20 Aug 2014
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Pillantások a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, BALÁZS ATTILA, Jászai Mari-díjas színművész pályafutásának állomásaira.
Gyökértelenül, mélyen gyökerezve
Ezt a paradoxont oldja fel Balázs Attila Jászai Mari-díjas színművész, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház igazgatója, amikor a saját maga által feltett, mit keresek én a színészi pályán? kérdésre válaszolva elmondja, hogy egyáltalán nincsenek olyan családi gyökerei, amelyek a színházhoz kötnék. A székelyföldi Szentkeresztbányán született, s bár Székelyudvarhelyen nevelkedett, a nyarakat a nagyszülőknél, a paraszti munkába bekapcsolódva töltötte. Székely paraszt őseiről nagy szeretettel beszél, nem hivalkodva, de nem is restellkedve. Hálával emlékszik arra, hogy a nagyszülőknél eltöltött vakációk idején kemény munkában edződött, „mert a szénát be kellett gyűjteni, a kukoricát meg kellett kapálni, a pityókát ki kellett egyelni, fel kellett hantolni”. Ezekhez a nyaralásokhoz tartoztak a gondtalan játékok, fáramászások, a patakban fürdések, a szénában alvások, s a búzában járkáláskor a mindenféle rovarcsípések is. Akkor még semmi olyasmi nem volt a környezetében, nem történt olyan esemény, ami felébresztette volna a világot jelentő deszkák iránti álmodozását, vágyódását, ami a színházra irányította volna a figyelmét. Érezte ugyan, hogy el tud mondani egy szöveget, szavalóversenyeken is szerepelgetett, meg énekelgetett magában, de még az sem keltett benne színészi illúziót vagy vágyat, hogy édesapja hat éves korában hegedűt adott a kezébe, sőt ennek inkább az lett az eredménye, hogy végképp elvette a kedvét a hangszertanulástól. Amit viszont nagyon megtanult, az a szorgalom, hogy semmi sincs magától, mindenért meg kell dolgozni. Az általános iskolában már tudat alatt érték olyan hatások, amelyeknek köze lehetett a későbbi pályaválasztásához. Szívesen verselt, színjátszókörözött, de a székelyudvarhelyi Tamási Áron – akkor Dr. Petru Groza nevet viselő – kiváló reál gimnázium inkább az egzakt szakmák felé irányította a diákjait. Mégis…
Isten áldása
volt számomra az, hogy ebbe az iskolába kerültem, mert ott olyan fajta gondolkodásmódot sajátítottam el, ami azóta is meghatározza életszemléletemet. Ha a magyar nyelvtanra, ha Shakespeare megértésére, vagy ha az egészen más kategóriához tartozó, menedzsmentre gondolok, a strukturált gondolkodás, logikai szemléletnek a keresése, megtalálása és betartása, mind ott ragadt rám. Kollégáim nagyrésze kiváló mérnök lett. Persze magától adódik a kérdés, hogy én hogyan, mikor „fertőződtem meg” a színművészettel?
Thália szele a Kisherceggel érkezett
Tizenkét éves koromban eljátszottam a Kisherceget, mondhatom, hogy soha jobbkor, éppen akkor, amikor kellett. Mellesleg a facebookon – hála az udvarhelyi Népszínház akkori világosítójának – látható, hogy kikből állt az a társaság, amely a Kisherceget bemutatta. (A felvételen a Kisherceget alakító Balázs Attila jobboldalon az első.)
Tulajdonképpen akkor, ott történt a „megfertőzésem”. Hárs Sándor tanárunk, aki jelenleg a szentegyházi Gyermekfilharmónia vezetője, ma is úgy köszönt, hogy szervusz, Kisherceg. Szerintem van annak jelentősége, hogy ezzel a szereppel 12 évesen találkoztam, majd a valószínűleg 26 éves körüli Lorrenzaccióval 26 évesen, 32 évesen pedig, amikor a shakespearei hős alakítása megadatott számomra, éppen Hamlet-korú voltam, 40 és valahány évesen találkoztam a Peer Gynttel, éppen, amikor – amint Dante mondja – a fiatalság és az öregség között az emberi élet útjának pont a felénél voltam. Ilyen szempontból szerencsésnek mondhatom magam, ahogy egyébként nagyon sokan tartják: ehhez a pályához kilencven százalék szerencse és tíz százalék munka kell. Erről persze sok vita van, de hogy ezek a helyzetek kialakultak számomra, nagy szerencsének mondhatom. Az, hogy akkor 12 évesen találkoztam a Kisherceggel, nagyszerű volt. Persze középiskolás koromban mondtam verseket a Népszínháznál, és kisebb szerepeket is játszottam.
