30 Apr 2018
Írta admin 
0 Hozzászólás 
ERDEI IRMA nyugalmazott tanítónő felmenői választották a XIX. század első éveiben leszármazottaik számára szülőföldnek a Temes-folyó árterületén azt a homokos talajú vidéket, ahol boldogabb jövőt reméltek maguknak és családjaiknak. Apai nagyszülei Szabó Péter és Kiss Julianna ősei Gyulaváriból, az anyai ágiak, Bagosi Sándor és Nagy Rozália ősei pedig Sarkadról és Nagyszalontáról érkeztek a temesi tájra. A kiegyezést követően a török hódoltság hosszú évszázadai alatt elnéptelenedett temesközi vidékre a magyar állam nagyszabású visszatelepítési tervének keretében került sor 1904-ben Újmosnica telepítésére is a már létező román lakosságú Ómosnica szomszédságában.
A magyar Kincstár támogatásával épített szülői ház
Szabó Péter és Julianna kincstári telepes háza, az édesapa, Szabó János majd leánya, Erdei Irma szülőháza ma is áll Újmosnicán a dr. Dumitru Cristea nevet viselő utcában.
A harminc évvel ezelőtt nyugdíjba vonult Erdei Irma tanítónővel 2018. április 9-én, 82 évvel azután, hogy a telepes ház falai között meglátta a napvilágot – ennek a boldog gyermekkori emlékeket őrző háznak az udvarán – beszélgettünk, jóllehet a kincstári ingatlan időközben mások tulajdonába került.
A tanya idilli emlékei
Sokszor elgondolkozom azon, hogy bár mindkét ági nagyszüleim telepesek gyermekeiként már Újmosnicán születtek, de sem ők, sem a szüleik soha nem emlegették sajnálkozva eltávozásukat a származási helyeikről. A dédnagyszüleim a faluban telepes házban laktak, de a nagyszüleim már tanyán éltek, hiszen kiterjedt tanyavilág volt Újmosnica község határában, ahol most az új lakónegyedek épülnek gombamódra. Én úgy emlékszem az őseimre, mint akik elégedettek voltak az új szülőföldi körülményekkel, a bánsági élettel. Dolgoztak látástól vakulásig, kemény munkával igyekeztek otthont teremteni maguknak és igen népes családjuk számára. Bagosi Rozália nagyanyám 9 gyermeket hozott a világra az Albina falu közelében létesített tanyájukon. Bagosi Sándor volt a nagyapám. Édesanyám, Bagosi Erzsébet és három testvére szintén ott született a tanyán, onnan, a mintegy négy kilométeres távolságról jártak be Újmosnicára a telepítés éveiben létesített iskolába és vasárnaponként az 1906-ban felépült református templomba. Télen volt úgy, hogy a sáros úton átázott lábbelijükbe belefagyott a kapca, amit az iskolában vaskályhán szárítgattak meg. Szerencsére az iskolatáska nem volt olyan nehéz mint manapság, hiszen a palatábla és palavessző, netán egy irka lehetett az egész tanszerük. Talán egyetlen hektár föld tulajdonuk volt, azon és a bérelt földeken gazdálkodva igyekeztek megteremteni a család fenntartásához szükséges javakat.
Hihetetlen, hogy szegénységük ellenére mindig életkedvvel teltek, derűsek voltak. Legalábbis én kisgyermekként ilyennek láttam őket. Sokat és mindig örömmel tartózkodtam a tanyán, a kerítés nélküli nagy-nagy szabadságban. Ma is a számban érzem a nagyanyám által reggelenként frissen fejt habzó tehéntej, a kemencében, minden unokának külön sütött cipó és a tejfölös lángos illatát, ízét. Pedig a tanyán és a szülői ház körül is kivettük a részünket a munkából, ha mást nem, hát libát legeltettünk az aratás utáni tarlón, amely bizony sokszor felsértette a lábunkat, disznókat etettünk, aratáskor rozsból kötelet készítettünk, és a tűző napsütésben terítettük a marokszedő asszonyok előtt. Később nagyob- bacska, 10-12 éves koromban is örömmel mentem a tanyára, nagy élmény volt a késő estébe nyúló szilvalekvár-főzés, ahol a kimagolásban szükség is volt a segítségre. Történt, hogy egyszer a rézüst széléről lekapargatott ciberéből annyit nyalogattam, hogy rosszul lettem, s a rámsötétedett határban csak vánszorogva jutottam el a három és fél kilométerre lévő falunkig. Édesanyám kétségbe esetten várt a kapuban, éppen keresésemre akart indulni, mivel már tejesen besötétedett mikorra hazaértem. Amikor látta, hogy milyen állapotban vagyok, azonnal orvost hívott, aki megállapította, hogy a lekvárfőző üstből származó réz okozta a rosszullétemet. A rézmérgezésből csak hosszú kezeléssel sikerült kigyógyulnom.
