• Főoldal
  • Közélet
  • Helyszín
  • Gazdaság
  • Helytörténet
  • Hitvilág
  • Művelődés
  • Oktatás – Ifjúság
  • Sport
  • Régió
    • Régió – Krassó-Szörény megye
    • Civilek a közösségért
    • Régió – Hunyad megye
    • Régió – Arad megye
  • Jelek és jelzések
  • Irodalmi helyőrség
  • Civilek a közösségért

Regionális közéleti hetilap

Fontos hírek

Családok római zarándoklata a 2025-ös Szentévben

Úrvacsorai kehely Debelyacsáról (1799)

HÍREK

Trianonról jelenidőben

Megújult az MCC nagyváradi képzési központja, a sokoldalú Dudek-ház

AKI MEGREGULÁZTA A BÉGÁT (1.)

“Az ember csak azért nem tud repülni, mert nem hisz.”


Graur János – A nóta szavával


 24 Nov 2022   Írta admin  0 Hozzászólás


A szülők pedagógusi pályájának példája és a gyermekkorában Végváron virágzó kulturális élet légköre meghatározója lehetett annak, hogy a fiatal SZARVAS LAJOS zenetanári pályára készült. Hol siklott ki annak a fiatalembernek az életpálya-vonata, aki azután élete során volt termelőszövetkezeti raktáros, bérelszámoló, technikus, CEC-tisztviselő, fizikát, számtant, zenét tanító szakképesítés nélküli tanárhelyettes, kórusvezető és volt gépkocsivezetői oktató is, de leginkább mindig zenész.


A fiatal Szarvas Lajos, aki mindig billentyűs akart lenni

Végvári sors?
Régen elmúltak azok az idők, amikor a tizennyolcadik század végén telepített nagy­község gazdasági központja volt a térségnek, amelynek híre vonzotta még Magyarország távolabbi tájairól is a jobb életkörülményekre vágyó gazdálkodó embereket. Jöttek ide – amint Balázs Kovács Sándor és Gutai István Bánátból a Bánatba című településtörténeti könyvükben is meg­írták – a Tolna megyei Sárközből, a közelebbi Viharsarokból, a csongrádi tájakról, a Délvidékről, Bácskából vagy – Szarvas Lajos anyai felmenői esetében – Debrecen vidékéről és számos más tér­ség­ből. A nehezen művelhető, agyagos szántóföld ellenére legtöbbjük kitartott a vá­lasztott szülőföld mellett, de a megál­mo­dott kánaán okozta csalódás egyeseket a község elhagyására késztette, mások, a beilleszkedettebbek, a visszatelepedést vá­lasztották.
A nagyszüleim az első világháború utáni változások miatt mentek el, majd újra visszajöttek Végvárra. A családi legen­dá­rium szerint d.Kovács Lajos anyai déd­apám a 19. század dereka táján fehér lo­von, több családdal együtt Debrecenből jött Vég­vár­ra, innen az itteni több Kovács nevű la­kos­tól való megkülönböztető d-jelző a csa­ládnevük előtt. Így lettek ők Végváron d.Kovácsok. Szarvas Mihály apai nagy­apámat, aki 1900-ban született Végváron, sohasem kérdeztem meg, hogy honnan jöttek. Szarvas nagyanyám Bujdosó-lány volt, talán még telepes család leszármazottja. Az anyai d.Kovács nagyanyámról tudom, hogy Mezőkövesdről árvaként került a végvári Puskás családhoz. Az ő leányneve Deutsch Sára volt. Szarvas nagyapa földműveléssel foglalkozott, de kiváltotta az ipart és a szövetkezeti kocsmában kocsmárosként, a hitelben fogyasztók pénzét összegyűjtve vásárolgatta azt a szántóföldet, ami miatt azután kuláklistára került. Színes törté­neteket mesélt nekünk a kocsmárosi idő­szakából. A tehetős tanyasi gazdák leg­inkább a szerdai piaci napra jöttek be a fa­luba és látogatták előszeretettel a kocsmát, ahol hitelben fogyasztottak. Például – mint mesélte – az öreg g.Tóth a szerdai piac után a lovas kocsijával behúzott a kocsma udvarára és egy álló hétig ott ivott-evett, mulatott.

