29 Sep 2016
Írta admin 
0 Hozzászólás 
HALÁSZ MAGDA nyugalmazott tanítónő annak a híres pedagógus nemzedéknek a tagja, amely a második világháború után biztosította a fellendülő magyar tannyevű oktatáshoz a megfelelő felkészültségű kádereket. Jóllehet, a nagy tanítóhiány pótlása a Bánságban már néhány évvel korábban, a székelyföldi fiatal végzősöknek erre a vidékre irányításával elkezdődött. A temesvári és lugosi tanítóképző végzősei néhány évvel később járultak hozzá ennek a helyzetnek az orvoslásához, mintegy kiegészítve az erdélyi pedagógiai intézetekben diplomát szerzett tanerők által betöltött szerepet a bánsági magyar katedrakrízis megoldásában. A kislány Mészáros Magda, aki óvodás és általános iskolás korától a gyárvárosi zárda tanintézeteit látogatta, a legendás Ferencz József tanár biztatására, szintén a pedagógus pályát választotta, noha a szülei számára inkább a kereskedői vagy kisiparosi terület volt a kézenfekvőbb pályaválasztás, tanára hajthatatlan volt, mondván, hogy akinek olyan jó hangja van, mint Mészáros Magdának, az tanító kell legyen.
Mészárosék józsefvárosi hentesáru üzlete
Mészáros Pál hentesmester a Béga-parti város egyik leghíresebb mészárszékét működtette a két világháború között Temesváron.
Édesapám a szó szoros értelmében szegény henteslegény volt, egy zsombolyai sokgyermekes családból került Temesvárra. Itt ismerkedett meg a gyárvárosi temető mögött lakó Hajdu családdal. Viktória nevű leányuk csodálatosan értett a szőnyegszövés művészetéhez, ő lett a felesége, később pedig az édesanyám. Anyai nagyszüleim Makóról jöttek a temesi tájakra, úgy tudom, először Magyarmedvesen telepedtek le, és csak később kerültek Temesvárra. Ők is, akárcsak Mészáros nagyszüleim, vagyontalanok voltak, de édesapámék mikorra én 1935-ben megszülettem, már felépítették a Kárpát utcai szép családi házunkat, ahol hentesműhelyünk volt, a Józsefvárosban pedig először fűszerüzletet majd később jól menő hentesáru-üzletet működtettek. A vállalkozás mindkét szülőnket alaposan lekötötte, apám a vágásokkal a műhelyben, édesanyánk pedig az üzletben kellett helytálljon reggeltől estig, így a két évvel fiatalabb húgom, Ibolya és én elég ritkán találkoztunk velük. Persze, akkor a szüleim már megengedhették maguknak, hogy nevelőnőt fogadjanak a két lányuk mellé.
Pénznek és vérhasnak köszönhető felmentés
Amikor kitört a háború, és édesapámat is behívták frontszolgálatra, én hároméves körüli voltam, a húgom alig egy éve született. Hogy ne maradjon anyám egyedül két kisgyermekkel, miközben az üzlet is minden terhével ráhárult volna, először valami sok pénzzel elintézték, hogy édesapámat felmentsék a katonai szolgálat alól. Persze, mikor nőtt a hiány a frontkatonák soraiban, mégis elvitték. Szerencsétlenségére, vagy talán szerencséjére hamarosan súlyosan megbetegedett, vérhassal kórházba került, majd nagyon legyengülve hazajött, és itthon is maradt a háború végéig, de amikor bombázták a Józsefvárosi Pályaudvart újra hajszálon múlott az élete.
Menedék a temetőben
A kertünk végében, mint akkor majdnem minden kertes házzal rendelkező családnak, kötelező volt menedék árkot ásni, hogy legyen hova elbújni bombázások idején. Csakhogy a hentesüzletünk éppen a Dohánygyár közelében volt, amit az állomás bombázásával együtt, szintén tűz alá vettek az angol, vagy talán – nem is tudom – lehet, hogy német bombázók. Amikor meghallottuk, hogy éppen a józsefvárosi temető sarkánál lévő üzletünk közelében hullanak a bombák, mondanom sem kell, mekkora rémület volt a családban, hiszen mi édesanyámmal otthon voltunk, édesapám pedig az üzletben tartózkodott, éppen annak közelében, ahol a bombáztak. Úgy menekült meg, hogy otthagyott csapot-papot és futott, ahogy csak tudott a közeli temetőbe, a fák közé, de a repeszek még így is egészen a közelében csapódtak le, szerencsére nem találták el.
