Vitathatatlan életképesség

Talán nem véletlen, hogy húsz évvel ezelőtt abban a bánsági köz­ségben hajtott ki újra, a történelem viharai által megtépázott eredeti néprajzi hagyományainknak gyökere, ahol a település ko­nok lakói harmadik évszázada állnak ellen a romboló hatásoknak. Ehhez azonban szükség volt olyan közösségre és a küz­- delmet soha fel nem adó személyekre, akik felismerték a kibontakozás kedvező pillanatát és – ha kezdetben bukdácsoló lépések­kel is – felemelték egy, az egész Bánságra kiterjedő néptánc­mozgalom sorompóját. Erre a pillanatra emlékeztek augusztus 31-én Végváron mindazok, akik az elmúlt két évtizedben részesei voltak ennek a kultúrtörténeti folyamatnak.

A Végvárért Alapítvány és a köréje felsorakozott kiváló emberek példaértékű szervezése tartalmában és ünnepélyességében a község a­rany­könyvébe illő eseménnyé rangosította a megemlékezést. A sajtó kró­nikásai által filmen vagy az újságok hasábjain megörökített események felidézése valamint az össze­gyűjtött fényképek adták meg a hangot ahhoz a tartalmas szakmai beszélgetéshez, amelyben részt vettek a tánccsoportok vezetői, oktatói mellett a bánsági magyar kulturális, oktatói és politikai élet legmagasabb szintű képviselői, valamint a mozgalomban oroszlánrészt vállaló szegedi szakemberek és a mozgalmat húsz éve támogató röszkei testvértelepülés küldöttségének jeles képviselői.

A Păștean Erika által moderált köz­vetlen hangvételű, emlékeket felidéző eszmecsere átfogó képet nyújtott mindarról, ami az elmúlt húsz évben a Bánságban a néptáncmozgalom ernyője alatt történt, kezdve at­tól az 1999 októberében megszerve­- zett rendezvénytől, amelyet a református gyülekezet akkori lelkipásztora, Szoboszlai-Gáspár István kez­- de­mé­nyezésére, és az elnökségével működő Végvárért Alapítvány Élő Hagyomány Néptáncvetélkedő cím alatt megrendezett. Noha az élő hagyománynak titulált vetélkedő műsorában fellépő helyi csoportok táncrendjeinek vajmi kevés köze volt az eredeti magyar néprajzi hagyományainkhoz, elegendő szikrának bizonyult ahhoz, hogy lángra lobbantson egy immár ország-világ előtt elismert magyar néptáncmozgalmat, felszínre hozva a magyar néptánc és népi viselet tájainkon szunnyadó gyöngy­szemeit. Hiszen azon az ominózus előadáson – amelyen a krónika feljegyzése szerint a Szeged Táncegyüttes első, a micskei Gömböc és a végvári Muskátli második, a temesvári Rezeda harmadik díjat nyert – a bánsági tánccsoportok messze álltak azoktól az elvárásoktól, amelyek a helyszínen jelenlévő néhai szakemberek, Kallós Zoltán néprajzkutató és Nagy Albert, a Szeged Táncegyüttes vezetője az autentikusság jegyében joggal elvártak.

Szoboszlai-Gáspár István lelkipásztor nejével, Edit asszonnyal e­gyütt jött el a húsz évvel ezelőtt „elkövetett tett színhelyére.”
Nagyon jó visszatérni oda, ahol azt látjuk, hogy az a munka, amit valamikor sok évvel ezelőtt elkezdtünk itt együtt a helyi közösséggel, nem volt hiábavaló, voltak, akik továbbvigyék, s ennek a munkának mind a mai napig értelme, célja, haszna van. A mostani beszélgetés során is elmondtam, hogy jókor voltunk jó helyen, s felismerve a Jóistentől kapott lehetőséget, éltünk vele. Legyen az Úristené a dicsőség, a mienk pedig az orcánk pirulása, ha véletlenül keveset vagy nem eleget tettünk. Ez a húsz év, amelyre most visszatekintünk, engem arról győzött meg, hogy – bár biztos, hogy lehetett volna sokkal jobban, sokkal többet is tenni – ez a húsz év nem arról szól, hogy elkezdődött valami, de abbamaradt, hanem arról, hogy létrejött és él szerte a Bánságban egy olyan, az autentikus magyar népi kultúrával megismertető mozgalom, amelynek keretében sok száz, talán ezer fiatal jól érzi magát, s amelynek szépségét tovább éltetik, remélhetőleg még nagyon-nagyon sokáig. Akkor is, ha az idők úgy változtak, hogy kilátástalannak tűnik az utánpótlás, de míg egy gyerek van, akkor annak az egynek kell megtanítani a néptáncot, a népdalt. Erre itt most a legjobb a dettai csoport példája, ahol siránkozhattak volna, hogy nincs magyar gyerek, de nem siránkoztak, hanem fogták azokat a vegyes házasságban született fiatalokat, akik talán még magyarul sem tudnak, és bevonták őket ebbe a munkába, tánccsoportot alakítottak, és nem is akármilyen színvonalon vannak jelen a mozgalomban. Ilyen eseteink nekünk a Bihar megyei Mezőtelegden, a mostani szolgálati helyemen is vannak. A vegyes házasságban született gyermekek, akik a tánccsoportban tanulnak meg magyarul, énekelnek, táncolnak, és talán még azt is mondhatom: nemcsak táncolnak, nemcsak a kultúrát éltetik, hanem tágul a magyar érzületük is.