A népi demokrácia mítosza
A második világháború utáni szocialis­tának nevezett rendszer-államosítás, kvó­tázás néven elhíresült beszolgáltatás, a kollektivizálás – fokozatosan akadályozta a község további gazdasági fejlődését. Ebből a helyzetből a ‘89-es rendszerváltás után eltelt három évtized alatt sem sikerült megtalálni a kilábalás útját. Talán nem is csak végvári sors, hogy a fiatalok elmene­kültek a kilátástalan helyzetű szülőfa­lu­jukból, aminek a következménye napjaink­ban Végváron erőteljesen megmutatkozik a gazdaság, az oktatás és a kulturális tevé­kenységben, de a népesség átalakulásának a területén is. Az ötvenes, hatvanas években a délibábos népi demokrácia ígé­retében bízva a fiatalok egy része a helyi lehe­tő­ségek reményében választotta a helyben maradást, de a többség elhagyta a köz­séget. Ennek ellenére a hetvenes évek ke­gyelmibb időszakában, főleg a kulturális életben észlelhető volt némi fellendülés.

Szebb jövőt ígérő ötvenes évek
A tanítóképző elvégzése után kerültek haza Végárra a szüleim. Édesapám Enyeden 1952-ben kellett volna diplomázzon, de a nagyapám kuláksága miatti elbocsájtása után az utolsó évet meg kellett ismételje. Először Szilágy megyében Kárásztelken, majd Nagyomorban tanított. Innen édes­anyámmal – aki Temesváron szerzett taní­tónői oklevelet – együtt kerültek a végvári szülőfalu általános iskolájába. Édesapámat az 1956-os események katonaszolgálata ide­jén Rădăuţon érték, ahol már tanítóként a seregben is tanított, sok katonatársa alig tudott írni-olvasni. A magyar forradalom napjaiban, mivel magyar volt, nem enged­ték őrségbe, amiért – mint mesélte – nemigen bánkódott.
Végváron ebben az időben pezsgő kul­túrtevékenység folyt. Édesapám több ízben volt kultúrotthon igazgató is. Édesanyám, lánynevén d.Kovács Mária, Păștean Lídia (akkor még Mátyás Lídia), Székely Sára ta­nítónőkkel az élen szervezték a műsorokat, a kórus, a színjátszó kör, a tánccsoport próbáit és elődásait. Később gyermekként a húgommal mi is ott voltunk közöttük. Leginkább népszínműveket játszottak, a Falu rossza éppen édesapám volt, édes­anyám a Csárdáskirálynő operettben szerepelt, emlékezetes maradt számomra Szalai Károly bácsi és a traktorista Görög István Hacsek és Sajója. 1973-ban, az első alkalommal megszervezett Végvári Kulturális Hét keretében a megnyitón Kádár Károly tanító bácsi nagy érdeklődéssel kísért falu­történeti előadása, illetve a Temesvári Ma­gyar Színház előadása, valamint egy film­­nap mellett öt nap műsorát a helyi műkedvelők előadásai nyújtották. (Ma alig tudunk egyetlen falunapra saját műsort összehozni).


