A szülők pedagógusi pályájának példája és a gyermekkorában Végváron virágzó kulturális élet légköre meghatározója lehetett annak, hogy a fiatal SZARVAS LAJOS zenetanári pályára készült. Hol siklott ki annak a fiatalembernek az életpálya-vonata, aki azután élete során volt termelőszövetkezeti raktáros, bérelszámoló, technikus, CEC-tisztviselő, fizikát, számtant, zenét tanító szakképesítés nélküli tanárhelyettes, kórusvezető és volt gépkocsivezetői oktató is, de leginkább mindig zenész.

A fiatal Szarvas Lajos, aki mindig billentyűs akart lenni

Végvári sors?
Régen elmúltak azok az idők, amikor a tizennyolcadik század végén telepített nagy­község gazdasági központja volt a térségnek, amelynek híre vonzotta még Magyarország távolabbi tájairól is a jobb életkörülményekre vágyó gazdálkodó embereket. Jöttek ide – amint Balázs Kovács Sándor és Gutai István Bánátból a Bánatba című településtörténeti könyvükben is meg­írták – a Tolna megyei Sárközből, a közelebbi Viharsarokból, a csongrádi tájakról, a Délvidékről, Bácskából vagy – Szarvas Lajos anyai felmenői esetében – Debrecen vidékéről és számos más tér­ség­ből. A nehezen művelhető, agyagos szántóföld ellenére legtöbbjük kitartott a vá­lasztott szülőföld mellett, de a megál­mo­dott kánaán okozta csalódás egyeseket a község elhagyására késztette, mások, a beilleszkedettebbek, a visszatelepedést vá­lasztották.
A nagyszüleim az első világháború utáni változások miatt mentek el, majd újra visszajöttek Végvárra. A családi legen­dá­rium szerint d.Kovács Lajos anyai déd­apám a 19. század dereka táján fehér lo­von, több családdal együtt Debrecenből jött Vég­vár­ra, innen az itteni több Kovács nevű la­kos­tól való megkülönböztető d-jelző a csa­ládnevük előtt. Így lettek ők Végváron d.Kovácsok. Szarvas Mihály apai nagy­apámat, aki 1900-ban született Végváron, sohasem kérdeztem meg, hogy honnan jöttek. Szarvas nagyanyám Bujdosó-lány volt, talán még telepes család leszármazottja. Az anyai d.Kovács nagyanyámról tudom, hogy Mezőkövesdről árvaként került a végvári Puskás családhoz. Az ő leányneve Deutsch Sára volt. Szarvas nagyapa földműveléssel foglalkozott, de kiváltotta az ipart és a szövetkezeti kocsmában kocsmárosként, a hitelben fogyasztók pénzét összegyűjtve vásárolgatta azt a szántóföldet, ami miatt azután kuláklistára került. Színes törté­neteket mesélt nekünk a kocsmárosi idő­szakából. A tehetős tanyasi gazdák leg­inkább a szerdai piaci napra jöttek be a fa­luba és látogatták előszeretettel a kocsmát, ahol hitelben fogyasztottak. Például – mint mesélte – az öreg g.Tóth a szerdai piac után a lovas kocsijával behúzott a kocsma udvarára és egy álló hétig ott ivott-evett, mulatott.

A népi demokrácia mítosza
A második világháború utáni szocialis­tának nevezett rendszer-államosítás, kvó­tázás néven elhíresült beszolgáltatás, a kollektivizálás – fokozatosan akadályozta a község további gazdasági fejlődését. Ebből a helyzetből a ‘89-es rendszerváltás után eltelt három évtized alatt sem sikerült megtalálni a kilábalás útját. Talán nem is csak végvári sors, hogy a fiatalok elmene­kültek a kilátástalan helyzetű szülőfa­lu­jukból, aminek a következménye napjaink­ban Végváron erőteljesen megmutatkozik a gazdaság, az oktatás és a kulturális tevé­kenységben, de a népesség átalakulásának a területén is. Az ötvenes, hatvanas években a délibábos népi demokrácia ígé­retében bízva a fiatalok egy része a helyi lehe­tő­ségek reményében választotta a helyben maradást, de a többség elhagyta a köz­séget. Ennek ellenére a hetvenes évek ke­gyelmibb időszakában, főleg a kulturális életben észlelhető volt némi fellendülés.

