– Keresztes Péterrel közös dolgainkról –

Keresztes Péter a Temesvári Televízió (TVR) regionális magyar adásának videoriportere. Januárban a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) a Pro Cultura et Arte az audiovizuális sajtó kategóriában különdíjjal jutalmazta Martzy Johanna, temesvári hegedűművészről készült portréfilmjét. 2022-ben a Prix Circom nemzetközi televíziós fesztivál dicséretét A háborúban nincs jó búcsú című alkotásával. 2023-ban pedig az egyik kategória díját nyerte el. Tudatosan törekszik a román és a magyar kultúra és közösség kapcsolatainak fejlesztésére, egyfajta hídszerepre. Marosvásárhelyen született és nőtt fel, Kolozsváron a Sapientia EMTE-n szerzett diplomát. Több mint egy évtizede él Temesváron, négy gyermek édesapja.
– Csak úgy eszedbe jutott, hogy beiratkozol a Sapientiára, a média szakra? Bár erről feltételezem, hogy népszerű volt.
– Népszerű volt, valóban. Akkor indult jóformán, mi voltunk az első évfolyam.
– Mikor és hogyan dőlt ott el, hogy valaki operatőr lesz, vagy valami más?
– A vizuális kultúrához való ragaszkodás nálunk családi vonás. A dédapámnak volt fényképezőgépe, maradtak is tőle a családban üveglemezre készített fotók. Nagymamám már filmre dolgozott, amatőr fotós volt, turistaként fényképezett rengeteget. Édesapám a mozgóképkultúrában is kezdett otthon lenni, filmezgetett, volt gyerekkorunkban szuper 8-as kameránk, így én alig pár évesen láttam magam a vásznon. Apám Temesváron tanult egyébként, kémiát végzett, de vonzotta a vizuális kultúra, bedolgozott televíziókhoz is.
Kiskoromban már volt fényképezőgépem, kamerát is foghattam, szerettem fényképezgetni, filmezni. A középiskolában jöttem rá, hogy ez érdekel annyira, hogy tanulnám is szívesen. Szerencsém volt, hogy 2003-ban indult a média szak. Nekem természetes volt, hogy én operatőrködni fogok, mert csak ez érdekel, nem a rendezés, sem a hangmérnökösködés vagy az animáció. Még nem volt teljesen tiszta, hogy hol fogok dolgozni, tévézni fogok vagy belevágok a filmszakmába, de aztán hamar rájöttem, hogy a televízió-zás áll hozzám közelebb.
– Az egyetem után megismerkedtél a szerkesztéssel is. Ez hogy történt?
– Több városban dolgoztam, Marosvásárhelyen majd Kolozsváron, aztán Bukarestben, mindhárom helyen operatőrként. Amikor úgy látszott, hogy meg fog szűnni az operatőri állás, jelentkeztem a Román Televízió bukaresti magyar adásához, volt egy helyettes szerkesztői állásuk, ajánlották, hogy próbáljuk meg. Megbeszéltük, hogy én majd operatőrködni is fogok, valami minimálisat szerkesztek is, abban majd segítenek. Így kezdtem el szerkesztgetni, megszületett az épített örökségről szóló műsorom, amelyet fényképeztem és szerkesztettem is. Kicsit kezdtem a szakmába beleszaglászni, jó volt a kollégákkal beszélgetni, sok évük volt már a szakmában sokat tudtak nekem segíteni, ha kellett. És aztán hoppá, derült égből villámcsapás, bejelentették, hogy a szerződésemet nem tudják meghoszszabbítani, muszáj továbblépni. Temesvárra kerültem, ahol a TVR Temesvár stúdiónál szükség volt magyar szerkesztőre. Mondtam, hogy nem vagyok szerkesztő, de talán tudnám csinálni, mert már próbáltam ilyet, sajnáltam, hogy operatőrködni nem lehet, mert csak szerkesztői állás van, de vágjunk bele. Igy lettem magyar szakkifejezéssel egyszemélyes stáb vagy videóriporter, operatőrködöm, szerkesztek, vágok és fordítok. Mindenes vagyok. Szeretek operatőrködni, képben fogalmazni. Nagyon-nagyon nehéz volt kezdetben a szerkesztés, mert sosem tanultam.
