A gyermekkorában ráragadt becézést dr. Sütő-Udvari Magda fogorvos felnőtt korára is, mintegy nevének elmaradhatatlan kísérőjét viseli. Olyannyira, hogy nemcsak a család, vagy közeli ismerősei, gyakran még a hivatalos megszólításban is egyszerűen Mókusnak titulálják. Pedig a mókusok társaságát kereső mozgékony medgyesi kislány fáramászós időszakától jócskán elteltek az évek, de valahogy sem a marosvásárhelyi orvostudományi egyetemen, sem a marosvásárhelyi, Brassó majd a Bánság vidékein eltöltött praxisai alatt nem kopott le nevének szimpatikus ragadványa.
Szerintem nincs ennek különösebb jelen­tősége, mármint az érdemek tekintetében, de megválni sem tudnék a „mókusságomtól”, hiszen még a gyermek pácienseim is Mókus néninek szólítanak, valahogy közvetlenebb és kedvesebb is, mintha doktornéniznének.

A vegyes házasság pozitív hozadéka
A nemzeti kisebbségi helyzetbe került közösségek a megmaradást veszélyeztető tényezők közé sorolják a vegyes házasságot, de mint legtöbb általánosítás ez esetben sem igazolódik a merev állítás.
A szász, magyar és román lakosságú szülővárosomban, Szászmedgyesen korábban nem annyira, de ma már gyakori a má­sik nemzetiség soraiból történő párvá­lasztás. Az 1921-ben született édesapám éppen a Bécsi döntés évében érte el a katonai sorköteles életkort. Így, az időközben kirobbant második világháború kitörése után katonai iskolába jelentkezett, majd hadnagyi ranggal, a magyar honvédség lovastüzér tisztjeként a frontra vezényelték, sokszor mesélt élményeiről, főleg a tordai csata lezajlásáról, ahol az orosz csapatokkal küzdöttek meg. A háborút szerencsé­sen megúszva Medgyesen megházasodott azzal a tiszta román származású leánnyal, aki annyit tudott akkor magyarul mondani, hogy szeretlek, de amikor a nővérem után, 1958-ban második gyermekként megszülettem, már tökéletesen, sőt azt mondhatom, hogy jó nyelvérzékének köszönhetően, válasz­tékosan beszélt magyarul. Általában, ami­kor együtt volt a család, akkor magyarul beszéltünk, édesanyámmal románul is, ami­kor csak magunk voltunk. A nővéremmel, aki Magyarországon él, csak akkor beszé­lünk románul, amikor nem akarjuk, hogy mások is értsék. Felsőbb iskoláimat román tannyelvű iskolában végeztem, így két kul­túrában nevelkedtem, ami a mai napig hasznomra válik.

Mi az, hogy BOZGOR?
A családban – a rokonság részéről sem – soha nem éreztünk gyűlölködést, megkü­lönböztetést, azt a sértő szót, hogy bozgor először Marosvásárhelyen hallottam, ami­kor egyetemre kerültem. Nem is értettem, hogy mit jelent, miért kell megsértődni a bozgorozás miatt. Közgazdász édesapám kiváló szakmai tudása ellenére, inkább katonai múltja, nem közvetlenül nemzetisége miatt lehetett mindig csak második ember az országos medgyesi gázipari vállalat főve­zérkarában. Tudását viszont értékelték, és nagy tiszteletnek örvendett az egész or­szág­ban. Családcentrikus házasságuknak kö­szön­hetően szüleim nyugodt, jó hangulatú gyermekkorral ajándékoztak meg. Vagyo­nunk nem volt, „köszönhetően” a törté­nelem fricskáinak. Az 1880-as években született Udvari nagyapám a Mostarban (ma Bosznia) eltöltött kilenc éves császári-királyi katonai szolgálatának ideje alatt, itt­hon három gyermeküket vitt el a kór kü­lönböző hulláma. Amikor hazajött nagy­anyám 40 éves volt, és még három gyermeket szült, közöttük a későbbi édesapámat. Szülő­falujukban a Medgyes melletti Ma­gyarsároson gazdálkodva malmot, boltot vezettek. Ezt az örökséget azonban az államosítás és a kollektivizálás elvitte. Mi Medgyesen tömbházlakásban éltünk, mondhatom bol­do­gan, viszonylag jó körülmények között. A szüleim inkább a tanulásban látták gyermekeik jövőjét. Sokat kirándultunk szü­le­im­mel, mindig hajnalban indultunk a tú­rázásra, mert édesapám szavai szerint, „minden útra reggel, hűvösön kell elindulni.” Talán ekkor ívódott belém a ba­ran­golás, a turizmus, a világjárás szenvedélye. Édesapámtól hallott hasonló aranymondások egész életemben elkísérnek, így például az is, hogy „akire reggel nem süt a nap, arra délután sem fog” meg, hogy „aki szelet vet, az vihart arat”. Mellesleg, ha ezt töb­ben megszívlelnék, békésebb lenne az élet a Földön.