A kórusban voltak pedagógusok, tiszt­viselők, és tehenész nénik is. A követel­ményeknek eleget téve elénekeltük, hogy: muţumim din inimă partidului (szívből köszönjük a pártnak) és aztán jöttek a mi műsorszámaink: volt fáklyás felvonulás, folklórest, varieté és táncdal, operettslá­gerek, batyusbál. Belefért minden, a şipeti (Sebed) román Căluşarii csoport is fellé­pett. Az előadásokon annyian voltak, hogy nem fértek be a terembe. Ekkor már megvolt a Kele Pista kezdeményezésével alakított if­júsági zenekar, amelynek az 1969-es szilveszterén, illetve az 1970. január máso­dikán meg­szervezett újévi bálon volt az első fellépése. Kele Pista a ránk hagyott feljegy­zésében felidézi nemcsak az ifjúsági ze­nekar, illetve az 1975-ben Esztrád ‘69 Végvár névre keresztelt együttes történetét, hanem azokat az előzményeket is, amelyek alapul szolgáltak a zenekar megalaku­lá­sához. Feljegyzésében a két világháború közötti időszakból Kürti-Kovács László, Zsigmond-Kiss Sándor, Molnár Béni, a világháború utánról Teleki Mihály, Baranya Sándor, Baricsa János és zene­kara nevét említi. Külön kiemelte a Teleki Mihály által irányított gyermekzenekart, amelyben Kele Pista is, a későbbi ze­nész­társaival együtt ismerkedett a muzsikálással. Az általuk 1969-ben alakított ifjúsági zenekar felállása: Kele István – hegedű, trombita, Baja Sándor – billentyűs, harsona, Kiss Sándor – akkordeon, Simó Ilona – akkordeon, Szabó István – dob, Szalai János – szaxofon. Később csatlakoztak hozzájuk: Szarvas Mihály, Szarvas Sándor majd 1971-től Ágocs István, Baricsa János, Bán György, Fehér Imre, Fehér Kálmán, Fehér László, László Zoltán, Kiss Albert, Kiss Imre és jómagam, Szarvas Lajos. Többször muzsikáltak velük meghívott zenészek Csíkos Mihály Ótelekről, Todor Béla és Szabó Zoltán Újmosnicáról, Körmöczi Zoltán Temesvárról.

Szarvas Lajos első hangszere
Ifj. Szarvas Lajos, annyira jól érezte magát a falu zenés miliőjében, hogy, ha csak tehette oda menekült, elégtételt, siker­élményt gyűjteni.
Zenéltem én már kiskölyök koromban is, amikor családi bulikon, névnapokon, disznóvágási vacsorákon két unokatest­vérem, Szarvas Mihály hegedült, Szarvas Sándor akkordeonozott, elébem tették a harmonika dobozát – az volt az első hang­szerem –, hogy verjem a ritmust. De, hogy dobos lettem, annak külön története van. Mindig arra vágytam, hogy billentyűs legyek. Eleinte, úgy pótkerékként engedtek a hátsó sorban harmonikázni a tanácsháza mögötti platón szervezett táncesteken. Apám ismerte Salamon Józsefet, a te­mes­vári Vasutas Klub hajdani zongoratanárát, aki aprópénzért kijárt Végvárra tanítani. 50-en iratkoztunk fel az óráira, de végül csak Fehér Kálmánnal ketten maradtunk. Szüleim, miután 1973-ban konfirmáltam, vettek nekem egy zongorát, négy évet zongoráztam, majd Fehér Kálmánnal beépül­tünk a Kele Pistáék zenekarába. Ettől kezd­ve licistaként, egyetemi hallgatóként, de különböző munkahelyek alkalmazottjaként is mindig a végvári zenekar von­zá­sá­ban éltem. Lugoson, a Brediceanu Lí­ce­- umban a magyar tagozat megszűnéséig 1974-1976 között boldog diákéveket töltöttem. Vonzott a nyugodt és szép kisváros. Sok minden tetszett, a bentlakás, az, hogy a román Bulzan igazgató bácsi ízes magyar nyelven magyarázta a földrajzot, történelmet, hogy minden vendéglőben, nyárikertben élő zene volt, hogy folytathattam a kultúrházban Schwarz nénivel a zongora­tanulást, aki meghívott az otthonába, hogy ne a kultúrháznak fizessek tandíjat és, hogy néha én is muzsikálhattam a példás zenei tevékenységet folytató KISZ Klubban. A temesvári 2-es számú Matematika-Fizika Líceumban, ahol a következő két évben folytattam a középiskolai tanulmányaimat, még nagyobb lehetőségem volt az éneklésre, zenélésre. Karácsonyi tanár úr, aki nagyon szeretett mulatni, többször meghí­vott a laboratóriumba, ahol az intézet ko­pott harmonikáján kísértem a végvári, óteleki, szentmártoni estisek nótázását. Wittmann Cecília tanárnő kiváló kórusából pedig engem nem lehetett volna elkergetni. A kötelező hazafias dalok mellett, még Verdi Nabucco-jából a Rabszolgák kórusát is énekeltük öt szólamban. Csak azért nem nyer­tünk soha országos első díjat, mert magyar iskola kórusa voltunk. 1977-1978-ban a TV által szervezett Kalákában öten Besztercebányán és Udvarhelyen is részt vehettünk. A végvári nótázós világom után ekkor találkoztam az igazi népzenével, először részesültem táncházas élményben.