A színielőadások bűvkörében
A nyolcvanas évek közepén jöttek a színházak Székelyudvarhelyre, a temesvári is. Én diákként minden előadáson ott voltam még, ha a szüleim nem is engedhették meg maguknak mindig a jegyvásárlást. Tagja voltam a Népszínháznak, tudtam a járatokat, még – úgymond – a kéményen is belógtam. Hírnevem volt, hogy be tudok vinni másokat is, a csajok előtt pedig fel lehetett vágni azzal, hogy beviszem őket az előadásra. A temesvári társulat Mágnás Miska előadását, a Naplopó legendáját, az összes, kabaréműsorukat láttam. Ismertem a színészeket, de Temesváron nem jártam, noha élt itt egy nagynéném.
Azután 18 évesen, amikor pályaválasztás előtt álltam, döntenem kellett arról, hogy én színművészeti főiskolára megyek. Nehéz volt ezt nekem kimondani, tanáraimnak pedig elfogadni: „ez a jó gyerek el fog veszni” mondták, ugyanis 1988-ban valóban semmi esélyem nem volt, hogy bejussak a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolára, az egyetlen helyére. És átmenetileg tanáraimnak igazuk lett, el is vittek katonának. Majd elérkezett a nagy eufóriás 1989, amikor az én forradalmi megnyilvánulásom abból állt, hogy egyik barátomnak kijelentettem: most már biztos színész leszek. A bakaság után voltam helyettesítő magyartanár, gyári munkás a Gábor Áron Vállalatban, ahol mezőgazdasági gépeket gyártottak, nehéz munka volt, az esztergapad mellett abban a hatalmas zajban én verseket mondtam, készültem a felvételire.
Az idősebb szakik nem értették, hogy „mit motyogok”. Azt, hogy valaki fütyül, vagy dalolászik ott, ahol egymás szavát nem lehet érteni, az természetes volt, de hogy verseket mondjon, ilyesmivel nem találkoztak.
Ezután volt még egy mélyrepülése a pályára készülő színihallgatónak
Másodéven történt, hogy a tanáraim el akartak tanácsolni, mondván, hogy jobb lesz nekem, ha mást csinálok, merthogy ezzel az alkattal nem sok babérrra számíthatok ezen a pályán. Hogy erre még emlékszem, tükrözi, elég mélyen érintett az eset. Akkor – egy hasonló helyzetben lévő társammal ellentétben, aki lemondott a színészetről és más területet választott – azt mondtam, hogy én bizony ezt a főiskolát mégis elvégzem, hiszen a tanulmányaim alapján nem volt indokolt más iskolát választanom. Azután negyedéven volt egy olyan találkozásom, amely meghatározta a pályámat. Victor Ioan Frunză – aki már rendezte nálunk a Tom Painet, amellyel egyébként később voltunk itt Temesváron is – a Satyricon előadásához keresett szereplőt, akkor megerősödött az, ami a Tom Paine-ban csak sejtetődött. Így nyáron már Szinaján a marosvásárhelyi Nemzeti Színház román tagozatával próbáltuk a Hordó Színházat. Tehát alig „tanítottak meg” a főiskolán magyarul beszélni, azonnal elkezdtem románul játszani. Mostani tapasztalatom szerint vallom, hogy a főiskolán ma nem tanítják meg eléggé jól beszélni a diákokat, igazuk volt a tanárainknak, amikor sulykolták belénk a helyes beszéd elsajátítását.