Nem szerettem Temesvárt
Dr. Sütő-Udvari Magda a szakma mellett, szerteágazó közösségi szereplése révén, a temesvári közélet ismert személyisége.
Bevallom, hogy idegenkedtem Temes­vár­tól. Medgyes, a szülővárosom nemcsak az ország közepe, számomra a világ közepe volt. A marosvásárhelyi egyetemi és gyakor­nokossági éveim után először 1985-ben a Brassó megyei Zsiberkre helyeztek. Csak azért nem távolabbi vidékre, mivel 9,90-es eredménnyel diplomáztam. Ehhez a köz­ség­hez tartozott Moha falu, a székely lakosságú kis zsák település is. A községközpont szász lakossága tehetősebb volt, és egyfajta utcai szomszédságba szerveződve élt. Úgy kell ezt elképzelni, hogy egy-egy utcában különböző mesterségekhez értő emberek élnek, akik önzetlenül segítenek egymásnak, amikor szükség van rá. Aztán a lakodalmak – akár­csak mifelénk a magyar településeken –, nagy-nagy közösségi élmények voltak. He­tekkel korábban kezdődtek az előkészületek, vitték a főzéshez, sütéshez valókat a leányos és a fiús házhoz. Ilyenkor összejöttek a kö­zös vacsorákon. Jól éreztem magam közöttük, hétvégeken jártam haza Maros­vásárhelyre, ahol Sütő-Udvari András – akivel akkor már házasságban éltünk – a szín­művészeti akadémia hallgatója volt. A Temesvárra költözést egyáltalán nem terveztük a volt férjemmel. Én azelőtt jártam már Temesváron, hiszen a nővérem itt tanult a Műszaki Egyetemen, no meg még XI. osz­tályos koromban, amikor az anatómia tantárgyverseny országos szakaszát itt tartották és amelyen, nem kis büszkeségemre harmadik helyezést értem el. De a város egyáltalán nem vonzott, túl lapos volt a közép-erdélyi táj dombjaihoz-hegyeihez szokott szememnek. Nehezen tájékozódtam az akkor rettenetesen szürke, sok egyforma utcában. A sors mégis úgy hozta, hogy ide­ke­rüljünk. 1984-ben Sinka Károly, a temes­vári magyar színház igazgatója ide szer­ződtette a vásárhelyi színi-végzős teljes évfolyamot, közöttük Sütő-Udvari Andrást, akkori férjemet.

Mókus doktornő számára maradt a kétlakiság
1987-ig utazgattam Brassóból Temes­várra. Sokáig abban reménykedtünk, hogy visszakanyarodunk Erdélybe. 1987-ben mégis úgy döntöttünk, hogy Temesváron maradunk, noha a színháziakon kívül szinte senkit sem ismertünk. Sokáig a színház kristálygömbjében éltünk, ahol az akkori társulat nagyon kedvesen fogadott bennünket. A Sinka család a szárnyai alá vette az egész évfolyamot, nevezetesen a Nagy István, Bíró József, Topai Éva, Bereczki Péter, Bartha Enikő, Sütő-Udvari András, akkori végzősöket, de az én munkahelyem egyelőre továbbra is Brassó megyében volt.
1987-ben sikerült bekerülnöm Temes megyébe. Azért ez nem ment akadálymentesen, a jól működő korrupciónak tulajdo­níthatóan: a megyében az „elintézés” kö­rülbelül egy Dacia személygépkocsi árának, azaz mintegy 70 ezer lejnek felelt meg. Ez a „divat” felénk nem volt ennyire elterjedve, de meg sem engedhettük magunknak, hogy ilyen áron vásároljuk meg az áthelyezést. Maradt a másik egyenes, de kisebb esélyű megoldás, a megyei versenyvizsga. Ezen a területen nekem nem voltak gondjaim, hiszen vizsgáimon mindig magas jegyeket sikerült elérnem. Így kerültem – no nem Temesvárra, hanem a megye távolabbi részén –, a hegyvidéken lévő Ferde (Fîrdea) község körzeti orvosi rendelőjébe.