Jó úton a zenetanári pálya felé, de…
És éppen ekkor foszlott szét véglegesen a megálmodott zenetanári álom, hiszen mire a mindenféle muzsikával átitatott Szarvas Lajos leérettségizett, Marosvásár­he­lyen megszűnt a tanárképző intézet. Ezért reál szakos végzősként kézenfekvő volt, hogy a temesvári Építészeti Egye­tem­re felvételizzen, ahova könnyűszerrel be is jutott, sőt csoportvezetője is lett az évfolyamának.
A baj többek között azzal volt, hogy az eszem nekem továbbra is csak a zenén járt, hogy mikor, hol muzsikálunk a végvári ze­nekarunkkal. Rajta is kapott a matektanár, hogy az óráján kottákat írogatok. Az első év elvégzése után, kisebb összetűzést követően úgy döntöttem, hogy én bizony nem fogom az életemet építőtelepeken leélni. Inkább megyek haza muzsikálni. Persze elgondolkoztam azon, hogy hiába játszom én több hangszeren is, képesítésem papíron egyikről sincs. Felvételire jelent­keztem a Népművészeti iskolába, ahol eljátszottam egy dzsesszes valamit, de az akkor alakult dobos osztály tanára dobos hallgatókat gyűjtött. Adott egy 25 banist, hogy azzal verjem utána a ritmust. Így lettem két év után okleveles dobos. 15 évig doboltam is az Esztrád zenekarunkban, ahol mindenki legalább két hangszeren játszott. Én hol billentyűztem, hol doboltam, a ‘80-as években kezdtem énekelgetni is. Kele Pista vitte tovább az örökzöld dallamokat, én voltam az “új szél” a diszkózenével. Játszottuk Frank Sinatra, Máté Péter dalait és Love story-filmzenét. Kiegészítettük egy­mást Pistával. Repertoárunkban továbbra is a nótákon volt a hangsúly. Egyszerű, szívhez szóló dalokat, mint az Akácos út, meg a Falu rossza vártak el tőlünk az emberek. Később teret hódított a kocsmai, a 3+2 Muskátli zene, amely előhozta a régi slágereket, ezt könnyű volt a mi szintünkön is lekoppintani, az emberek ismerték a rádióból, tévéből, a kívánságműsorokból.

„Pártunk és kormányunk”
Amikor a tévében csak a „pártunk és kormányunk” folyt, itták az emberek a zenénket. Bejártuk a megyét eleinte még lovas kocsival, vagy az állami gazdaság dubájával, de volt úgy, hogy vonaton órá­kon át döcögtünk, cipeltük a hangszereinket a távoli állomásokról. Előfordult, hogy sátoros lakodalmon bokáig állt a víz a lábunk alatt, de a muzsikának szólnia kellett. A nyolc­vanas években az év 52 hetében 78 alkalommal zenéltünk. Volt úgy, hogy szombaton lakodalomban, vasárnap pedig ke­resztelőn… De szép is volt!…