Kosárlabdás-kézilabdás alkat nélkül is útban a siker felé
Az önbizalmam szempontjából sokat köszönhetek Tarr László tanárunknak. Nekem ő volt a példaképem, aki szintén nem volt egy tipikus színész-alkat. A színész mesterséget sem híres, például Stanislawsky, Grotowski, Arto vagy más módszerek alapján tanította, de arra soha nem törekedett, hogy kis Tarr Lacikat gyártson maga után. Laci bácsiban nem volt meg az a nagyszínészi hiúság, hogy csak az a jó, ahogy ő csinálja. Mindenkiből igyekezett kihozni, ami alkatából maximálisan lehetséges. Tőle megtanultam, hogy mindenkiben ott van a szikra. Ez színiigazgatói munkámban sokat segít, meg kell ezeket a lehetőségeket találni olyan körülmények között is, amikor nincs annyi idő, mint a főiskolán, a közönség pedig sokkal kritikusabb és kevésbé bocsájt meg. Az egyéni adottságok kifürkészésének módszereit Laci bácsitól tanultam meg. Erre volt jó nekem Tarr László.
Tavaszt csináló négy fecske
Szó se róla, nem azzal kezdődött Temesváron a színház, hogy az 1994-es végzősök közül négyen – Bandi András, Mátyás Zsolt, Csiszér Lajos és jómagam – az akkori itteni direktor, Demeter András jóvoltából Temesvárra jöttünk. Az osztály másik felét Tompa Gábor vitte el. Voltak itt az elmúlt 60 év alatt fényes színházi korszakok. Elég Taub Jánosra, Sinka Károlyra, Szabó Lajosra, Fábián Ferencre az akkori és későbbi társulat – Bereczki, Bíró, Nagy István – és számos más nagynevű tagjára gondolni. A mi anekdótába illő Temesvárra érkezésünket tavaly a színház 60 éves jubileumi ünnepségén a kollégákkal felelevenítettük. Az történt ugyanis, hogy a számunkra ismeretlen Bega-parti város Északi Pályaudvarán villamosra szálltunk, Bandi András, a legtalpraesettebb kollégánk kezelte mindanynyiunk jegyét, csakhogy a Mária tér előtti megállóban a kinyíló ajtó huzata kikapta kezéből, és valahova a székek közé sodorta a jegyeinket, pechünkre jöttek is az ellenőrök, akik – hiába mondtuk, hogy kik vagyunk, hova megyünk és, hogy jegyet is kezeltünk, hajthatatlanok maradtak, a Máriánál leszállítottak és megbírságoltak bennünket. Így kezdődött tehát a temesvári pályafutásunk.
Szerencsére nem így folytatódott
Az 1994 őszén Temesvárra érkezésünknek a története 20 év után nyilván csak mulatságos emlék. Újra azt mondom, hogy szerencsém volt, sok szerep következett, az egész országot bejátszottam, még mindjárt az elején. Alkalmam volt román előadásokon is játszani a Bukaresti Nemzeti Színháznál, a Kolozsvári Nemzeti Színháznál, a Hordó Színházzal körbejártuk az országot. A nagy áttörés a Lorrenzaccióval történt, aztán sorba jött a Lecke, Gyermekszemmel, Catallus, Tom Paine, Katonák, Sári bíró, Rómeó és Júlia, Tartuffe, Hazatérés, a Cigánytábor az égbe megy, Ibusár, a Csábító naplója, a Revizor, az István, a királyban Koppány, a Titanic, a Rosencrantz és Guildestern halott, Odisszeusz hazatérése, Ahogy tetszik és a többi és a többi, újabban a Parasztopera és persze mindenekelőtt a Hamlet.
Aki a Hamletet eljátszotta, lehetnek még szerepálmai?
Azelőtt sem voltak igazán, de valóban, aki a Hamletet eljátszhatta, annak nem lehetnek különösebb szerepálmai. De, amint mondtam, nagyon szerencsésen 33 éves koromban találkoztam ezzel a szereppel. Nagyon meg kellett vele küzdenem, de utána meggondolja az ember, hogy mit is, és miért is…, nincs már az a mohóság. Azok a mély élmények, amelyek az egész Hamletből áradnak lehiggasztják az ember becsvágyát. Az egész darab mögött ott lebeg Hamlet atyjának a szelleme, ezt kell megérteni, nem elég elmondani a szöveget, hogy melyik kolostorban… Ofélia… meg, hogy: lenni vagy nem lenni. Amikor találkozik az ember egy ilyen szereppel, először agyonnyomja őt. Két-három hétig a hátizsákomban ezzel a nagy felelősségtudattal mászkáltam. Ezen a terhen Frunză azzal segített átlendülnöm, amikor azt mondta, hogy ez egy detektívregény, ez a srác ki akarja deríteni apja halálának körülményeit, hogy aztán ettől mibe sodródik bele, az egy másik dolog, de hát van egy fiú, hogy ez király: mellékes, el kell indulni és össze kell rakni a logikai szálakat. Ettől a pillanattól elszállt az a nagy felelősségérzet, hogy jaj istenem, a Hamletet kell eljátszanom. De beszélhetnék a Lorrenzaccióról is: rettenetesen nehéz szerep, előadásonként egy-két kilót fogytam, a főpróbákon három-négy trikót cseréltem, de szerettem, nagy kihívás volt, meg akartam találni azt, ami addig nem volt.
