyen a négy évre tervezett eltiltásából, ha az nem sikerült volna, még abban az évben visszavonul. Telefonon beszéltem a kölniekkel, ők végül megcsinálták a kvantitatív kimutatást, amiből kiderült, hogy nem injekciót kapott, hanem krémet, és végül doppingvétség lett, nem doppingolás. És az olasz orvos magára vállalta, hogy Tibi az ő engedélyével használta a krémet, ami nem volt igaz. Gombás lett a bőre, bekente magát egy olyan krémmel, ami egyébként doppinglistás, a neszesszerében találta. Azt gondolom, hogy túl vagyunk a gyász időszakán, és engem zavar, amikor valaki a tragédia oldaláról fogja fel Tibi szerepét, mert mind a mai napig, amikor ő szóba kerül, arra koncentrálok, hogy az a kép jelenjen meg előttem, ami benne van a filmben. Egyébként van róla fotó is – a videóból van kiragadva –, a negyedik gólját lövi az olimpiai döntőben, úgy csapkod a víz tetején, mint egy kisgyerek, és közben nevet. Nekem az a Tibi, Tibi, oké, a küzdő Tibi, aki az öklét rázza Athénban, az is ő, de most, hogy már nincs köztünk, én az athéni Tibire koncentrálok, arra a boldog gyerekre. Rengeteget beszélgettünk négyszemközt, a történetek jó része nincs benne a filmben, nem is akarok belemenni a részletekbe, mert ő most nem tudja befejezni a mondatot, hogy tényleg úgy volt-e, amikor ittuk a kávét az Eurocenterben, vagy nem úgy volt…

(Zákonyi S. Tamás) – Ehhez is hozzáfűznék valamit. Nyil­ván a film nem lehet tökéletes, innen is hiányozhat va­lami, onnan is, mindenki máshogy látja a történteket. Ha valami hiba van benne, az az, hogy Tibor nem lehetett akként a filmben, ahogyan Dénes vagy Tamás, akikkel hat órán át beszélgettem a műteremben. Ez az én hibám, nincs mit szé­píteni ezen, sokáig vártam ezzel, már nem tudok mit csinálni. Amit mondtál, Dénes, az teljesen tudatos volt. Tehát a legelején, amikor megbeszéltük, hogy oké, menjünk, csináljuk, megkértem Kását, jöjjön be dumálni. Azt mondtam, hogy tíz perc, ő bejött; megittunk egy kávét, végül másfél órát volt ott. Nem kértem meg, hogy lépjen Tibor helyére, mert ez képtelenség, de ezt mondtam neki: „Szinte mindig, mindenhol ott voltál, és az is világos, mennyit játszottál, tehát a személyed megkérdőjelezhetetlen. Most a sztárságot tegyük félre. Kell valaki, aki a hátára veszi azt a szerepet, ami Tibor hiányával fennáll. Mert nyilván Dénes nem tud és nem is akar – elég jól ismerem őt – helyetted dolgokat kimondani meg érzékeltetni.” Nyilván Kása sem, na de hát azért ki, ha ő nem… Majd így folytattam: „Ha nem akarod ezt, vagy nem tetszik neked ez a szerep, kérlek, beszélj a többiekkel, de valahogy érjük el, hogy minél több átjöjjön ebből.” És nem tudom, hogy beszéltek-e, az viszont tény, hogy Varga Zsolt (egyszeres olimpiai bajnok, a magyar férfiválogatott jelenlegi szövetségi kapitánya – szerk. megj.) – ezt is tudja Dénes –, aki a lehető legtávolabb volt tőlem ebből a csapatból, és nem azért, mert bármi konfliktus volt köztünk; egyszerűen nem könnyű közel kerülni hozzá, plusz vele nem volt annyi dolgom – annyira megnyílt a műteremben, amikor beszélgettünk, olyan őszinte volt, és úgy visszament érzelmileg a múltba, hogy teljes eksz­tázisban voltam. Őszintén megmondom, ott kezdtem elhinni, hogy ez a film működni fog.

