17 Mar 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás 
ESZTERÓ ISTVÁN
A múlt század hetvenes éveiben csillant fel a Bánság meglehetősen sivár irodalmi mezőnyében Eszteró István, választékos nyelvezetű, emberi mélységeket és szépségeket sugárzó költészetével, a klasszikus formák és a szabadvers mesterfogásait egyaránt uraló magyartanár. Ebben az időben Temesváron – néhány olyan kimagasló irodalmi személyiségnek köszönhetően mint Franyó Zoltán, Endre Károly, Anavi Ádám és a fiatalabbak köréből Pongrácz Mária, Mandics György, Bárányi Ildikó, Bárányi Ferenc – oázisként létezett az általa is látogatott Ady Endre majd Franyó Zoltán nevével fémjelzett Irodalmi Kör.
Eszteró István esztétikai élményt nyújtó, lírai képekben tobzódó versei, szonettei, epigrammái az első, 1983-ban megjelent Üveges, majd a rákövetkező Gondolatok a hölgytárban, Egy könnyű garni, Concertino, Nirvana gombostűje című köteteiben, illetve irodalmi folyóiratok hasábjain jelentek meg.
A költő születésének 75. évfordulója alkalmul szolgál arra is, hogy a végvári tanyavilágban életre eszmélt gyermek Parnasszus felé vezető álmainak, megannyi útvesztőn átívelő pályáját felvillantsuk.
Nem volt abban semmi különös, hogy a XIX. század végén családot alapító Eszteró nagyszülők hét gyermeket neveltek fel, mint ahogy az sem tért el a kor szokásától, hogy látástól vakulásig gürcölve, garast garasra helyeztek, gyűjtötték a pénzt az újabb és újabb lánc föld megvásárlására, mert mindegyik gyermeknek biztosítani kellett némi földvagyont a családalapításhoz. Köztudottan kemény munkára volt és van szükség ahhoz, hogy a nehezen művelhető végvári föld „meghálálja” a fáradságos munkát. A XVIII. század végén telepített falu lakosai szorgalmának, szívósságának köszönhetően, a mostoha körülmények ellenére a térség legfejlettebb községe lett Végvár. A helység körüli tanyákon gazdálkodó családok küzdelmes életét a Trianont követő körülmények, de főleg a második világháború és az utána következő rendszer tovább nehezítette. Eszteró István szülei a megörökölt földön és tanyán gazdálkodtak. A tanyasi életről neki, a cseperedő fiúnak azonban, aki a háború idején hol a tanyán, hol a faluban a nagyszülőknél töltötte kisgyermek éveit, csupán halvány emlékei vannak:
„Fehérlő folt, ameddig ellátok,
akácokig tarajló kalászok,
árny rezzen a zöldes tükörképen:
kútvályúnál fog valaki kézen.”
(Tanya)
A föld volt az egyetlen biztos érték
Nagyapám szigorúan takarékoskodó életvitelt szabott a családnak, azért, hogy mind a hét fiának – akiket a felesége korai halála után egyedül nevelt –, felnőtt korukra biztosítson fejenként tíz hektár földet. Így még ételből sem jutott elég a gyerekeknek. Édesapám mesélte, hogy néha, amikor nagyon éhesek voltak, odasomfordáltak a kredenchez, s az ott lévő kenyérből törtek, kicsentek egy-egy darabkát. Végvári elődeink csak a hasukon tudtak spórolni. Ez a szigorúság, „a fogához veri a garast” magatartás, aztán édesanyám életében a későbbiekben is megmutatkozott, akkor is, amikor már nem volt rászorulva. Ő is félárván nevelkedett, mint édesapám, ugyanis nagyanyám, miután a férjét elvesztette, egyedül nevelte hat gyermekét, négy leányt és két fiúgyermeket. Szüleim 10 hektár földet és egy szoba-konyhás tanyai házat örökölve, közepes nagyságú gazdasággal alapíthattak családot. A 10 hektár apai örökség mellé még anyám is hozott kettő és felet a gazdaságba, s azután azzal, amit együtt vettek, lett 17 hektár. Édesanyám, aki Varga-lány volt, az Eszteróknál valamivel szegényebb családból származott, s bizony ez is szempont lehetett, amikor a nála hét évvel idősebb, de tehetős gazda fiához ment férjhez. A családunk viszonylagos jól szituáltsága ellenére, gyermekkoromban, a nővéremmel együtt bizony minket is kivittek aratni, kapálni. A tanyánk öt kilométerre a falutól, Berény határában volt. Télen szánnal mentünk be a faluba a nagyszüleimhez, én szerettem volna nézni a tájat, de nagyon hullott a hó, ezért az arcunkat is betakarták, ettől rettenetesen iszonyodtam. Hát ilyen emlékeim is vannak a tanya és a falu közötti ingázásunkról. Akkor még nem sejtettem, hogy tanárként életem jelentős részében az ingázás jut majd számomra osztályrészül.