Nem kisebb kihívás volt a Peer Gynt, egy adott pillanatban úgy éreztem, hogy belebukok és – hogy a közeli előadásoknál maradjunk – a Parasztopera, ez egy nagy játék, tulajdonképpen egy örömtánc az egész. Alakításaimhoz mindig kiindulókat keresek. A Leckében a zseniális matektanárom volt a példakép, akit meg akartam jeleníteni, a Parasztoperában apám volt a kiinduló, a Peer Gyntben pedig az összes korábbi szerephősöm.
A kukta forrjon, de ne robbanjon
Az igazgatás is szerep, ugyanúgy bele kell ássa magát az ember, mint a Hamlet alakításába, amelyhez elolvastam öt magyar fordítást, mert alá kellett ásni. Ilyen az igazgatás is, meg kell tanulni a szerepet. Én mindig csak akkor éreztem jól magam egy szerepben, ha eggyé tudtam válni vele. Ez érvényes az igazgatói szerepre, s a társulattal való viszonyomra is. A kollégáknak tréfásan azt szoktam mondani, hogy nyúlszívem van és báránylelkem. Nekem a társulat mindenki, aki ebben a hatalmas apparátusban működik, amelynek persze a csúcsa, tehát ami látszik, a színészek. De a direktori munka nagyon magányos mesterség, mert a döntéseket legtöbbször egyedül kell meghozni, immár szállóige ebben a közösségben, hogy én nem vagyok senkinek az apukája, mindenki alakítsa ki a saját csapatát. A társulatba tehát mindenki beleszámít, akkor is, ha a színészi szakmához nem sok köze van az adminisztrációs munkának, de akkor is csapatban kell működni. Persze, a legnehezebb a színészek között a csapatszellemet kialakítani és fenntartani, hiszen nekik az a dolguk, hogy konfliktusokat mutassanak be a színpadon, mert az a színész, aki nem keresi a konfliktust, az nem jó színész. Egy színtársulat igazgatásában az a művészet, hogy a kukta ne robbanjon fel, de hagyni kell, hogy forrjon…, persze: csapatként. Az én szerepem az, hogy ezt a légkört megteremtsem úgy, hogy a csapattársaknak ne is jusson eszükbe, hogy ez is munka, erre is energiát kell fordítanom. Nem mindig sikerül, sokszor mire megvalósul a cél, én is elfáradok, s nem tudok annyira örülni még a sikernek sem. Talán az a baj, hogy én minden alkalomtól karácsonyt várok, merthogy nekünk nincs karácsonyunk, csak a munka van. A mi karácsonyaink a bemutatók, azok a mi igazi ünnepeink. Ez is az én dolgom, hogy a társulat minden tagja érezze: a bemutató az ünnep.
Tudat alatt formálódott az igazgatói szerep
Amikor Temesvárra kerültem, minden vezetői ambíció nélkül elvégezten egy menedzsment szakot, inkább unalomból, mert nem voltam annyira megterhelve a színházban, hogy minden időmet lekötötte volna az itteni munka. Azután 2006-ban benyújtottam egy pályázatot, amelynek tételeihez a mai napig tudom tartani magam. Ebben megvannak az irányvonalak, mindazok a fő pontok, amiket szeretnék megvalósítani. A világ egyre kisebb, tudjuk, hogy mi történik a szakmában, interneten meg lehet nézni nagy szerzőktől, rendezőktől kiváló előadásokat, tájékozódhatunk arról, hogy merre halad jelenleg a színház. Mindezekből, meg amit tanult az ember a főiskolán, szintézist kell létrehozni a repertoár kialakításához. Persze a rendező, megismerve a társulat adottságait, jön a maga ajánlatával, ugyanis eléggé rendező-centrikus a mai színház, ami jó is, meg nem is, de csakis markáns rendezői egyéniségekkel tudunk megfelelő arculatot kialakítani társulatunk számára.