Szebb jövőt ígérő ötvenes évek
A tanítóképző elvégzése után kerültek haza Végárra a szüleim. Édesapám Enyeden 1952-ben kellett volna diplomázzon, de a nagyapám kuláksága miatti elbocsájtása után az utolsó évet meg kellett ismételje. Először Szilágy megyében Kárásztelken, majd Nagyomorban tanított. Innen édes­anyámmal – aki Temesváron szerzett taní­tónői oklevelet – együtt kerültek a végvári szülőfalu általános iskolájába. Édesapámat az 1956-os események katonaszolgálata ide­jén Rădăuţon érték, ahol már tanítóként a seregben is tanított, sok katonatársa alig tudott írni-olvasni. A magyar forradalom napjaiban, mivel magyar volt, nem enged­ték őrségbe, amiért – mint mesélte – nemigen bánkódott.
Végváron ebben az időben pezsgő kul­túrtevékenység folyt. Édesapám több ízben volt kultúrotthon igazgató is. Édesanyám, lánynevén d.Kovács Mária, Păștean Lídia (akkor még Mátyás Lídia), Székely Sára ta­nítónőkkel az élen szervezték a műsorokat, a kórus, a színjátszó kör, a tánccsoport próbáit és elődásait. Később gyermekként a húgommal mi is ott voltunk közöttük. Leginkább népszínműveket játszottak, a Falu rossza éppen édesapám volt, édes­anyám a Csárdáskirálynő operettben szerepelt, emlékezetes maradt számomra Szalai Károly bácsi és a traktorista Görög István Hacsek és Sajója. 1973-ban, az első alkalommal megszervezett Végvári Kulturális Hét keretében a megnyitón Kádár Károly tanító bácsi nagy érdeklődéssel kísért falu­történeti előadása, illetve a Temesvári Ma­gyar Színház előadása, valamint egy film­­nap mellett öt nap műsorát a helyi műkedvelők előadásai nyújtották. (Ma alig tudunk egyetlen falunapra saját műsort összehozni).

A kórusban voltak pedagógusok, tiszt­viselők, és tehenész nénik is. A követel­ményeknek eleget téve elénekeltük, hogy: muţumim din inimă partidului (szívből köszönjük a pártnak) és aztán jöttek a mi műsorszámaink: volt fáklyás felvonulás, folklórest, varieté és táncdal, operettslá­gerek, batyusbál. Belefért minden, a şipeti (Sebed) román Căluşarii csoport is fellé­pett. Az előadásokon annyian voltak, hogy nem fértek be a terembe. Ekkor már megvolt a Kele Pista kezdeményezésével alakított if­júsági zenekar, amelynek az 1969-es szilveszterén, illetve az 1970. január máso­dikán meg­szervezett újévi bálon volt az első fellépése. Kele Pista a ránk hagyott feljegy­zésében felidézi nemcsak az ifjúsági ze­nekar, illetve az 1975-ben Esztrád ‘69 Végvár névre keresztelt együttes történetét, hanem azokat az előzményeket is, amelyek alapul szolgáltak a zenekar megalaku­lá­sához. Feljegyzésében a két világháború közötti időszakból Kürti-Kovács László, Zsigmond-Kiss Sándor, Molnár Béni, a világháború utánról Teleki Mihály, Baranya Sándor, Baricsa János és zene­kara nevét említi. Külön kiemelte a Teleki Mihály által irányított gyermekzenekart, amelyben Kele Pista is, a későbbi ze­nész­társaival együtt ismerkedett a muzsikálással. Az általuk 1969-ben alakított ifjúsági zenekar felállása: Kele István – hegedű, trombita, Baja Sándor – billentyűs, harsona, Kiss Sándor – akkordeon, Simó Ilona – akkordeon, Szabó István – dob, Szalai János – szaxofon. Később csatlakoztak hozzájuk: Szarvas Mihály, Szarvas Sándor majd 1971-től Ágocs István, Baricsa János, Bán György, Fehér Imre, Fehér Kálmán, Fehér László, László Zoltán, Kiss Albert, Kiss Imre és jómagam, Szarvas Lajos. Többször muzsikáltak velük meghívott zenészek Csíkos Mihály Ótelekről, Todor Béla és Szabó Zoltán Újmosnicáról, Körmöczi Zoltán Temesvárról.