Jönnek az oroszok
Édesapám, a „megbízhatatlan” magyarságának köszönhetően néhány évi munkaszolgálattal megúszta a háborút.
Az orosz katonák végvári átvonulásával kapcsolatban rémisztő hírek járták be a falut és a tanyákat. Mondták, hogy a nagygazdák javait megdézsmálják, a tanyákat felgyújtják, ahol ellenállnak, halomra lövik a jószágot, és a lányok, asszonyok megerőszakolásáról is beszéltek.
Az én emlékezetemben az orosz katonák ottjárta csupán úgy maradt meg, hogy éppen a sparhertot tisztítottuk, amikor három katona megjelent a tornácon, az egyik feltette a lábát a tűzhely tetejére, és a kályhacsőből vett korommal dörzsölte, fényezte a csizmáját. Engem az egyik baka megfogott, és játszva feldobott, barátságos volt, talán otthon hagyott gyermekére gondolhatott, amikor velem játszott.
“Forradalmi tett” a béke első éveiben
A háború után beköltöztünk a faluba, ekkor édesapám már nem csak földeket vásárolt, hanem igyekezett gépesíteni a mezőgazdasági munkát. Először egy 35 lóerős Lanz Bulldog márkájú, strapabíró traktort vásárolt. Két-három traktorunk, cséplőgépünk, daráló malmunk volt, ezekkel másoknak is dolgozott: szántani, csépelni járt a román falvakba is, Sipetre, Berénybe, Csernára. Volt úgy, hogy csak a hét végén jött haza. Rengeteget dolgozott akkor is, amikor már csak egy traktorunk maradt, reggeltől estig szántott különböző helyeken a végvári határban. Engem küldtek ki hozzá az ebéddel, megmondták, hogy milyen irányba menjek, azt néztem, hogy hol látok füstöt, mert a traktor úgy füstölt, mint az istennyila. Ma is előttem van az a kép, amint a füst közeledik a felhőkhöz: “ott szánt az apám!” Ez a kép jelenik meg Az ég közelében című versemben:
„a távolban, hol a felhő mint szurdok
meredt az égre, füstölt a Lanz Bulldog
vele versenyt a meredek határban,
ahol mi voltunk csak, mindössze hárman.”
Pedig szépen alakult, gyarapodott a családunk vagyona, amíg meg nem vetette a lábát a proletár diktatúra. Három-négy évig tartott a békeidőktől remélt boldogság. Beállt a kvóta-rendszer, merthogy „a szegény gyári munkásoknak is kenyeret kell biztosítani”, amit csak lehetett, elrekviráltak. Az egyik végrehajtó meg is ütötte édesapámat, emlékszem, hogy folyt a vér az orrából. Öt-hatéves lehettem, de anynyira meggyűlöltem azokat az embereket, hogy az egyik játszótársamnak, amikor összevesztünk, valami nagyon csúnya szitokszót akartam mondani, azt kiáltottam át a kerítés lécein hogy: “te kommunista!” Mind abban az időben történt, hogy szilveszter éjszakáján a falu kommunista bírója társaival bejött hozzánk, szüleim nem merték elküldeni őket, egy ideig ettek-ittak, de amikor kikísérték őket, én egy jégcsap darabot feléjük dobtam. Pechemre éppen a bíró arcát találtam el. Ebből elég nagy botrány lett. Ez volt életem egyetlen, úgymond “forradalmi” tette.