A háború felhői
A kis Szabó Irma éppen óvodáskorba jutott, amikor kitört a II. világháború. Felhők borultak az ő addigi derűs gyermekkorára is.
Ki tudja miért, talán a szabad, kissé vadóc tanyai életet jobban kedveltem, mint az óvodai kötöttséget, pedig szép és sok játékkal ellátott óvodánk volt. Később, úgy tűnik megszelídültem, mert iskolába már szívesen jártam. Kitűnő osztályzattal végeztem az I.-IV. osztályt. Pataki Mária volt a tanító nénink. Osztálytársaim közül rajtam kívül már csak Gyulai Erzsébet él, de a többiekre is név szerint emlékszem: Gyulai László, Némedi Ferenc, Varga Mihály, Hajdú Julianna, Higyed Erzsébet, Kósa László.
A háború miatt a férfiakat, egyre gyakrabban hívták be “koncsentrára”, sokan elszöktek közülük Magyarországra, édesapám is, mert nem akart román katonakét háborúba menni. Egyik este, amikor Temesvárt először bombázták, éppen elaludtunk édesanyámmal, a szomszédból Szabó Zsófi néni és az unokahúga zörgetett az ablakon, hogy meneküljünk ki a mezőre. Az egész utca rohant a faluszéli kukoricásba. Arra is emlékszem, hogy az utolsó házban lakó Forró bácsi a kalapját verte a földhöz, úgy kiabálta, hogy tönkre tesszük a kukoricáját. A második bombázás az albinai tanya mellett ért benünket: édesanyám kapált, én meg szedtem utána a fattyat. A repülőgépek egészen alant, a fejünk felett húztak el. Hasra feküdve vártuk, hogy mi lesz, féltünk a légnyomástól is, hiszen a közelünkbe a Temes-folyó melletti szárazföldre szórták a bombákat. Talán tévedésből, mert Temesvár volt a célpont. Imádkoztunk, azt mondtuk, hogy az Úr mentette meg az életünket. A borzasztó ijedtségre ma is élénken emlékszem. Másik háborús élmé- nyem egy vasárnaphoz kötődik. Már a háborúnak vége volt, több kíváncsiskodó gyermekkel együtt néztük a főutcán vonuló katonákat, németeket majd oroszokat. Az ómosnicai-medvesi-albinai utak kereszteződésében aztán két kisebb csapat között tűzharc alakult ki. Áldozata is lett az összecsapásnak, úgy tudom néhány katona elesett, egy ember pedig, állítólag katonaszökevény beszaladt a Marjai-házba. A katonák erre a házra kézigránátokat dobtak, a padlás leszakadt. A menekülő embert a padlásról lezúdult gabona között holtan találták meg. Azon az estén sem mertünk anyukával kettesben otthon maradni, ki akartunk menni a nagyszüleimhez a tanyára, de a lövöldözés miatt csak a Komlódi Pista bácsi házáig jutottunk el, ahova többen is behúzódtak, így lett ez a ház egy éjszakára menekülttábor. Az utcán lövöldöztek egész éjjel, s reggel hallottuk, hogy a szomszédban Kósa Sanyi nagyanyját gránátszilánk érte, bele is halt szegény a sérülésébe.
A dicsőséges szovjet hadsereg
Nagy örömmel fogadtuk a hírt, hogy vége van a háborúnak, mert – amint úton-útfélen hallani lehetett – „a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította Romániát.” Természetes volt, hogy mindenki örült annak, hogy vége lett az esztelen vérontásnak, de keserűségben ezután is bőven volt részünk, hiszen nagy volt a háború utáni ínség, csak jegyre kaptunk élelmet, ruhát, tüzelőt. Az élet azonban Újmosnicán is kezdett visszaállni a rendes kerékvágásba. Sok kisiparos kezdte újra a munkát, a cipészek, az asztalosok, csak kovácsmester volt vagy négy: Kósa Sándor, Forró Rezső, Kiss Zsiga, Kulcsár Ferenc kovácsműhelyére emlékszem. Sok volt a ló, patkolni kellett és a szekereket javítani, hiszen nemcsak a mezőgazdasági munkához volt szükség a kocsira, lóra, a fő köz- lekedési eszköz is, amivel utaztak vagy vitték az árut a temesvári piacokra, a lovas kocsi volt.