– Szerintem milliószor hallotta ezt a kérdést, de azért kíváncsi vagyok, hogy mi volt ennek a generációnak, a három aranyéremnek a titka.
– Volt egy viszonylag híresebb négyszemközti beszélgetésem Tibivel; sétáltunk Athénban az ünneplés után, még az eredményhirdetés előtt az öltöző felé, amikor azt mondtam, a szerbek benne voltak abban, hogy meg tudtuk fordítani a meccset, mert nem kaptunk gólt két negyeden keresztül, és hat emberelőnyt nem lőttek be. Erre Tibi azt válaszolta, hogy ez nem igaz, mert ők nem szeretik egymást, mi meg igen. Tehát szerintem az volt ennek az egésznek a lényege, hogy a magyar játékosok nemcsak félre tudták tenni az egónak azt a részét, ami az eredmény rovására ment volna, hanem tény­legesen szerették egymást, és azért örülök ennek, mert ez fontos volt nekem. Ha pedig fontos volt, tehettem érte, ha tettem érte, eredményes voltam. Például a válogatáskor kihagytam olyat, aki megakadályozta volna, hogy szeressék egymást a játékosok, de a különböző programszervezésekkel, beszélgetésekkel is tettem érte. Hogy tőlem teljesen függetlenül is így alakult volna-e, azt sohasem tudjuk meg.

– A filmről is elég sokat beszéltünk… Mi az, ami nagyon tetszik benne Kemény Dénesnek?
– Nekem nagyon tetszenek a külföldi megszólalók, első­sorban azért, mert nem tudtam arról, amiről beszéltek; a parton a vízilabda mindig kulturált sportág. Az elődöntő után Athénban – az oroszokkal játszottunk – a zuhanyzóban volt a két legjobb orosz játékos, illetve Kása meg én, kértem Kásától sampont, nem volt neki, ezt észrevették és odajöttek a samponnal, úgy, hogy a három vízilabdázó összevissza volt verve – ugye a fürdőgatyában látszik –; tehát úriemberek voltak. Úgyhogy jó a viszony mindenkivel, aki megszólalt, de olyan dolgokat mondtak el – és ez nemcsak Tamásék kér­désein múlott, hanem a saját megfigyeléseiken –, ami alapján nekem az jött le, hogy egymás között beszélgettek egy-egy dologról velünk kapcsolatban, amit mi el se tudtunk volna kép­zelni; az általuk elmondott történetek nem témái egy baráti beszélgetésnek, vagy nagyon ritkán. És nem elegáns, úri, udvarias, vendég vagyok típusú figyelmességek voltak, hanem komoly szakmai dolgokat mondtak el. Azt kell mondjam – őszintén –, hogy engem a legjobban a külföldiek emelnek föl a különböző megjegyzéseikkel, amiket a vágó benne hagyott, ha már a Madiét kivágta… Le a kalappal, az még szakmailag is érdekes számomra, hogy milyen dolgokat ki­szúrtak nálunk. Egyébként, ahogy néztük a filmet a fele­ségemmel, Renátával, megállapítottuk, hogy négy olyan vízi­labdázó volt az ellenfeleknél, a filmeken, akik játékosaim voltak Comóban; két olasz és két horvát. Jó érzés volt, hogy ezeken a meccseken a volt játékosaimat úgy láttam ellenünk játszani, hogy mi nyertünk. Elnézést kérek a nézőktől, de nekem a külföldi megszólalók miatt volt még érdekesebb a film, mert rengeteg infót hozott, ráadásul kedveset.

(Zákonyi S. Tamás) – Ez nem meglepő, Dénes, mert akik elsősorban a bemutatón látták a filmet – hosszan tudnám so­rolni a neveket –, rögtön azzal kezdték, hogy az ő szemükben is ez az egyik fő értéke a filmnek, mert nekik is új. Az elején megkérdeztem magamtól, hogy mi hitelesíti azt, amiben mi elfogultak vagyunk, valljuk meg őszintén. Dénes nagyon, hiszen a gyereke, nekem a film a gyerekem, mi magyarok vagyunk. Tehát nyilván szeretjük, de mi hitelesíti a legjobban ezt az egész teljesítményt, ha nem az, ahogyan a nemzetközi közeg látja, és ha a külföldiek azt mondják, hogy ez nagyon nagy dolog, az úgy van, és kénytelenek vagyunk elfogadni.