Az első iskolám
A versre, rigmusokra már kicsi koromban fogékony voltam, faragtam is egy-két versikét, egyet éppen a kertünkben virágzó rózsabokorról. Talán ezért is tetszhetett nekem egy nálunk napszámoskodó embertől tanult rímes malacság. Később ez az ember lett az elnök elvtárs a községházán, ugyanis akkor olyanok lettek a falu elöljárói, akik mindent szerettek, csak dolgozni nem. A fejemben megragadt rímes mondóka valahogy így hangzott: “három ágú vasvilla/biciklizik a pina”. Ezt én büszkén kurjantgattam a kiselemista osztálytársaim előtt. Elég nagy zűr lett ebből is, mert a gyerekek otthon is eldicsekedtek az iskolában tanult „verssel”, a szülők felháborodtak, édesanyámékat felhívatták az iskolába, mert: miféle dolog az, hogy az osztály egyik legjobb tanulója ilyenfélékre tanítgatja a gyerekeket. Ez nem volt elég: éppen a bíró – akkor elnöknek nevezték – lányát szekíroztam, csúfolgattam irónikus megjegyzésekkel, amiért az apja az utcán megkergetett. Eltekintve ezektől a kis afférektől, szép emlékek fűznek végvári elemi iskolás éveimhez. Mellesleg a végvári nagyon jó tanintézet volt, komoly tanerőkkel, olyan rend és fegyelem jellemezte, amilyet a későbbi iskoláimban ritkán tapasztaltam. Szeretettel gondolok tanítóimra, Kádár Károly igazgatónk feleségére, a kedves Mici tanító nénire akárcsak Ugri tanító nénire. A szigorúság ellenére szeretetben oldott hangulat jellemezte az iskolánkat.
Ezt a gyermekkori végvári hangulatot idézem fel a Vasárnapi áhítat című versemben:
Járdaszegélyre akácfa fehérbe borult koronája
Szűri a napsugarak illatozó fonalát,
Zsoltár hangjegyeként kanyarognak anyók feketében,
Búgva harang szava száll túl a mezők tavaszán,
Ünnepi díszbe derült falu népe patakzik időtlen,
S csöpp kamasz, én, repeső szívvel a templom iránt,
Körbe csaholva, vidám delejébe kutyám a szemével
Visszafogott valamíg, fénye homályba kövült,
Ám oda mégse vihettem, ahol piruló kicsi arcok
Szende virága kigyúlt, szöktem a pille nyomán…
Mára az orgona hangja, selyemszalagok zizegése
Ónos eső, ami tűz: hű kutyaszemben a vád.
Megyünk Bărăganba
Szüleim tudomására jutott, hogy a gazdagabb családokat kényszermunkára deportálják Bărăgánba. A játékaimat odaadtam Szabó Peti játszótársamnak, merthogy nekem már azokra nem lesz szükségem. Azon az éjszakán, amikor a végvári nagygazdákat összeszedték, mi is becsomagolva vártuk, hogy jöjjenek értünk, de elmúlt az éjszaka, és mi megmenekültünk. Úgy látszik, az osztályellenség kategóriában csak a kisebb „bűnű” gazdákat nyilvántartó, kuláklistán szerepeltünk. Ezután, a kvótázás, majd a kollektivizálás fokozatosan megfosztott bennünket minden vagyonunktól. Még az udvarunkon lévő, két összekötött paddal mozgó hintánkat is elvették, és az óvoda udvarán állították fel, mert micsoda dolog az, hogy csak a kulákcsemeték hintázgassanak…Amikor mentem az iskolába, mindig nézegettem, hogy az bizony az én hintám. A házunkat még valahogy eladtuk, s az árából Temesvár mellett, Győrödön vásárolt telken egy kis faházat építettek a szüleim. Később én is onnan jártam középiskolába, de ezelőtt még Gátalján jártam meg a poklokat.