Balzsamot nyújtó bánsági dombvidék
Petőfivel ellentétben, aki az alföldi tájak szerelmeseként „csodálta, de nem szerette” az erdélyi hegyeket Sütő-Udvari Magda – noha a mintegy 100 kilométeres távolság miatt csak hetente egyszer utazhatott haza az immár temesvári otthonukba – a lelkületének balzsamot jelentő ferdei-zoldi dombvidéken elemében érezte magát.
Nemcsak a táj volt kedvemre való, teljes orvosi rendelő, gyógyszertár, az orvosok számára lakás nyújtotta feltételek is, meg az emberek jósága, barátságossága. Itt nem volt kollektivizálás, s talán ezért is felsza­badultabb volt a lakosság, több családnak autója volt, leginkább ARO terepjáró. So­kan dolgoztak a nadrági üzemben, ezért inkább este látogathattak a fogorvosi rendelőbe. Hiú embereket ismertem itt meg, akik – az elképzeléssel ellentétben – sokat adtak a fogaik épségére, nemcsak fog­húzásra keresték fel a rendelőt. A falu ünnepein arra voltak büszkék, ha sokan mentek hozzájuk vendégségbe, s igyekeztek vendégeiknek minél messzebb menően kedvébe járni. Magam is számos ilyen kedves vendéglátásnak örvendhettem. Hozzájuk tartozónak fogadtak el, egy alkalommal a körzet egyik falujából érkezett páciensem mondta: „Tudja doktornő, minket nem zavar az, hogy ön magyar, minket csak a kommunisták zavarnak.”

A „nagy bumm” után
Az 1989-es események után látszólag megnyílt a világ, azaz a lehetőség, hogy az ország nagyvárosaiba bejuthasson a korábbi párt módszerével kihelyezett orvos.
Én Bukarestben, országos mezőnyben tettem sikeres versenyvizsgát, hogy Temes­várra végre a bekerülhessek gyermekfogászati klinikára. Ezután nyugodtabb mederben csordogált szakmai életem, 1996-tól főorvos lettem, és közben kezdett megnyílni számomra a színházon túli világ is.

Népszerű közéleti emberként Temesváron, ahova soha nem vágyott
Fokozatosan váltam temesvárivá. 1989-ben megszületett Tekla lányunk, eleinte a vele való foglalkozás kötött le, majd mikor már iskolába került, éreztem, a többlet ener­giáimat máshol is hasznosíthatnám. Segí­tőkész, jó barátságok szövődtek ebben az időszakban, többek között a Cseresnyés, a Marossy, a Dukász családdal, 1995-ben Szász Enikő elnökletével megalakítottuk a Nőszövetséget, Marossy Adéllal voltunk alelnökök, a tagokat a baráti körünkből toboroztuk. A Temesvári Magyar Nőszö­vetség, a Bánsági Magyar Napok szervezőjeként a bánsági magyar művelődési élet fontos tényezője lett az elmúlt három évtized alatt. Folyamatosan bővült a közéleti kör számomra azáltal is, hogy bekapcsolódtam a 2001-ben megalakult HETI ÚJ SZÓ Baráti Körbe, amelynek találkozóinak élménye nem kopott meg az eltelt húsz év alatt. A politikába inkább csak belesodródtam, vagy belesodortak. 1998-ban, válásom után, a temesi RMDSZ-be Toró T. Tibor igyekezett beszervezni, de legtöbbet Halász Ferenccel dolgoztam. Többek között voltam ilyen-olyan alelnök, a Kisebbségi Tanács elnöke, sajtóreferens. Egy helyhatósági választáson egyéni választókerületemben több szavazatot gyűjtöttem be, mint bárki más a városi jelöltjeink közül, de továbbra is mostoha­gyermek maradt számomra a politika, amelyből 2018-ban végleg kiléptem.

Mókus ma is ott van…
Vallomása szerint, dr. Sütő-Udvari Magda hosszú éveken át, a munkája nyújtotta örömökre gondolva kezdte a napot. Szakmájának szeretete a mai napig megmaradt, de lelkesedése számos más el­foglaltságra is átirányul. A 2002-ben Gherasim Emillel és Kása Zsolt közgaz­dásszal megalakított, tolmácsolással, rendezvényszervezéssel és pályázatírással ­fog­lalkozó Euro Triplex Com nevű vállalkozásukból két társának kilépése után egyedül is fenntartja a cég tevékenységét. Tolmácsolást, pályázatírást, rendezvények szervezését vállalja és ott van mindenütt, ahol segítségére, tudására szükség van. A román és magyar mellett, angol és francia nyelvű tolmácsolást is vállal. Széleskörű műveltségéről tanúskodik, hogy könnyedén képes a művészeti – tárlatok, koncertek, színházi előadások – vagy éppen politikai vagy gazdasági témájú tolmácsolásra. A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban, amely temesvári meggyö­keresedésének helyszíne, főleg az imp­rovizációs előadások szinkronfordításában vállal szerepet.
Mókusnak az évek múlása sem tudta igazán lefékezni a ragadványnevére utaló mozgékonyságát. Tenni- és segíteni akarása mind orvosként mind a közéletben, ma is magas fokon lángol. Erről tanúskodik az egészségügyi hatóság megbízásából folytatott fáradságos és kockázatos munkája a járvány időszakában és – takarodójának hangoztatása ellen is – szerepvállalása Várbástya Egyesület tevékenységében.