….És akkor jöttek az oroszok
Alig lélegeztünk fel a bombázások rémségei után, házunkat megszállták az orosz katonák. Volt vagy négy szekér velük a kertünkben, udvarunkban. Félelmetes hangulat uralkodott, mert hallani lehetett a katonák garázdálkodásairól. Ekkor is szerencsénk volt, mert édesapám a tiszteket meghívta ebédre, alaposan megvendégelte őket finom felvágottból is. Volt közöttük egy nagyon rendes parancsnok, akinek otthon minden bizonnyal családja lehetett, rájuk gondolhatott, mert szigorúan vigyázott, hogy ne érje bántódás a családunkat, sőt édesapámat figyelmeztette, hogy másnap reggel, mielőtt ők útra kelnek, menjen el otthonról kocsistól-lovastól, mert különben a mi lovainkat és az áruszállító kocsinkat is magukkal viszik.
Miután kitört a béke…
Elvitték a némettanárnőnket Oroszországba
Német nemzetiségű fiatal nő vigyázott ránk, elkísért az óvodába később az iskolába is bennünket, nagyon megszerettük. A Malenkij robot-féle deportáláskor őt is elvitték, noha édeanyámék egy ideig a padláson bújtatták, de a leány szülei nem merték vállalni ezt a kockázatot, úgy gondolták, hogy egy kis munkaszolgálat után hazajön. Soha nem jött vissza Oroszországból.
A háború után Mészáros Pál reménységgel és nagy lendülettel folytatta a hentesüzlet működtetését.
Az üzlet újra virágzásnak indult, egészen 1948-ig, az államosítás időszakáig. A proletár hatalom súlyosabb érvágást okozott az üzletünknek, mint a háború, hiszen egyik napról a másikra mindentől megfosztottak bennünket. Apám saját üzletében még egy ideig alkalmazottként dolgozhatott a szövetkezetben, de a kinevezett vezető fokozatosan eltulajdonította a hentesszerszámokat. Később édesapám a Vágóhídon dolgozott, majd kapusként kapott állást a Gubán Gyárban. Így a valamikori hírneves hentesmester portásként ment nyugdíjba. Igazság szerint – bár az államosítással és a tolvajlásokkal jóformán minden elveszett, amivel apám az évek során felszerelte az üzletet –, mi még egy ideig így is jobb körülmények között éltünk, mint sokan mások a háború utáni szegénységben. Szüleim otthon iparengedély nélkül, valójában feketén készítették a Mészáros-féle kolbászt és különböző felvágottat, aminek – ahogy mondani szokás – nem kellett cégér.
A gyárvárosi zárda
Óvodás koromtól az ötödik osztályig apácák tanítottak. Az 1948-as tanügyi reform után a Magyar Vegyes Líceum VI. osztályában folytattam gimnáziumi tanulmányaimat. Itt már egy osztályban voltunk a fiúkkal, akiket a Piposból hoztak át, oda viszont osztálytársaim közül helyeztek leányokat. Én szerencsére nem kellett átmenjek, így ugyanott végeztem el a hét osztályt. Itt tanított a legendás Ferencz-tanárházaspár, Vali néni és Jóska bácsi. Amikor iskolát kellett választani, a lányok mind a Vegyesbe iratkoztak, én is, de Jóska bácsi közbelépett: “Te mindig azt mondtad, hogy szereted a kislányokat és énekelni is szépen tudsz, neked a tanítóképzőben van a helyed.” Így történt, hogy átiratkoztam a Magyar Vegyes Pedagógiai Líceumba. Még két évig jártam a Gyárvárosba, azután az iskolánkat áthelyezték a Józsefvárosba, ahol ma a Bartók Béla Elméleti Líceum van. Ott lettem okleveles tanító. Kiváló tanáraink voltak, nagy hangsúlyt helyeztek a gyakorlatra – nem úgy mint manapság. Mi 1954-ben végeztünk, úgy emlékszem 30 körül voltunk végzősök, noha első évben 57-en indultunk. Kellett a magyar tanerő, hiszen sok helyen az addigi négyosztályos iskolákban megalakult a felső tagozat is.