Egész életre kiható trauma
Az én szüleim is abba a hibába estek, mint sokan mások, hogy a gyermek jövőjét, érvényesülését a román tannyelvű iskola biztosíthatja. Kiragadtak az otthonos, anyanyelvi környezetből, és beírattak a gátaljai román iskola ötödik osztályába. A tragédiámat tetézte, hogy az internátusban csak románul beszélő gyerekek közé kerültem, akik valami csodabogárnak tekintettek, csúfoltak a magyar beszédem miatt. Egyszer, amikor azt mondtam, hogy szomjas vagyok, kinevettek, hogy fényes nappal azt mondom, hogy álmos vagyok (m. szomj – r. somn). Mivel mindössze egy-két szót tudtam románul, édesapám keresett egy magyar tanítónőt, hogy fordítsa le a leckéimet, amit én először szóról szóra megtanultam. Az év végére majdnem első tanuló lettem, de továbbra sem éreztem jól magam, gyötört a honvágy, és mindig kirekesztve éreztem magam a román gyerekek között. Ez a trauma életem későbbi időszakára is hatással lett. Később, még mindig a román iskolához ragaszkodva, a szüleim a legjobb temesvári középiskolát választották számomra továbbtanulásra, a C.D. Loga Líceumot, ahol majd a később, a rövid időre odacsatolt magyar tagozaton tanárkodni is fogok. Most azonban szerencsére nem sikerült bejutnom, s ekkor ők is elbizonytalanodtak, következett egy kis kapkodás. Előbb Lugoson, az akkoriban megalakult magyar líceumban végeztem egy évet, majd, hogy hazakerüljek, a temesvári Magyar Vegyes Líceumban folytattam tanulmányaimat, amit egy gyermekkori betegség miatt meg kellett szakítanom, így egy évi késéssel érettségiztem. Vándorlásaim egyik iskolából a másikba, tovább táplálta bennem az elbizonytalanodást, mert sehol sem tudtam beilleszkedni a közösségbe, mindenütt magányos maradtam. Már a magyar környezet vált idegenné. A körön kívüliség érzése még a kolozsvári diákéveimben is elkísért, amikor már tudatosodott bennem, hogy a magyar irodalom környékén alakulhat csak az életpályám, magyartanárként és költőként.
Kulákcsemete, mint ifjúmunkás titkár
Egyetemi éveimben attól rettegtem, hogy kitudódik: életrajzomban az adataimat meghamisítottam a felvételi lap kitöltésekor, mindenhova azt írtam, hogy a szüleim 1945 előtt középgazdák voltak, ezt követően pedig munkások, ez részben igaz is volt, hiszen édesapám akkor már a temesvári mezőgazdasági gépgyárban dolgozott lakatosként.
Aggodalmam egyáltalán nem volt alaptalan, hiszen sorra küldték haza a diáktársaimat, akikről kiderült, hogy kulák szülők gyermekei. Reszkettem, amikor behívtak az ifjúmunkási irodába, azt hittem, hogy vége a diákságomnak, én is mehetek haza. Kiderült, hogy „egészséges” származásomra való tekintettel, engem javasoltak az elsőévesek ifjúmunkás szervezete titkárának. Természetesen megkönnyebbülve, elvállaltam. Fél év múlva azonban egy buli miatt több társammal együtt mégis majdnem kirúgtak, de megúsztam annyival, hogy azonnal leváltottak. Ezzel szerencsésen véget ért a “politikai pályafutásom”. A kolozsvári szellemi életben, a Gál Gábor Irodalmi Körben, ahol már olyan befutottak, titánok mellett, mint Farkas Árpád, Király László, árnyékban maradtam, rólam azt sem tudták, hogy írok. Csak jóval később, tanár koromban találtam magamra.
Nem megváltani…,
hozzászólni akarok a világhoz
A gyermekkori lázongás nyomai alig lelhetőek fel Eszteró István költészetében, ars poeticájában.