Szarvas Lajos első hangszere
Ifj. Szarvas Lajos, annyira jól érezte magát a falu zenés miliőjében, hogy, ha csak tehette oda menekült, elégtételt, siker­élményt gyűjteni.
Zenéltem én már kiskölyök koromban is, amikor családi bulikon, névnapokon, disznóvágási vacsorákon két unokatest­vérem, Szarvas Mihály hegedült, Szarvas Sándor akkordeonozott, elébem tették a harmonika dobozát – az volt az első hang­szerem –, hogy verjem a ritmust. De, hogy dobos lettem, annak külön története van. Mindig arra vágytam, hogy billentyűs legyek. Eleinte, úgy pótkerékként engedtek a hátsó sorban harmonikázni a tanácsháza mögötti platón szervezett táncesteken. Apám ismerte Salamon Józsefet, a te­mes­vári Vasutas Klub hajdani zongoratanárát, aki aprópénzért kijárt Végvárra tanítani. 50-en iratkoztunk fel az óráira, de végül csak Fehér Kálmánnal ketten maradtunk. Szüleim, miután 1973-ban konfirmáltam, vettek nekem egy zongorát, négy évet zongoráztam, majd Fehér Kálmánnal beépül­tünk a Kele Pistáék zenekarába. Ettől kezd­ve licistaként, egyetemi hallgatóként, de különböző munkahelyek alkalmazottjaként is mindig a végvári zenekar von­zá­sá­ban éltem. Lugoson, a Brediceanu Lí­ce­- umban a magyar tagozat megszűnéséig 1974-1976 között boldog diákéveket töltöttem. Vonzott a nyugodt és szép kisváros. Sok minden tetszett, a bentlakás, az, hogy a román Bulzan igazgató bácsi ízes magyar nyelven magyarázta a földrajzot, történelmet, hogy minden vendéglőben, nyárikertben élő zene volt, hogy folytathattam a kultúrházban Schwarz nénivel a zongora­tanulást, aki meghívott az otthonába, hogy ne a kultúrháznak fizessek tandíjat és, hogy néha én is muzsikálhattam a példás zenei tevékenységet folytató KISZ Klubban. A temesvári 2-es számú Matematika-Fizika Líceumban, ahol a következő két évben folytattam a középiskolai tanulmányaimat, még nagyobb lehetőségem volt az éneklésre, zenélésre. Karácsonyi tanár úr, aki nagyon szeretett mulatni, többször meghí­vott a laboratóriumba, ahol az intézet ko­pott harmonikáján kísértem a végvári, óteleki, szentmártoni estisek nótázását. Wittmann Cecília tanárnő kiváló kórusából pedig engem nem lehetett volna elkergetni. A kötelező hazafias dalok mellett, még Verdi Nabucco-jából a Rabszolgák kórusát is énekeltük öt szólamban. Csak azért nem nyer­tünk soha országos első díjat, mert magyar iskola kórusa voltunk. 1977-1978-ban a TV által szervezett Kalákában öten Besztercebányán és Udvarhelyen is részt vehettünk. A végvári nótázós világom után ekkor találkoztam az igazi népzenével, először részesültem táncházas élményben.

Jó úton a zenetanári pálya felé, de…
És éppen ekkor foszlott szét véglegesen a megálmodott zenetanári álom, hiszen mire a mindenféle muzsikával átitatott Szarvas Lajos leérettségizett, Marosvásár­he­lyen megszűnt a tanárképző intézet. Ezért reál szakos végzősként kézenfekvő volt, hogy a temesvári Építészeti Egye­tem­re felvételizzen, ahova könnyűszerrel be is jutott, sőt csoportvezetője is lett az évfolyamának.
A baj többek között azzal volt, hogy az eszem nekem továbbra is csak a zenén járt, hogy mikor, hol muzsikálunk a végvári ze­nekarunkkal. Rajta is kapott a matektanár, hogy az óráján kottákat írogatok. Az első év elvégzése után, kisebb összetűzést követően úgy döntöttem, hogy én bizony nem fogom az életemet építőtelepeken leélni. Inkább megyek haza muzsikálni. Persze elgondolkoztam azon, hogy hiába játszom én több hangszeren is, képesítésem papíron egyikről sincs. Felvételire jelent­keztem a Népművészeti iskolába, ahol eljátszottam egy dzsesszes valamit, de az akkor alakult dobos osztály tanára dobos hallgatókat gyűjtött. Adott egy 25 banist, hogy azzal verjem utána a ritmust. Így lettem két év után okleveles dobos. 15 évig doboltam is az Esztrád zenekarunkban, ahol mindenki legalább két hangszeren játszott. Én hol billentyűztem, hol doboltam, a ‘80-as években kezdtem énekelgetni is. Kele Pista vitte tovább az örökzöld dallamokat, én voltam az “új szél” a diszkózenével. Játszottuk Frank Sinatra, Máté Péter dalait és Love story-filmzenét. Kiegészítettük egy­mást Pistával. Repertoárunkban továbbra is a nótákon volt a hangsúly. Egyszerű, szívhez szóló dalokat, mint az Akácos út, meg a Falu rossza vártak el tőlünk az emberek. Később teret hódított a kocsmai, a 3+2 Muskátli zene, amely előhozta a régi slágereket, ezt könnyű volt a mi szintünkön is lekoppintani, az emberek ismerték a rádióból, tévéből, a kívánságműsorokból.