A bánsági magyar tannyelvű oktatás kegyelmi időszaka
Az ötvenes években ígéretesen alakult az anyanyelvi oktatás itt a Bánságban is. Ennek ellenére, mivel nagyon sok kolléga érkezett a Székelyföldről, a temesvári magyar pedagógiai tanintézetre már nem volt szükség, sokan a katedrahiány miatt nem kerülhettek a tanügybe. Rövidesen meg is szüntették mind a temesvári mind a lugosi tanítóképzőt. Ez akkor nem politikai döntés volt, hiszen még nem kezdődött el a magyar iskolák módszeres leépítése, ami a szülők megtévesztésével nem sokkal később elkezdődött. Következményét ismerjük, hiszen jelentős részben ennek tulajdonítható, hogy mára vidéken és a külvárosokban csaknem teljesen felszámolódtak a magyar iskolák.
Tanító dömping, de tanár hiány
A sorra alakuló hétosztályos iskolákból hiányzott a szakképzett tanár. Ez volt a helyzet Óteleken is, ahova én tanítónői kinevezést kaptam. Ekkor már ott tanított Varga Vera, Korodi Anna, a későbbi Szabó Ferncné, és mások, akik korábban érkeztek a Székelyföldről. Az igazgató Szakmári László készséggel fogadott, de ismertette velem, hogy nincs betöltetlen tanítói állás, azt javasolta, hogy menjek vissza Temesvárra, és kérjem az orosz nyelv tanítását. Elkeseredve jöttem vissza Temesvárra – mert, noha hat évig tanultuk az oroszt, nem sok ragadt ránk. Az elődöm azon bukott el, hogy szerencsétlenségére éppen egy orosz szakos tanfelügyelő ellenőrizte az óráját. Az én orosz tanításomat elfogadta egy velem szinte egyidős “inspector”, ugyanis a nyelvtannal jól álltam, de beszélni azon túl, hogy haraso nem sokat tudtam. Hát így voltam egy ideig orosztanár Óteleken, de szerencsére, később kaptam elemi osztályokat. Ebben az időben már erős magyar iskola volt Óteleken, sok gyermek jött a környező falvakból is. Az életkörülményekre sem panaszkodhattunk, jó kantinja volt iskolának, előbb az iskola udvarán lévő épületben laktam egy kolléganőmmel. Miután Varga Vera apósáékat Bărăganba deportáltak, az ő házukba utaltak ki lakást számunkra. Amikor Vargáék visszatértek, kellemetlenül éreztük magunkat velük szemben, de szerencsére volt annyi hely, hogy ők is visszaköltözhettek a saját házukba. Vera kolléganőnk nem is neheztelt ránk, sőt Varga néni, aki rém okos és rendes asszony volt, vigyázott az időközben megszületett Feri fiunkra. Máskülönben pezsgő élet volt a faluban, rengeteg fiatallal. Itt ismerkedtem meg a férjemmel, aki a kolozsvári Bolyai Egyetemen szerzett biológiatanári oklevelet. Őt eredetileg Újszentesre helyezték, mert Ótelek határzóna volt, oda kulák származása miatt csak később engedték, ugyanis szüleinek a Brassó melletti Hídvégen üzletük, kocsmájuk és több hektár földjük volt. A sors iróniája, hogy a kulák származású férjemmel egy másik, szintén kulákként megbélyegzett család házában kaptunk lakást.
A nagy csalódás
Bár nagyszerű életünk volt Óteleken, dalárdáztunk, színjátszottunk, Korodi Annával tánccsoportot vezettünk, bejártuk előadásainkkal az egész megyét, nyolc év után kértem az áthelyezésemet a szülővárosomba, ugyanis a férjemet már korábban Temesvárra helyezték az akkoriban alakult Fiatal Természetbarátok Állomása nevű intézetbe (Staţiunea Tinerilor Naturalişti). Én viszont csak a temesvári körzethez tartozó Albina község román tannyelvű négy osztályos iskolájában kaptam katedrát. Ótelek után ez óriási csalódás volt számomra. Reggel hét órakor volt egy autóbusz Temesvárról, majd délután négykor vissza. Rendkívül nehéz volt román nyelven tanítani, gyakorlatilag be kellett magoljam a tananyagot románul. Az volt a szerencsém, hogy még az általános iskolában a román szakos Vali néni komolyan vette a tantárgyát, és amennyire csak lehetett, belénk sulykolta az ismereteket.