A társadalombírálat, ellenkezés, főleg a korábbi verseimben valóban ritkán érhető tetten. Nem feltétlenül tartottam érdemesnek ezeket az érzelmeket, indulatokat versben is kifejezni, a helyemet kerestem, hogy meg tudjak nyilvánulni, hogy a vers verssé legyen, fontos volt számomra, hogy az, amit én csinálok, az tényleg művészet. Hogy erről bizonyságot nyerjek, nagyon sokat kellett várnom. Temesvár ehhez nem volt igazán kedvező hely, ami mondjuk melegágya lett volna az alkotásnak, a falu még annyira sem. S talán tanárkodásom alatti években az ingázások sem kedveztek a bővebb irodalmi termésnek. A hitvallásom nem a vers a versért, inkább úgy mondanám: vers az emberért, a szeretetért, a szerelemért, az otthon melegéért, a szépségért. A megjelenés előtt álló Haza a magányban című kötetem azonban szókimondóbb verseket is tartalmaz:
Vers a hazám, legalább szavaim forrás vizeként, ha
Napra kibuknak, a fényt gyöngykoszorúba szövik,
S nincs hatalom, mely erőtereit csonkítani tudná:
Verslábat Trianon meg soha nem futamít.
Vagy az ars poeticám, a Kőmíves Kelemen unokája című versemben:
Építő, ami délre megáll, leomlana napestig,
Lenge, dülékeny a szó, lelkedet is befalazd,
Bárha szorítna derékon, a mellen: a szívbe fogózva
Áll meg a kín meg a láz ötvözetével a vers!
Ebben a kötetben gyakoribb az ellenkezést, a szembenállást, kifejező vers, amely arról szól, hogy mi történik ma velünk és a világgal. Ilyen például a legfrissebb az Önarckép helyett című születésnapomra írott versem is.
Verset ugyan ki írna még?…
Eszteró István magyartanárként első katedrájának színhelyét Újtusnádot, magyaros hangzású fürdőhelyre utaló neve miatt választotta. Ezt követően a bánsági tájakon Temesvárról ingázva oktatott hosszú éveken keresztül Resicabányán, Temesrékason, Nagybodófalván, Végváron, majd tanári pályafutásának utolsó éveiben a temesvári Electromotor és a Bartók Béla Elméleti Líceumban tanította a magyar nyelvet és irodalmat. Bevallása szerint, a zaklatott körülmények ellenére sok elégtételben volt része a pedagógusi pályán. Ma viszont temesvári otthonában családja körében a költői alkotás lázában éli nyugdíjas életét. Élénk irodalmi tevékenysége válasz a Feltámadás című versében felvetett kérdésre: „Verset ugyan ki írna még…?”
E válasz jegyében, a hála érzésével gratulálunk születésnapján temesvári költőnknek, aki unokáktól körülvéve a család melegében fáradhatatlanul szövi sajátos költeményeit, gazdagítva a magyar költészet kincsestárát.
Eszteró István
Önarckép helyett
Hetvenöt éves lettem én,
önarcképem megfesteném,
talán
ma, lám,
lelek egy pemzlit, vásznat, ó,
melyen a lélek látható
forma
volna,
ő tudja titkom, éltemet,
hiszen mint földre érkezett
követ
követ:
ahol lehettem oktató,
alig maradt padkoptató
fájó
tájon,
kidobált kakukkfióka
pelyhes jövőt, amióta
beköl-
tözött.
Ingáztam vagy harminc évet,
míg magyar igével élhet,
aki
tanít
megmenteni szűz lelküket,
merre jogunkra fül süket
bárgyú
ágyú,
de verébre lőni nem rest,
a nemzetféltés sikeres
aggály
ragály,
sikkasztó hölgy, államférfi
önbecsülésed nem sérti,
bazár
hazám,
földrengető migránshullám
is kapunknál tornyosul már
döröm-
bölőn.
Fessem tovább vásznamat, ó,
hol a világ átlátható,
forma
volna,
kérdezem, míg gyűl az állvány
fölé felhő, mint a járvány
kénye
ténye.
