13 Jun 2014
Írta admin 
0 Hozzászólás 
A kilencvenkettedik életévébe lépett Dózsa László minden pénteken már a szerkesztőségben, néha az előcsarnok foteljében olvassa kíváncsian lapunkat. Vajon mi lehet a magyarázata Laci bácsi szellemi frissességének és érdeklődésének a mai világ történései iránt?… Talán ez is kiderül abból a beszélgetésből, amelyre sikerült rávenni Kedves Olvasónkat.
Édesapja, Dózsa Károly Mikes Kelemen falujában, Zágonban született a Monarchia még boldog éveiben, 1883-ban. A sors és a szakmája örökre elválasztotta a Székelyföldtől: alig húszéves, amikor a MÁV temesvár-báziási vonalán teljesít szolgálatot, majd 1910-ben Petrozsénybe helyezik, innen kerül a frontra mozdonyvezetőnek 1914-ben, és vezeti a katonavonatot Bosznia-Hercegovina tájain, majd Ukrajnában, Lembergben, ahonnan 1920-ban tér vissza Petrozsénybe. Itt veszi feleségül a nála 10 évvel fiatalabb, Bácsiban /Băcia/ anyakönyvvezetőként dolgozó Bréh Mária Vilma piski /Simeria/ tisztviselő kisasszonyt. Ennek a házasságnak gyümölcseként látott napvilágot 1923. április 2-án lapunk olvasója, Dózsa Laci bácsi, aki beszélgetésünk előtt néhány nappal töltötte be a 91. életévét.
Öcskös – mozdonyvezető az apa nyomdokán
A Magyar Állami Gépgyárban 1901-ben gyártott 651-es sorozatú 5200 lóerős gőzmozdony a lupényi vasútvonal állomáson 1931-ben. Ez a mozdonytípus
mint a világ legerősebb 002-es típusú gőzmozdonya 1901-ben a Párizsi Világkiállításon első díjat nyert. Felvételünkön Dózsa László édesapja Dózsa Károly főmozdonyvezető – balról a harmadik – munkatársai körében
Szüleim még Magyarországon, Petrozsényben kötöttek házasságot, én ugyanott születtem, de már Romániában. Elemi iskolában szülővárosomban, gimnáziumban pedig Gyulafehérváron tanultam, amíg 1942-ben 18 évesen meg nem kaptam a katonai behívót Szerákára (Sereca), innen vitték el munkaszolgálatra lövészárkokat ásni a magyarokat, zsidókat, szerbeket és más kisebbségieket. Erről a büntetőtáborként működő helyről tudomásom szerint senki nem került haza. Én, édesapám biztatására átszöktem Magyarországra, egyik mozdonyvezető ismerősünk vitt Aradról Lökösházáig. Mivel gyermekkoromban édesapámnak segítve gyakran jártam a Petrozsény-Piski vonalon, ekkor én már kész masiniszta voltam, magától értetődő volt, hogy jelentkezem – az édesapám által ismerőséhez, Cseri László mérnökhöz, a MÁV vontatási osztályának főnökéhez írott ajánlólevéllel – a budapesti mozdonyvezetői iskolába, amelyet tiszta jelessel végeztem el. 1943-ban már ki is helyeztek mozdonyvezetőnek, a Magyarországhoz visszacsatolt Máramarosszigetre, ahol Máramaros–Körösmező– Máramarossziget–Királyháza-Csat–Beregszász–Szatmárnémeti kárpátaljai vonalon teljesítettem szolgálatot ezekben a háborús években. Itt legfiatalabb mozdonyvezetőként – hiszen csak 19 éves voltam –, a kollégák csak Öcskösnek tituláltak.