Göröngyös úton a tanyától a katedráig
A háború befejeződött, de nem volt béke a szülőfalutól elválasztott zárdista kislány lelkében. Noha a magyar tannyelvű oktatás kegyelmi időszaka volt ez, amikor a frissen berendezkedő „népi demokratikus” hatalom sorra nyitotta meg a magyar tannyelvű iskolákat, ott is, ahol korábban nem volt, vagy csak korlátozottan működött magyar tannyelvű oktatás. De a szülői otthon melegéből kikerült 11 éves Szabó Irma nem örvendett ennek a lehetőségnek, gyötörte a szabadabb falusi, tanyasi világ, a szülők, nagyszülők utáni honvágy.
A négy elemi osztály után Horváth György tanítóm javaslatára, szüleim a Gyárvárosi Notre Dame zárdába irattak be. Itt minden idegen volt, a megszokott tanító helyett apácák tanítottak, és az otthon melegségét felváltotta a Scholler család rideg albérleti szobája, ahol újmosnicai társaimmal, Etukával és Juliskával hárman laktunk, és nem ritkán sírdogáltunk együtt. Sokáig emésztett a honvágy, ám lassan eltelt egy év, és mikorra VI. osztályos lettem, újabb változás történt. Az iskolareform után megszűnt a zárda, helyében kezdete meg működését a Magyar Vegyes Líceum, majd a Tanítóképző is. Ennek a tanintézetnek a bentlakásában lakhattunk, immár nagyobb és kellemesebb közösségben. Kiváló tanáraink voltak, közöttük Mertz magyartanár, Risztics Ildikó, Gyulai Maca, Ferencz Vali néni és Ferencz Jóska bácsi. Én a kötelező hét osztály után mentem volna haza, de a kedves és szigorú hajthatatlan Ferencz Jóska tanár úr engem is beválasztott az alakuló tanítóképzőbe javasoltak közé, hiába tiltakoztam: Te leányom tanítónő kell legyél! – mondta. Elfogadtam a javaslatát, és nem bántam meg. 1951-ben kaptam meg a tanítónői oklevelet, s őszszel már az isten háta mögöttinek tűnő Igazfalván tanítottam, igaz mindössze három hónapot, mivel szerencsémre egy Újmosnicára kinevezett kolléganővel cserélhettem. Korai volt az örömöm, mert bebizonyosodott: a szeretett szülőfalumban – ahogy a mondás tartja – én sem lehetek próféta. Nekem a gyermekkori ismerősök között nem járt ki az a tisztelet, amivel más, idegenből idekerült kollégákat illettek. Én csak IRMA voltam. Jobban értékelték a munkámat az idegenből idekerült szülők, mint a volt iskolatársaim, akiknek a gyermekeit nagy szeretettel és odaadással tanítottam. Ezt csak mellesleg említem, hiszen volt tanítványaim ma már felnőtt, sőt, idős emberek mindig nagy tisztelettel öveznek, és hálájukat kifejezve köszöntenek ünnepi évforduóink alkalmával.