A lakodalmi menetet kíséri a zenekar

Az ominózus farsangolási eset
A gyanútlan végvári fiatalok a nyolc­vanas években azon a havas farsangoláson is csupán hagyományt követve vonultak végig az utcákon szánkáikkal, felszalagozott lovakkal, zenekaruk kíséretében da­lolva az ismert nótákat. Kiderült, hogy az éber diktatúra rajta tartja a szemét az irredentizmussal megbélyegzett község fiataljain.
Az eset után egyenként hívogattak be bennünket a szekuritátéra. Mert hogy piros-fehér-zöld színű szalag is volt a lovakon, dalainkban pedig olyan szavak, mint Csonka Magyarország, meg honvédek stb. Azt kérdezték, hogy mit jelentenek ezek a szavak? Mit lehetett ezen lefordítani, hiszen tudták ők jól, hogy miért éppen ezek sértették a fülüket. Nagyobb baj nem lett az ügyből, meg akartak félemlíteni bennünket, egyesek állítólag egy-egy taslit is kaptak. Ezekről akkor nem volt ajánlatos beszélni. Valójában mi csak a szokásos módon szó­rakoztunk, a felvonulás után a kocs­mában folytattuk, ahol velünk mulatott még az ak­kori tanácselnök Perneac Gheorghe Teofil is, aki örült, hogy van a községben kultu­rális tevékenység. Egy későbbi alkalommal kukoricatörés közben jöttek értem és bevittek, hogy mondjam el mit énekeltünk ekkor és ekkor a lakodalomban. Mondtam, hogy ki emlékszik még arra, hogy két hónappal korábban mit énekeltünk. Megfenyegettek: vigyázzak magamra, mert velünk már máskor is baj volt!

Nóta vagy népdal?…
A kérdés vitát váltott ki a nótakedvelő végváriak körében. Az autentikus magyar folklór akkor kezdett teret nyerni a Bánságban, amikor a kilencvenes években Vég­váron beindult a néptáncmozgalom. A Szeged Táncegyüttes felkarolta a tánc­cso­portjainkat. Ezzel új korszak kezdődött, vagy legalábbis új színnel gazdagodott Végvár zenei élete, ami reméljük nem marad nyomtalanul még akkor sem, ha jelenleg, a fiatalság hiánya miatt, egyre ki­látástalanabb a helyzet. Fiatalok nélkül ugyanis nem lehet méltó folytatása a di­csőséget hozó kulturális tevékenységnek.
Szüleink nyomdokába lépve, óvónő feleségemmel mindig benne voltunk Végvár közösségi életében. Pedagógusokként Păștean Erika, Tóth Rozália és nejem Szarvas Erzsébet neve elválaszthatatlan a 20 év alatt megannyi dicsőséget hozó néptánc tevékenységtől, magam pedig csekély 50 éve rendületlenül zenélek, korábban az Esztrád ’69 zenekarban, majd megszűnése után az óteleki bandában, immár 10 éve pedig az elektromos orgonámmal ott va­gyok mindenütt, ahova hívnak, ahol szere­tik muzsikámat, dalaimat. Sajnos kiöre­ge- ­dőben van Végvár magyar közössége. A szakképzett fiataloknak nincs mire hazajönni. Így a mi Ági lányunk is Budapetre, Albert fiunk pedig Temesvárra távozott. Ők, akárcsak sok más fiatal, már csak vendégek a szülőfaluban.

Milyen az, amikor a zenész fülébe húzzák a cigányok?

A nyáron azzal lepett meg a lányom, hogy titokban helyet foglalt Budapesten egy vacsorával egybekötött, háromórás du­nai sétahajózásra, ahol a Rajkó zenekarból hárman, prímás, kontrás, nagybőgős szolgáltatta zenét. A vendégek a zenészek által kínált repertoárból – amelyben, a külföldi vendégekre való tekintettel magyar nóta nem szerepelt – választhattak zeneszámot. Már pedig én nótát kértem. Előbb bizonytalanul néztek rám, talán tartottak is a tulajtól, hogy megszegik az szabályt, de ami­kor rákezdtem, hogy “kecskebéka fel­mászott a fűzfára”, rákapcsoltak és húzták tovább, kísérték a nótáimat. Sajnos a hajó kikötött, pedig mint mondták, még szívesen folytatták volna.

Mindig mondtam, hogy sokaknak mu­zsikáltam, de az én fülembe még egy igazi cigány soha nem húzta. Azóta viccesen szoktam mondani, hogy ezzel a történettel fogom verni a mellem egész életemben.

 


    Oszd meg


  • Recent Posts

    • Családok római zarándoklata a 2025-ös Szentévben
    • Úrvacsorai kehely Debelyacsáról (1799)
    • HÍREK
    • Trianonról jelenidőben
    • Megújult az MCC nagyváradi képzési központja, a sokoldalú Dudek-ház
  • HIRDESSEN ITT!

