17 Oct 2018
Írta admin 
0 Hozzászólás 
“Úgy szeretem már Rodostót,
hogy el nem felejthetem Zágont.”
(Mikes Kelemen: Törökországi levelek)
Mikes Kelemen a törökországi leveleiben több mint négy évszázaddal ezelőtt hasonló érzelmekkel fogalmazhatta meg szállóigévé nemesült sorait, mint ma a Végváron született Korsós Tamás, aki csaknem húsz éve él a dél-franciaországi Cahuzac-sur-Vère nevű faluban. Az itthoni meghitt családi légkör, a gyermek- és ifjúkor szép emlékei mellett a szülőfalu lakosai érdekében kifejtett elkötelezett közéleti munka, a helyi kulturális hagyományokat őrző lelkes közéleti tevékenység emléke megannyi elszakíthatat- lan szála marad ennek a ragaszkodásnak.
A megszépítő múlt
Ki ne emlékezne a Ceausescu-féle ún. „Fénykorszak” legsötétebb éveire, amikor a nélkülözés, a létbizonytalanság mellett, a fiatalok előtt is a kilátástalan jövő ködösült. De a gyors változás reményében üdvözölt 1989-es fordulatot követő zavaros viszonyok is szinte egyenes folytatását hozták a korábbi küzdelmeknek. Végváron a néhai szép emlékű Kele István polgármesterként az ősök tuskószedési sziszifuszi munkájához hasonló küzdelemmel igyekezett irtani a levitézlett rendszer továbbélő vadhajtásait. Ő állt 1996-2000 között – az utána hosszú időre megszakadt folyamat előtt – a magyar a község élén. Egy ideig még Valkay-Német Györgynek sikerült alpol- gármesteri tisztségében a végvári magyarok sajátos érdekeit is képviselni. A megosztottság tipikus példája és következménye ismert, akár figyelmeztetőül is szolgálhat a mai magyar közösség számára, akiknek csak hosszú idő után sikerült újra saját soraikból polgármestert választaniuk.
A végvári szülőfalu tánckultúrájának stafétavivői
Az én közéleti tevékenységem kezdete egybeesik Kele István polgármesterségével, aki Végvár kinevezett, majd 1996-ban az első demokratikus önkormányzati választáson a község lakosai döntése alapján bizalmat nyert polgármestere lett Végvárnak. Engem kultúrotthon felelősnek nevezett ki, majd pedig mellette kerültem alpolgármesteri tisztségbe. A kultúrmunkában a hangsúlyt a néptáncra helyeztem, mert magam is táncoltam, sőt irányítottam is a Muskátli nevű tánccsoportot. Jóllehet kevés ismeretünk volt az eredeti magyar néptánc gazdag és sokszínű tárházáról, koreográfiáink inkább csak a Végváron és általában a Bánságban ismert egyszerű tánclépésekre, főleg a csárdás motívumaira alapozódott. Sokat köszönhettünk Szoboszlay-Gáspár István, akkori fiatal lelkipásztorunknak, aki felkarolta a munkánkat, keresve az utat az autentikus magyar néprajzi értékek felé. Ebben döntő szerepe volt a Szeged Táncegyüttessel való kapcsolatnak, konkrétan annak az általunk fesztiválnak nevezett rendezvénynek, amelyre meghívtuk Kallós Zoltán néprajzkutatót, valamint Nagy Albertet, a szegedi együttes vezetőjét is. Ezzel indult negyed évszázaddal ezelőtt a későbbi, mára az egész Bánság magyarok lakta településeire kiterjedt, országos, sőt nemzetközi hírnévre szert tett néptáncmozgalom. Amint értesültem, jövőre, azaz 2019-ben 20 éves jubileumi ünnepségre készül a végvári együttes, ugyanis 1999-ben került sor az első nyári tábor megszervezésére, amelyen a Muskátli, illetve a Csűrdöngölő névvel megalakult tánccsoport tagjai már a szegedi oktatókkal autentikus táncokat sajátíthattak el.