És akkor jöttek a románok az oroszokkal
Én vittem el az utolsó kilépő vonatot Máramarosszigetről 1944. szeptember 8-án. A kiürítő vonatra felpakolták a technikai felszereléseket, azt vittük az anyaországba, persze sok minden ott maradt. A románok már bent voltak Békéscsaba, Szolnok vonalon egész a Tiszáig, és lőtték Nagyváradot is. Nem mehettünk Debrecen felé a vonatunkkal, hanem északnak. Sátoraljaújhelyen adtam át az én 324-es 1012-es masinámat, amelyet a Magyar Állami Gépgyárban gyártottak 1938-ban. Engem átirányítottak Érsekújvárra /Nové Zámky/ ma Szlovákiához tartozik, ahol a németek háromezer vagon muníciót tároltak. 1945 januárjának egyik éjszakáján, úgy hajnal előtt két óra tájba érkeztem vissza Pozsonyból, amikor megszólaltak a légiriadó szirénái, a brit bombázók támadták az állomást. A bombázás nyomán ott kő kövön nem maradt. Az összekapcsolt mozdonyok közül – ugyanis nem volt szabad külön álljanak a masinák – az enyém, a harmadik még gőznyomás alatt volt, és sikerült kihúzni Párkány felé nyolc kilométerre az állomástól a mozdonyokat, az utolsó kapott szilánkokat, de én akkor megúsztam, és továbbra is ott szolgáltam Budapest ostromának befejezéséig.
Az életmentő zsebóra
1945. április másodikán, éppen a születésnapomon mentünk Szenczen, Pozsonyon át Malackába /Malacky, jelenleg Slovákiához tartozik/, ahol haslövést kaptam, de a golyó a zsebórámba ütközve gellert kapott. Az életemet megmentő, családi ereklyeként ma is őrzött ezüstórát édesapámtól kaptam a 18. születésnapomra. A golyó hatalmas ütése a hasfalamat teljesen megkékítette. Az oroszok leblokálták a szerelvényeinket, bennünket leszállítottak. Malackától Szobig a Kárpátokon keresztül 140 kilométert gyalogoltam, innen kaptam egy vonatot Budapestre. A MÁV-kórházban a teljesen megkékült hasfalamat látva egy idős orvos szörnyűlködve állapította meg, hogy mekkora szerencsém volt. Penicillin és Sztreptomicin kezelés után Szegedre irányítottak mozdonyvezetőnek.
Hol van az édes haza?…
Kiábrándító viselkedéssel találkoztam Szegeden: egy fennhéjázó hivatalnoknő, aki az irataimat vizsgálta, koszos erdélyinek nevezett engem és a társaimat. Úgy döntöttem, hogy hazajövök Aradra, ugyanis a szüleim, édesapám nyugdíjbavonulása után Petrozsényból Aradra költöztek. Én Magyarországon koszos erdélyi lettem, az apámat pedig 1934-ben tizennégyszer küldték nyelvvizsgára, mivel az öreg székelynek rossz volt a román kiejtése. Még hadbíróság elé is került, de a bíró kegyesebb volt, és felmentette azzal, hogy nyugodtan folytathatja a szakmáját. Mellesleg még nyugdíjazása után is húsz éven keresztül vezette a mozdonyt az aradi cukorgyárban. Engem hazatérésem után Aradon tárt karokkal fogadtak. Egy Henţiu nevű fiatal mérnök volt a fűtőház főnöke, az apámmal együtt biztatott, hogy tanuljak tovább. Leérettségiztem és beiratkoztam Bukarestben a Közgazdasági Egyetem látogatás nélküli tagozatára, így végül mozdonyvezetőből közgazdász lettem. De ezt megelőzően még 1945-ben kiderült, hogy magyarként is lehetek rendes román katona, bár katonaszökevényként tartottak nyilván: 1945-1947 között Brassóban katona mozdonyvezetőként teljesítettem szolgálatot.
Miután leszereltem, az egyetemi évek alatt az aradi szövőgyárban kitanultam a szövőmesterséget is.
És Laci bácsi ekkor még mindig csak 24 éves…
Közvetlenül a háború utáni években jobb volt a légkör Romániában, akkor alakultak a magyar egyetemek Kolozsváron, Marosvásárhelyen, apám és én is tagja voltunk a MADOSZ-nak, én az egyetem elvégzése után a Vasút Szakszervezetben dolgoztam több éven keresztül. Akkor úgy éreztük, hogy jó irányba halad Románia és benne a nemzetiségek helyzete. A magyarellenességet az 1947 utáni években kezdtük érezni, miután a Román Kommunista Párt hatalomra került. Átvették ugyanazt a nacionalista, sőt soviniszta politikát, amit a háború előtt a történelmi pártok gyakoroltak. Folyton éreztették a magyarokkal, hogy az észak-erdélyi elcsatolásért bűnösök. Nálunk a családban erős volt a magyarságtudat, édessapámnak a szemében mindig megjelent a könny, amikor Trianonról beszéltünk, édesanyám pedig német származása ellenére, még az apámnál is magyarabb volt.