Balogh Zsolt, a Szeged Táncegyüttes oktatója azon túl, hogy szak­mai tudásával és fáradhatatlan munkájával egyik fő szereplője lett a bánsági néptáncmozgalom sikertörténetének, részt vállalt a jubileumi ünnepség megszervezésében is. Az emlékek felkutatása keretében heteken keresztül, hosszú órákat töltött a HETI ÚJ SZÓ szerkesztőségének archívumában, kitartóan szemlézve a lapszámok oldalait, hogy rátaláljon mindarra, ami erről a mozgalomról az évek során a lap hasábjain megjelent. Az általa kifényképezett újságcikkekkel és begyűjtött fényké­pek- kel erre az alkalomra valósággal kitapétázták a végvári kultúrház termét.
Azt mondhatom, hogy megtalálható itt az újságban megjelent beszámolók, riportok mintegy 80 száza­léka, ami ezt a tevékenységet tükröz­ve jelentős mértében örökíti meg a bánsági néptáncmozgalom húszéves történetét. Itt szeretném megköszönni mindazoknak, akik hozzájárultak ennek a méltó ünnepségnek a megszervezéséhez és természetesen azt a kevésbé látható háttér-munkát, amely­ben az évek során, nemcsak ünnepi alkalmakkor, de a hétköznapokon is folytattak.

Păștean Erika pedagógusi, iskolaigazgatói munkája mellett oroszlánrészt vállalt a szóban forgó moz­- galom létrejöttében és a végvári tánc­csoportoknak dicsőséget, a község lakóinak pedig büszkeséget jelentő elhivatott munkában. Az ünnep alkalmával azonban nem a saját mun­kájáról, hanem a megszámlálhatatlan személy önzetlen hozzájárulását igyekezett számba venni és azt külön-külön megköszönni, trófeák, emléktárgyak átnyújtásával nyomatékosítani, megjutalmazva mindazokat a szervezeteket, együtteseket, sze­mélyeket, akiknek közük volt ehhez a mozgalomhoz. A néhai Nagy Albertre emlékezve elmondta, hogy „Berci bácsi nemcsak magát hozta, hanem egész csapattal jött a Bánságba az autentikus néprajzi hagyományok újra meghonosítása céljából, amihez nemcsak közösséget kellett nevelni, hanem közönséget is.” Örvendetes, hogy erre az egész Bán­ságot érintő megemlékezésre szinte mindenki válaszolt a meghívásunkra, a szegedi oktatók, a tánccsoportok, olyan együttesek is, amelyek erre az alkalomra álltak össze újra. Az esti gálaelőadáson így fellépnek a végvári Csűrdöngölő, Szederinda, Recefice együttesek mellett a temesvári Eszterlánc és a Bokréta citerásai, a röszkei Ezüstfás és Rózsa­bimbó, a szegedi Bodzavirág és a Rántotthús, mint kísérő zenekar, a mezőtelegdi Pacsirták, a dettai Búzavirág és Margaréta, a zsombolyai Délibáb csoportok, és fellép Újszentesről énekesként Dénes Ildikó, a hírneves Őszi­rózsa Népdalvetélkedő szervezője is Márton Lilla tanítványával. Részt vesznek ezen a nagysze­rű ünnepségen, a szervező Végvárért Alapítvány és a Pro Community mellett az összes civil szervezetek. Ez az erőt felmutató össze­fogás felbátorít bennünket arra, hogy valljuk: köte­les­ségünk megtartani és mindaddig folytatni ezt munkát, amíg igény van rá.