– És egyiküket sem pisztollyal ültették oda…
– Mondok egy apró példát. Azt mondta valamelyik szerb az athéni döntő utolsó két góljáról, a két emberelőnyről, hogy ezt még sohasem csináltuk. Mi tudtuk, hogy sohasem csináltuk, mert valójában aznap délelőtt gyakoroltuk be, maga a moz­gás nem változott, csak Tamást átraktam egy másik hely­re, hogy meglepjük a szerbeket. És egyszer Kiss Gergő (há­romszoros olimpiai bajnok – szerk. megj.) nyilatkozta még az olimpia utáni egy-két évben, hogy nálam mindig van valami olyan extra, amit elő tudok húzni a cilinderből. Gergő ugye velünk van, ők meg ellenünk, de elmondták a filmben, hogy sohasem csináltunk hasonlót; volt mögötte valamilyen elkép­ze­­lés, hogyan nyerjük meg azt a negyedet úgy, hogy sike­rül­jön legalább kiegyenlíteni vagy megfordítani. A legszebb mon­dat Pistáé volt (Hajdú B. István, Prima Primissima díjas sportújságíró, sportriporter, televíziós kommentátor – szerk. megj.), amikor Gergő belőtte a negyedik gólját: „Na, a legna­gyobb baj most az, hogy nincs vége a meccsnek.” Ez nagyobb mondat a részéről – mondjuk én humorizálós fajta vagyok –, mint a tizenhárom fürdőgatyás (az athéni döntőben: „Sose hit­tem volna, hogy tizenhárom fürdőgatyás férfitől még elsí­rom magam” – szerk. megj.), mert az őszinte, elcsuklott a hang­ja, komolyan meghatódott, az már az ő szellemessége, ho­gyan fejezte ki magát… nem azt mondta, hogy mindjárt zokogok.

– És megérkeztünk az utolsó kérdéshez, amely nem a múlt­ról, hanem a jelenről szól. Mivel foglalkozik most Kemény Dénes?
– Ebben az időszakban a filmmel kapcsolatban is van jó pár interjúm, egyébként a TF-en (Magyar Testnevelési és Sporttudományi Egyetem – szerk. megj.) tanítok, a FINA edzőbizottságának elnökeként a világ-edzőképzés anyagát rakjuk össze a bizottsági tagokkal meg más szakemberekkel, ami hatalmas munka és nagyon nagy felelősség. Emellett sok multihoz hívnak meg előadni, valószínűleg ott is azt gondol­ják, hogy nélkülem nem nyert volna ez a csapat három ara­nyat. Például meghívnak Csíkszeredába, hogy tartsak egy olyan előadást, amely a vezető és a csapat eredményes mun­kájának a hátterét mutatja be, mert a gazdasági életben meg a sportban rengeteg a párhuzam, és ezt nemcsak ott teszem, de például itt, a Római-parton is, amikor egy szállodában adok elő, tehát ilyesmik tölti ki az életemet. Írunk egy edzői kézikönyvet a magyar vízilabdaedzőknek hatan-nyolcan; mivel a TF-en tanítok, nekem van egy tematikám, de az színtisztán vízilabda, meg ott vannak más tantárgyak is, ez viszont egy olyan komplex könyv lesz, amit ha egy magyar vízi­lab­da­edző kézbe vesz, megtalálja benne, ami őt érdekli, legfeljebb nem olvassa el a négyszáz oldalt. Ráadásul 2×40 perc kutyasétáltatás is szokott lenni a Pilisben, úgyhogy kitöltöm a napjaimat.
Ferencz Melánia

Kiemelt fotó: Interjúkészítés után