És a nagyérdemű szava, elvárása?
A felvetéssel: játsszunk klaszszikusokat, naponta találkozom, hát a Peer Gynt nem klasszikus, vagy a Parasztopera hagyományos? Egyáltalán nem az, mégis úgy könyvelik el. Magam is vívódom azon, hogy évek óta a Szent Péter esernyőjét kérik tőlünk számon, mert egyesek valamikor azt látták, talán olyan színésznővel, aki már nem is él. Ha a Szent Péter esernyőjét akarjuk eljátszani, akkor a mai fiatalokkal kellene eljátszani, ahogy ők ma gondolkodnak. Nem biztos, hogy tetszene. Népszínművet is szeretnénk játszani, meg is van az is, hogy mikor, de akkor úgy szóljon az a darab, ahogy ma gondoljuk, hogy olyan előadások legyenek, mint amilyenek mi vagyunk. Könnyű leegyszerűsíteni az egészet arra, hogy hagyományos-modern. Persze, hogy figyelünk a közönség igényeire, rengeteg levélre válaszolok is, de ne azt kérjék tőlünk számon, ami 30 évvel ezelőtt volt. Tudom, hogy azt várják el tőlem, hogy arra válaszoljak: lesz-e hagyományos előadás a temesvári magyar színházban? Erre azt kellene mondjam, hogy nem, vagy azt, hogy igen, s akkor jövőre kiderülne, hogy én egy hazug vagyok. Azt mondom ki tehát, hogy lesz népszínmű, és zenés előadás is, és még sok minden más, de ezeket olyan markáns rendezői egyéniségek fogják csinálni, akiknek saját világuk van. Olyan rendezői hírességeket említhetek a jövő évad repertoárja kapcsán, mint Silviu Purcărete, Radu Afrim, vagy Szerbiából Kokan Afrim, illetve Lengyelországból Katarzyna Raduszewska. Mellesleg az avantgárdot a TESZT-en bőven megmutatjuk. Ennek a színházi találkozónak a megszervezésére külön büszke vagyok, és úgy látom, tovább izmosodik. Nagyon érdekes dolgok történnek Szerbia, Újvidék, Montenegro, Szlovénia térségében. A TESZT hozta el például Temesvárra a Sirály szenzációs sikerű előadást.
Amióta Balázs Attila „a Béga vizét issza”
Balázs Attila színművész-igazgató életpályájának felvillantását azzal kezdtük, hogy székely ősei sorában hiába keresnénk Thália szolgálatába szegődött felmenőket, mégis életének közelgő 45. évfordulójára, irigylésre méltó nagy szerepeket tudhat maga mögött. A szakma, a Jászai Mari- és – erdélyi megfelelője – a Kovács György-díj mellett, több rangos kitüntetéssel ismerte el rendkívül gazdag színészi és színházvezetői tevékenységét.
Érdeme, hogy nemcsak Ő, de a társulat egésze és számos tagja részesül kimagasló elismerésben, hiszen a hazai elődásokon kívül az országos és a magyarországi színházi találkozókon, drámai fesztiválokon aratott sikerek fémjelzik a temesvári direktor és társulata munkájának sikereit, amely sorában kimagaslik a Rosencrantz és Guildestern halott című darab, amely 2010-ben, mint az ország legjobb előadása, UNITER-díjat kapott.
Nem tehetünk pontot beszélgetésünk végére anélkül, hogy ne említenénk meg: a 20 esztendővel ezelőtt a Béga-parti városba érkezett fiatal színész mára ismert és elismert bánsági személyiség. Balázs Attila, anélkül, hogy megtagadná székelységét, vállalja bánáti identitását, és bármerre jár, büszkén mondja, hogy temesvári. Balázs Gabriella aradi származású tanárnő feleségével pedig – a 8 éves Márk és a 4 éves Nimród fiaik nevelése mellett – Balázs Attila, a szentkeresztbányai, hajdani székely srácok egyike, ma aktív szerepet tölt be az egyetemes kultúra, s ezen belül a bánsági tájegység magyar színházművészeti hagyományainak ápolásában.