A pénzügyi ellenőr darázsfészekbe nyúl
A közgazdasági oklevéllel a zsebemben a pénzügyminisztériumba kerültem Bukarestbe ellenőrnek. A részrehajlás nélküli magatartásommal akkor lett baj, amikor a belügyminisztérium pénzügyi helyzetét vizsgáltam másodmagammal. Én a jelentésemben több rendellenességet, törvénytelenséget is jeleztem, hiszen kiderült, ott annyit loptak, hogy – amint mondani szokás – kétoldali sérvet kaptak. Ebből nagy botrány lett, hiszen ott a nagyfőnök éppen Alexandru Draghici volt, az RKP politbürójának a tagja. Egy hónap múlva ki is rúgtak a pénzügyminisztériumból, ahol hat évig dolgoztam. Ekkor hazakerültem Aradra a családomhoz, hiszen 1950-ben megnősültem, a feleségem – szalontai származású – Czégé Erzsébet szintén a szakszervezetben dolgozott, később Temesváron a Szabad Szó munkatársa is volt. Én továbbra is pénzügyi ellenőrként dolgoztam, de most már a helyi pénzügyi igazgatóságon, majd 1960 után, amikor Temesvárra költöztünk, közgazdászként a Mezőgazdasági Uniónál /USCAP/ egészen 1983-ig, amikor 31 évvel ezelőtt nyugdíjba mentem. Így nyugdíjasként 1989 után, feleségemmel részt vállalhattunk az RMDSZ formálódásában, a bánsági magyarság kezdeti útkeresési munkájában.
Laci bácsi árgus szemekkel követi a mai viszonyokat
Siralmas a mai politikai helyzet, a kisebbségi jogainkat ma is lábbal tiporják, látom mi történik a vásárhelyi orvosi egyetemmel. Amikor a hatvanas években ellenőrzésen ott jártam, szemtanúja voltam a romanizálás kezdetének, a rektor román lett, a magyarokat kezdték kirakosgatni. A mai, hatalmon lévő szocdemek is folytatják a volt kommunista párt nacionalista politikáját. A liberálisok pedig Brătianu korában és mindig is soviniszták voltak, akárcsak a nemzeti parasztpártiak. Ez a politika vezetett azokhoz a tömeggyilkosságokhoz, amelyek a románok bejövetelének időszakában történtek Székelyföldön, Kolozsváron, Szárazajtán. Szerintem azóta sem a megbékélés, hanem a jogfosztás jellemzi a mindenkori román hatalom politizálását. Erre – egy-két nehezen kiharcolt nemzetiségi jogunk megadása mellett – legrelevánsabb példa a vásárhelyi MOGYE esete, ahol egy magyar egyetemként induló felsőoktatási intézetből különböző trükkökkel igyekeznek kiszorítani a magyar nyelvű oktatást.
Dózsa László, lapunk egyik leghűségesebb olvasója tehát, kora ellenére sem szemléli közömbösséggel a világ, s benne a romániai magyar közösség sorsának alakulását. Véleményét leginkább az igényesség, a kritikai szempontok határozzák meg. Elvárásaival szemben gyakran talál okot az elégedetlenségre, de háborgásaiból mindig megenyhül, amikor elégtételt nyújtó családjáról beszél, élettársáról, sikeres eredményeket elért leányukról, Ágnesről, fiukról, Lászlóról. Igen büszke az unokákra, Norbertre, aki Budapesten mérnök, Astridre, aki Londonban közgazdász, Alexre, aki Temesváron közgazdász és Danira, aki szintén Temesváron mérnök, valamint a 6 éves Nóra és a 3 éves Sebestyén dédunokáikra.
A több mint kilenc évtized történelmi változásait átélt Dózsa László élettörténetével sokezer ember sorsa alakulhatott hasonlóan a mögöttünk hagyott évszázadban, attól függően, hogy a háborúk és a történelmi változások kinek mit szabtak ki osztályrészül.