Gombos András tanár úr a Szeged Táncegyüttes oktatójaként Nagy Albert mellett a kezdetektől napjainkig bábáskodik a bánsági néptánccsoportok életrekeltése és tevékeny­ségük minél magasabb színvonalon való folytatása mellett.
Egy nagyon tartalmas délutáni beszélgetés után vagyunk, amely sok mindent felelevenített abból a húsz évből, amely azt gondolom, hogy mindannyiunk számára, akik részesei lehettünk ennek a rendkívüli mozgalomnak sokat adott, beleértve az oktatókat, tanítókat, tanító néniket és a családokat. Óriási öröm, hogy sikerült itt a bánsági szórványban ezt megvalósítani, hiszen senki sem gondolta a kezdetén, hogy ez a mozgalom húsz évig ki fog tartani, meg­hosszabbítva az itteni magyarság létét. És a mai beszélgetés után a jövőt is optimistábban látom, hiszen soha ennyien nem táncoltak errefelé mint most, Temesváron a Bokréta mellett az Eszterláncban is öt tánccsoport működik. Úgy éreztem, hogy akik ma itt voltak, valamennyien a folytatást szeretnék, és tesznek is érte úgy Végváron, mint Dettán, Zsombolyán, Temesváron és másutt is. Én is azt vallom, hogy a mai gyermekhiányos helyzetben mindenkit meg kell szólítani, még olyan családok gyermekeit is, amelyekben már a szülők sem beszélnek magyarul, de ha van egy hiteles, értéket közvetítő oktató, akkor az ő hívó szavát meg fogják hallani. Arról a fantasztikus munkáról pedig, amilyen színvonalon ezt a jubileumot itt Végváron megszervezték, csak felsőfokban nyilatkozhatok. Hogy ennyi csoportot, és több száz személyt a szabadságok idején ide tudtak csábítani, ez is jelzi: sok ember, nagyon sok szereplő számára valóban fontos ez a mozgalom. Persze 1999 előtt is voltak itt, akik foglalkoztak népi kultúrával, én nagyon hálásan gondolok azokra is, akik az akkori viszo­- nyok között törekedtek az identitás megőrzésére. Könyv is jelent meg Végvár tánckultúrája a változó időben címmel dr. Varga Sándor szegedi néprajzkutató tollából a korábbi idő­szakról, amely a mostani mozgalomból is felmutat egy szeletet.

Csáki Károly polgármester, joggal lehet büszke a községben húsz évvel ezelőtt szárnyra kapott bánsági néptáncmozgalomra, hiszen maga is tagja volt annak a Muskátli tánccsoportnak, amely az 1999 évi néptáncversenyen szerepelt.
Hálás vagyok azért, hogy magam is ilyen nagyszabású rendezvénnyel emlékezhetem az egykori táncos időszakomra, köszönettel tartozom mind­azoknak, akik kiváló szervezéssel hozzájárultak a jubileumi műsor megszervezéséhez. Örömmel tölt el, amikor olyan fiatalokat is látok a tánccsoportokban, akik a mozgalom elindulása után születtek. Jó érzés viszontlátni azokat, akik az elmúlt húsz évben oktatókként, táncosként velünk voltak, és kitartó munkával megismertették fiataljainkkal és a közönséggel az autentikus néprajzi ha­gyományainkat. Persze, hogy volt itt azelőtt is az identitásunk megőrzésére törekvő kulturális tevékenység, de az igazi értékekkel, hála a szegedi szakembereknek, az elmúlt húsz évben ismerkedhettünk meg, de a hozzá­járulásuk sem lett volna elegendő, ha nem lett volna itt olyan áldozatokat is vállaló közösség, pedagógusok, szülők és civil szervezetek, és ha nem álltak volna mellénk a röszkei Barátaink, akikkel együtt hétköznapokon érleltük annak a gyümölcsét, amelynek a maihoz hasonló ünnepnapokon örvendhetünk. Engem is jövőt ígérő bizalommal tölt el, amikor látom, hogy olyan emberekből álló közösségben élünk és tevékenykedhetünk, amely képes mások előtt is elismerést kivívni, akár egy ilyen példaértékű, felemelő ünnepléssel is.

A szinte egész napos jubileumi ünnepség az Önkéntes Tűzoltó Egyesület és a tánccsoportok felvonulásával folytatódott, majd a református templomban megtartott ige­­hirdetés után a szabadtéri színpadon Fazakas Csaba lelkipásztor, az RMDSZ Temes megyei szervezetének kulturális alelnökének szellemes műsorvezetése mellett került sor a piacteret megtöltő közönség előtt a jubileumi gála néptánc műsorára. Ezután a kultúrotthonban, mint hab a tortán, táncházi mulatsággal zárult az ünnepség.