    Hirdetését a HETI ÚJ SZÓ nyomtatott oldalain négy (Temes, Arad, Hunyad és Krassó-Szörény) megyében valamint online változatban olvassák.

    További információval a hetiujszo@yahoo.com illetve a 0723-567370 (Makkai Zoltán) vagy a 0723-567371 (Graur János) telefonszámokon szolgálunk.
  • Archives

    • June 2025
    • May 2025
    • April 2025
    • March 2025
    • February 2025
    • January 2025
    • December 2024
    • November 2024
    • October 2024
    • September 2024
    • August 2024
    • July 2024
    • June 2024
    • May 2024
    • April 2024
    • March 2024
    • February 2024
    • January 2024
    • November 2023
    • October 2023
    • September 2023
    • August 2023
    • July 2023
    • June 2023
    • May 2023
    • April 2023
    • March 2023
    • February 2023
    • January 2023
    • December 2022
    • November 2022
    • October 2022
    • September 2022
    • August 2022
    • July 2022
    • June 2022
    • May 2022
    • April 2022
    • March 2022
    • February 2022
    • January 2022
    • December 2021
    • November 2021
    • October 2021
    • September 2021
    • August 2021
    • July 2021
    • June 2021
    • May 2021
    • April 2021
    • March 2021
    • February 2021
    • January 2021
    • December 2020
    • November 2020
    • October 2020
    • September 2020
    • August 2020
    • July 2020
    • June 2020
    • May 2020
    • April 2020
    • March 2020
    • February 2020
    • January 2020
    • December 2019
    • November 2019
    • October 2019
    • September 2019
    • August 2019
    • July 2019
    • June 2019
    • May 2019
    • April 2019
    • March 2019
    • February 2019
    • January 2019
    • December 2018
    • November 2018
    • October 2018
    • September 2018
    • August 2018
    • July 2018
    • June 2018
    • May 2018
    • April 2018
    • March 2018
    • February 2018
    • January 2018
    • December 2017
    • November 2017
    • October 2017
    • September 2017
    • August 2017
    • July 2017
    • June 2017
    • May 2017
    • April 2017
    • March 2017
    • February 2017
    • January 2017
    • December 2016
    • November 2016
    • October 2016
    • September 2016
    • August 2016
    • July 2016
    • June 2016
    • May 2016
    • April 2016
    • March 2016
    • February 2016
    • January 2016
    • December 2015
    • November 2015
    • October 2015
    • September 2015
    • August 2015
    • July 2015
    • June 2015
    • May 2015
    • April 2015
    • March 2015
    • February 2015
    • January 2015
    • December 2014
    • November 2014
    • October 2014
    • September 2014
    • August 2014
    • July 2014
    • June 2014
    • May 2014
    • April 2014
    • March 2014
    • February 2014
    • January 2014
    • December 2013
    • November 2013
    • October 2013
    • September 2013
    • August 2013
  • Recent Comments

    • Find us on Facebook

    • Curs Valutar

      19 June 2025
      EUR
      5.0325 RON
      HUF
      1.2466 RON
      USD
      4.3749 RON
      XAU
      475.3109 RON
      Curs oferit de Banca Națională a României
    • Időjárás



    • Szerkesztőség: GRAUR JÁNOS, alapító főszerkesztő, MAKKAI ZOLTÁN, főszerkesztő, Bodó Barna, főmunkatárs, Lázár Ildikó és Nemes Gabriella tördelőszerkesztők.
      Munkatársak: Sipos Enikő (otthonunk), Ferencz Melánia (sport) Szekernyés János (helytörténet), Eszteró István (irodalom), dr. Szabó Mónika, dr. Matekovits György (egészségügy), Csatlós János (keresztrejtvény), Ujj János (Arad), dr. Hauer Erich (Hunyad megye), Kun László (Krassó-Szörény), Dudás József (örökös munkatárs), Kiss Károly.
      Kiadó: VÁRBÁSTYA EGYESÜLET
      Kiadó tanács: Gazda István, Kása Zsolt, Tamás Péter


    Szerzői jog 2013 - Heti Új Szó