A falurombolási terv pozitív hozadéka
A romániai falurombolási terv ellen 1988-ban Helsinkiből szétküldött körlevéllel elindított mozgalom alapján Cahuzac-sur-Vère, a dél-franciaországi, viszonylag kis település kapta Végvár megmentésének feladatát. Székely Dénes, a község forradalom utáni első kinevezett, illetve az őt követő Kele István polgármester és Korsós Tamás kultúrotthon felelős fogadta a segélyekkel érkezett francia támogatókat, élükön Ellian Bonné, azaz Lily asszonnyal, aki Cahuzac-i kíséretével azóta is szinte évente látogat Végvárra. Korsós Tamás azonban ennek a jótékonysági akciónak nemcsak a szülőfaluja javára történteket köszönheti, magánéletében is gyökeres változást hozott a francia kapcsolat.
A csaknem három évtized alatti kölcsönös látogatások során a két település számos polgára között kötődött barátság. Tánccsoportjaink már 1994-től kölcsönösen vendégszerepeltek a testvértelepüléseinken. A francia fiatalok között volt az a Chantal nevű leány, aki csatlakozott a mi tánccsoportunkhoz is. Ennek és – bár közvetve és kissé furcsa, visszás módon –a falurombolási tervnek is köszönhetően jött létre a házasságunk Chantallal, és született meg, immár 12 évvel ezelőtt kislányunk, Tímea.
Hol van a haza, hol az otthon?
Korsós Tamás és kislánya, Tímea
Idézhetnénk a mottónkbeli utalás mellett Tamási Áron Ábelének az erdélyi havasok iránti honvágyát kifejező, szállóigévé vált mondatát, de Korsós Tamás úgy tűnik, megtalálta a modern világunk nyújtotta lehetőségei között a több otthon, több haza elfogadását, aminek nem mond ellent, hogy – bár családjával Cahuzac-sur-Vère-ben lakik, ott dolgozik és, mint mondja, jól érzi magát –, valahányszor Végváron ünnepi esemény van, őt is ott látjuk, akárcsak végvári elöljáróságának idején az események sűrűjében. És ott látjuk a magyar nyelvet anyanyelvi szinten beszélő “végvári gyerekként” a kislányát, Tímeát az iskolások táborában vagy táncműsorokon.
Házasságkötésünk után itthon próbálkoztunk az otthonteremtéssel, de Chantalt, a feleségemet emésztette a honvágy, vissza akart menni Franciaországba, szülőfalujába. Kívánságának eleget téve vállaltam a számomra teljesen új viszonyokat, nyelvtanulást, munkakeresést. Szerencsére elég gyorsan sikerült beilleszkednem, a szakmámban, szobafestőként dolgozom, házat építettünk. A francia közösség is befogadott. Gyönyörű vidéken, a híres toulousei repülőgyár városának szomszédságában fekszik Cahuzac-sur-Vère, Végvárhoz hasonló méretű község, és hasonló a közösségi mentalitás is: a munkásembereket befogadják, és akkor már nem idegen, vagy bevándorló.
Timivel én már születése előtt is magyarul beszéltem, megszívlelve Bartók Béla intelmét, hogy az élet kilenc hónappal a születés előtt kezdődik. Mellesleg a kislányunk imádja Végvárt, részben édesanyámnál, a végvári nagyanyjánál nevelkedett, már másfél évesen itt töltötte a teljes telet. Sokszor, nálamnál is többször jött Végvárra, volt úgy, hogy feltettük a toulousi repülőtéren a gépre, és egyedül utazott Romániába.
Új otthon a dél-franciaországi községben
Korsós Tamással legutóbb Végváron, a 2018 évi augusztusi falunapon találkoztam, úgy tűnt, mintha csak folytatnánk egy húsz évvel ezelőtti beszélgetést, amikor alpolgármesterként válaszolt kérdéseimre a végvári gondokról, a Muskátli tánccsoport munkájáról, elképzeléseiről a művelődési hagyományok ápolásában, vagy Kele István oldalán a rendfenntartási feladatát félreértelmező rendőrrel vívott küzdelmeikről. De a francia sorssal elégedett Korsós Tamás nyilatkozatában vissza-visszatért a tarisznyájában őrzött „hamuban sült” szülőföld, a megannyi kitörölhetetlen hazai emlék is. Ezeket a kulturális értékeket szerette volna megosztani és megszerettetni az új hazája fiataljaival. Egyelőre kevés sikerrel, mert mint mondja: “a francia fiatalok nem érzik a mi táncritmusunkat”. Mégsem adja fel a reményt, igyekszik tovább fűzni a két testvértelepülés közötti, példaértékű kapcsolat szálait, megőrizve nemcsak azt, amit honvágyának enyhítésére az új közösségtől kapott, de a szülőföld drága hagyatékát is.