A fiatal falusi tanítónő mint osztályellenség
A szeku ébersége engem sem tévesztett szem elöl. Tizennyolc éves voltam, tanítóságom első évében tör- tént, hogy egyik délután a tanórák utolsó perceiben bekopogtatott az osztályomba egy idegen, sötét szemüveges férfi, aki megkérdezte, hogy van-e még sok az órából? Mondtam, hogy éppen vége van, engedem haza a gyermekeket. Akkor kövessem – Urmaţi-mă! – mondta parancsolóan, s valami igazolványt is mutatott. Szinte leállt bennem a szusz, nem mertem ellenkezni, annyira megijedtem, hogy szólni sem mertem. Beültetett az iskola előtt álló vászon tetejű autóba, amelyből nem lehetett kilátni. Nem tudtam, hova visznek. Amikor megállt az autó, egy temesvári utca egyik udvarában voltunk. A kísérőm rámszólt, hogy szálljak ki. Bekísért egy irodába, elébem tett egy papírt és ceruzát vagy tollat, már nem is tudom, és azt mondta, írjam le, milyen kapcsolataim van- nak külfölddel. Ezután ott hagyott magamra. Nem tudtam mit írjak, hiszen a magyarországi nagybácsimé- kon kívül nem volt senkink külföldön, de velük is csak ritkán váltottunk egy-egy levelet. Jó ideig vártam az üres papírral előttem, amíg visszajött a kísérőm, és megfenyegetett, hogy ha nem írom le kivel van kapcsolatom, ott tart reggelig. Sírva magyaráztam, hogy nincs mit írjak, hiszen semmilyen külföldi kapcsolatom nincs. Jó két óra után kibökte: és az a németországi, akivel levelezek, az ki? Akkor ijedtem meg csak igazán, mert addig arra nem is gondoltam, amiért a szeku listájára kerültem. Az eset 1956 tavaszán történt: Berwanger Kati barátnőm családjához érkezett egy rokon fiú Németországból, akivel én is találkoztam, de jóformán csak láttuk egymást, mert beszélni nem tudtunk egymással. Miután a fiú visz- szament, nekem is küldött egy ártatlan képeslapot. Erre figyelt fel az éber szekuritáté. Miután megvilágosodott, hogy mi a bajuk velem, szószerint beszámoltam az esetről. „Jól van – mondta a vallatóm –, most hazamehetsz, de erről az esetről senkinek ne beszélj, és vigyázz magadra, mert még találkozunk!” Este tíz órakor ért velem az autó vissza Újmosnicára. Kértem, hogy az utcánk sarkánál tegyenek le, ne a házunk előtt. Anyukám így is nagyon megijedt, mivel nem érkeztem haza a tanórák után. Neki minden fenyegetés ellenére elmeséltem a velem történteket, de másoknak 1989 előtt nem mertem elmondani a meghurcoltatásomat. Annyira sikerült rámijeszteniük, hogy hosszú ideig rettegve jártam az utcán, attól féltem, hogy bármerre járok, a szekuritáté emberei követnek. Most már elmondom fűnek-fának, talán okulnak belőle a mai korosztályok, és nem engedik, hogy viszszatérjen egy olyan rendszer, amelyben ártatlanul meggyanúsított, listákon nyilvántartott embereket zaklatnak.
A fiatal, tanítóképzőt végzett Szabó Irma, a későbbi Erdei Irma tanító néni egész életére, talán pályafutására is rányomta bélyegét ez a megfélemlítés. Sok esetben nem volt bátorsága szíve szerint dönteni, szembeszállni az igazságtalanságokkal. A félelem befolyásolta döntését akkor is, amikor nem merte vállalni fia tanítását a saját, akkor már Újmosnicán az egyetlen magyar tagozatú osztályban, és a román tagozaton tanító Halász Magda kolléganője osztályába íratta be. És tűrte az igazságtalan megaláztatásokat, a mélyen vallásos érzelme ellenére a rákényszerített ateista nevelés gyakorlását. Zokszó nélkül tett eleget a tanerőkre rákényszerített tanórákon kívüli feladatok teljesítésének. A tanítás szenvedélye, hivatástudata, minden megpróbáltatásnál erősebb volt. A gyermekek szeretete, ami pályaválasztásának fő indítéka volt, erőt adott számára ahhoz, hogy 35 éven keresztül, amely idő alatt mindössze egyetlen évben adatott meg számára, hogy ne osztatlan osztályban tanítson. Éveken keresztül a sokkal megterhelőbb összevont osztályokban kellett oktatnia a falu magyar ajkú gyermekeit. A nehézségek ellenére, 30 évvel nyugdíjazása után is megdobogtatja a szívét minden tanévkezdési sorakozó, nagy elégtétel számára, hogy a szülőfalujából kikerült megannyi magas képzettségű magyar embernek ő volt a tanítónője. Családi életében, a kevésbé sikeres házasságáért pedig kárpótol szerető fia, Sándor Zoltán és a menye, Melinda, akiknek két unokát, Tibor Zoltánt és Attila Zsoltot köszönhet. Szerető gondoskodásuknak örvendve éli kedves virágai között immár három évtizede nyugdíjas éveit. Az idősödő korral járó nehezebb pillanatok pedig a több tucatnyi, füzetbe gyűjtött imáiban és abban a magyar közösségben oldódnak, amelyet soha nem tagadott meg.
