„…csöndben, de annál nagyobb megilletődéssel…”
Hosszas küzdelem után, amint elődeink a Magyar Ház alapkövébe elhelyezett szelencében ránk hagyatékolva megfogalmazták: „csöndben, de annál nagyobb megilletődéssel” kerül sor a magyar közösség tulajdonába visszakerült „kultúránk várának” megáldására.
E közös vágy örömteli beteljesülését ünnepli most az egész Bánság magyar népe. Hálával adózva azoknak a bátor és derűlátó elődöknek, valamint a remény lángját kialudni nem hagyó későbbi harcostársaknak, akiknek ezt a felemelő pillanatot köszönhetjük. Az első világháború utáni szétszakított országban szülőföldjükhöz ragaszkodva és mellette kitartó bánsági magyarok a legnehezebb időkben is, e közösség erejét és élniakarását hirdetve megteremtették a csodát: létrehozták az új hatalom kezébe került Temesvár szívében Székely László műépítész csodálatos alkotását, a Magyar Ház kultúrpalotát. A kerek száz esztendő annak az ominózus tavaszi napnak az évfordulója, amikor a Temesvári Magyar Dalárda 1922. április 26-i évi közgyűlésén megszületett a temesvári kultúrpalota létrehozásának eszméje. Az 1867-es osztrák-magyar kiegyezés után, főleg a Bach-korszak elnyomó korlátozásait követően a Bánságban nagy lendülettel jöttek létre a magyarság kulturális intézményei. Temesvár központi övezetei mellett városnegyedekben is sorra alakultak meg a művelődési intézmények és különböző társadalmi civil szervezetek, amelyek számára egyre égetőbbé vált egy megfelelő központi kulturális létesítmény megteremtése. Életrehívói, az építés küzdelmei után, 1930. november 30-án világra szóló visszhangot keltő, jogos büszkeséggel avathatták fel Temesvár emblematikus kulturális intézményét, a bánsági közösségünk Magyar Házát. Kultúrpalotánk eltulajdonítása évtizedekig kitartó harcra késztette a hagyatékához ragaszkodó bánsági magyar közösséget. A sorozatos kudarccal járó küzdelem után, a magyar kormány támogatásának köszönhetően, ma hálával emlékezhetünk meg elődeinkről is, akik a kisebbségi sorsba kerülés fájdalmas éveiben képesek voltak jobb és szebb jövőben bízni és áldozatot hozni a közösség megmaradásáért. Ünnepeljünk hát a köszönet, a hála, a bizakodás jegyében és a hagyatékunk rendeltetését követő felelősség tudatával.