„Pártunk és kormányunk”
Amikor a tévében csak a „pártunk és kormányunk” folyt, itták az emberek a zenénket. Bejártuk a megyét eleinte még lovas kocsival, vagy az állami gazdaság dubájával, de volt úgy, hogy vonaton órá­kon át döcögtünk, cipeltük a hangszereinket a távoli állomásokról. Előfordult, hogy sátoros lakodalmon bokáig állt a víz a lábunk alatt, de a muzsikának szólnia kellett. A nyolc­vanas években az év 52 hetében 78 alkalommal zenéltünk. Volt úgy, hogy szombaton lakodalomban, vasárnap pedig ke­resztelőn… De szép is volt!…

A lakodalmi menetet kíséri a zenekar

Az ominózus farsangolási eset
A gyanútlan végvári fiatalok a nyolc­vanas években azon a havas farsangoláson is csupán hagyományt követve vonultak végig az utcákon szánkáikkal, felszalagozott lovakkal, zenekaruk kíséretében da­lolva az ismert nótákat. Kiderült, hogy az éber diktatúra rajta tartja a szemét az irredentizmussal megbélyegzett község fiataljain.
Az eset után egyenként hívogattak be bennünket a szekuritátéra. Mert hogy piros-fehér-zöld színű szalag is volt a lovakon, dalainkban pedig olyan szavak, mint Csonka Magyarország, meg honvédek stb. Azt kérdezték, hogy mit jelentenek ezek a szavak? Mit lehetett ezen lefordítani, hiszen tudták ők jól, hogy miért éppen ezek sértették a fülüket. Nagyobb baj nem lett az ügyből, meg akartak félemlíteni bennünket, egyesek állítólag egy-egy taslit is kaptak. Ezekről akkor nem volt ajánlatos beszélni. Valójában mi csak a szokásos módon szó­rakoztunk, a felvonulás után a kocs­mában folytattuk, ahol velünk mulatott még az ak­kori tanácselnök Perneac Gheorghe Teofil is, aki örült, hogy van a községben kultu­rális tevékenység. Egy későbbi alkalommal kukoricatörés közben jöttek értem és bevittek, hogy mondjam el mit énekeltünk ekkor és ekkor a lakodalomban. Mondtam, hogy ki emlékszik még arra, hogy két hónappal korábban mit énekeltünk. Megfenyegettek: vigyázzak magamra, mert velünk már máskor is baj volt!

Nóta vagy népdal?…
A kérdés vitát váltott ki a nótakedvelő végváriak körében. Az autentikus magyar folklór akkor kezdett teret nyerni a Bánságban, amikor a kilencvenes években Vég­váron beindult a néptáncmozgalom. A Szeged Táncegyüttes felkarolta a tánc­cso­portjainkat. Ezzel új korszak kezdődött, vagy legalábbis új színnel gazdagodott Végvár zenei élete, ami reméljük nem marad nyomtalanul még akkor sem, ha jelenleg, a fiatalság hiánya miatt, egyre ki­látástalanabb a helyzet. Fiatalok nélkül ugyanis nem lehet méltó folytatása a di­csőséget hozó kulturális tevékenységnek.
Szüleink nyomdokába lépve, óvónő feleségemmel mindig benne voltunk Végvár közösségi életében. Pedagógusokként Păștean Erika, Tóth Rozália és nejem Szarvas Erzsébet neve elválaszthatatlan a 20 év alatt megannyi dicsőséget hozó néptánc tevékenységtől, magam pedig csekély 50 éve rendületlenül zenélek, korábban az Esztrád ’69 zenekarban, majd megszűnése után az óteleki bandában, immár 10 éve pedig az elektromos orgonámmal ott va­gyok mindenütt, ahova hívnak, ahol szere­tik muzsikámat, dalaimat. Sajnos kiöre­ge- ­dőben van Végvár magyar közössége. A szakképzett fiataloknak nincs mire hazajönni. Így a mi Ági lányunk is Budapetre, Albert fiunk pedig Temesvárra távozott. Ők, akárcsak sok más fiatal, már csak vendégek a szülőfaluban.

Milyen az, amikor a zenész fülébe húzzák a cigányok?

A nyáron azzal lepett meg a lányom, hogy titokban helyet foglalt Budapesten egy vacsorával egybekötött, háromórás du­nai sétahajózásra, ahol a Rajkó zenekarból hárman, prímás, kontrás, nagybőgős szolgáltatta zenét. A vendégek a zenészek által kínált repertoárból – amelyben, a külföldi vendégekre való tekintettel magyar nóta nem szerepelt – választhattak zeneszámot. Már pedig én nótát kértem. Előbb bizonytalanul néztek rám, talán tartottak is a tulajtól, hogy megszegik az szabályt, de ami­kor rákezdtem, hogy “kecskebéka fel­mászott a fűzfára”, rákapcsoltak és húzták tovább, kísérték a nótáimat. Sajnos a hajó kikötött, pedig mint mondták, még szívesen folytatták volna.
Mindig mondtam, hogy sokaknak mu­zsikáltam, de az én fülembe még egy igazi cigány soha nem húzta. Azóta viccesen szoktam mondani, hogy ezzel a történettel fogom verni a mellem egész életemben.