Rendes, okos emberek laktak Albinán. Többségük, úgy tudom, Brassó környékéről telepedett oda. A tanítványaim is illemtudóan viselkedtek, megszerettem őket, és a szülők is kedveltek engem. Megfigyeltem hagyományos viseletüket, táncaikat és versenyre is vittem őket a Megéneklünk Románia Fesztiválra.
Egy lépéssel közelebb a városhoz, de…
A hányattatás nem ért véget Halász Magda tanítónő számára akkor sem, amikor újabb nyolc év után, szülővárosához közelebbi helységben taníthatott, akkor már a korábban hétosztályos újmosnicai magyar iskolában, ahol a magyar tagozat mindössze két összevont osztállyal működött, betöltetlen tanítói állás pedig nem volt, így itt is csak román osztályt kapott.
Sajnos Újmosnicán, miután újra csak román osztály jutott nekem, a tanítványaimban sem lehetett örömem, mivel a gyerekek zöme mezőgazdasági idénymunkások gyermekei voltak, akik átmeneti szállást kaptak a Magyarmedves közelében lévő állami gazdaságban. Néhány kivételtől eltekintve, legtöbbjüket kevésbé érdekelte a tanulás, a higiéniai állapotukról nem is beszélve.
Vándorlásaim után,a Pipos volt számomra a nagy elégtétel
1975-ben 32 tanulós osztályt kaptam a gyárvárosi 1-es számú Általános Iskola (Pipos) magyar tagozatán. Nem volt könnyű az életem ennyi nebulóval, de annyira örültem, hogy sok-sok év után végre elérkeztem tanítói pályám igazi állomására, hogy év végén a tanulmányi eredményeiktől függetlenül, minden gyermeket megajándékoztam egy-egy meséskönyvecskével. Nagyon jó közösség volt ebben az iskolában, a tanerők és a szülők kiválóan együttműködtek. 44 évi tanítás után, 1993-ban ebből a tanintézetből mentem nyugdíjba, de ezután sem tudtam megválni az iskolától, amíg megvolt a gyárvárosi tagozat, addig ott, majd később a Bartók Líceumban is még éveken keresztül helyettesítettem a kollégákat. Így az 1954-es első kinevezésemtől 2014-ig, kerek 60 éven keresztül tanítottam.
A megérdemelt elismerés
Halász Magda tanítónőt elkötelezett pedagógusi munkájáért 1999-ben Ezüstgyopár-díjjal jutalmazta a szakma, ám – amint beszélgetésünk alkalmával meghatódva elmondta – bármennyire is jól esett az elismerés, semmi sem helyettesítheti a gyermekek ragyogó tekintetét, azokat a pillanatokat, amelyekben az osztályteremben részesült. Ma is kinyitja a lakása ablakát, hogy hallja a szomszédban lévő iskolából a gyermekzsivajt. Másik nagy szerelme, az éneklés, a mai napig sok-sok örömet nyújt számára. Megalakulása óta tagja a Bartók Béla Vegyeskarnak, s mint az együttes legidősebb tagját, az énekkar fennállásának 45 éves évfordulója alkalmával 2016. június 6-án szervezett ünnepségen, Benkő József tanár kollégájával együtt külön kitüntetésben részesítették. A közös éneklésről hasonló szeretettel beszél, a férje elvesztése után egyedül maradt tanító néni, miközben büszkén mutatja azokat a fényképeket, amelyek tanítványainak néptácos sikerét örökítette meg. Mindezeken túl, életének talán a legnagyobb elégtétele, hogy történelemtanár fia sikeres folytatója annak a pedagógusi pályának, amit ő maga és férje, id. Halász Ferenc oly nagy szeretettel gyakorolt.