– Ezt most már tíz éve csinálod?
– Idén júniusban lesz tizenkettő. A legnehezebb az volt, hogy nem ismertem a terepet, Temesvár egy vadidegen város volt számomra, a régiót sem ismertem. Az első időszak, olyan másfél év, kínkeservesen telt, amíg felmértem, hogy milyen is a Bánság, Temesvár, milyen események vannak, kik mozgatják ezeket.
– A teljes régiót, Arad, Hunyad, Krassó-Szörény megyét is be kellett járnod?
– Később ez egyszerűsödött, kiderült, hogy aradi tudósítónk már lehet, onnan kapom az anyagokat. Nagy ritkán elmegyek Dévára, Hunyadra vagy Resicabányára, de Temes megyére koncentrálok.
– Egyszemélyes stábnak lenni jó? A személyiségedből, alkatodból fakad, hogy egyedül megoldj mindent, vagy jobban szereted a csapatmunkát, és érzed is ennek a hiányát?
– Muszájból kezdtem el, mert nem volt magyar kolléga, akivel dolgozhattam volna, így alakult. De ma már szeretek egyedül dolgozni.
Nagyon-nagyon hiányzik néha egy munkatárs, akivel megvitathatnám a témát, aki hozzáértőként vethetne egy pillantást az anyagra, észrevenné az esetleges hibát. Igy nagyobb a felelősség, mert ha bármilyen kis hiba bekerül a riportba, már csak a néző látja meg. Nem engedhetem meg magamnak, a legkisebb tévedést sem. Szeretnék csapatban dolgozni, csak nincs rá esély. Ha adódnak kérdéseim, akkor a rádiósokhoz fordulok, akár újságíró kollégákhoz is, ha nagyon tévés kérdésem van, akkor a bukaresti kollégákat hívom fel, hogy te hogy csinálnád, mit javasolsz. Arra is figyelnem kell, hogy ki ne égjek, ami könnyen megtörténhet, hiszen magamra vagyok utalva, elhasználódom. Olyankor kell egy kis idő, hogy fellélegezzek.
– Azt nyilatkoztad a munkádról, ez az az adás, amit senki nem néz, de mindenki látja. A visszajelzések más úton érkezned hozzád,mint amilyet megszoktál?
– Valószínűleg ez egy régebbi interjúban szerepelhetett, mert a pandémia alatt nagyon rámentünk arra, hogy az anyagaink felkerüljenek a közösségi hálókra, felkerültünk a Facebookra, a Youtube-ra, nagyon erős lett a jelenlétünk a Román Televízió temesvári stúdiójának a csatornáján. Ha a Facebookon felteszek egy videót, akkor az annál is megjelenhet, aki Caracalból bejelölte a tévét, mert tetszett neki például egy népzenei tartalom. Kiderült, hogy sokkal több román nézője van az adásnak, mint magyar. Figyelnem kell, hogy úgy dolgozzam, hogy ők is értsék. Nem lehet egyszerűen dobálózni olyan dolgokkal, amelyek egy temesvári magyarnak érthetőek, mert természetesek, hanem arra törekszem, hogy egy Hargita megyei magyar, egy Iasi megyei román vagy a tulcsai török is értse. Amióta a különböző riportok felkerülnek a Youtube-ra és a Facebookra, azóta rengetegen nézik, és könnyen visszajeleznek is. A tévénézőknek emailt kellett írniuk, esetleg telefonálniuk kellett, vagy ha felismertek az utcán, akkor mondtak valamit. De ma már fél kattintás, és tudnak valamit írni az adás vagy a riport alá, tehát nagyon könnyű a visszajelzés.
– Végre valami jó, amit a pandémiának köszönhetünk. Ha már a visszajelzéseknél tartunk, akkor beszéljünk a díjaidról is. Olyan embernek tűnsz, aki szereti a munkáját, és a visszajelzés nem fennhéjázóvá teszi, hanem segíti abban, hogy jól dolgozzék.
– Média szakon fontos volt, hogy fesztiválokon kell szerepelni. Nekem ezért természetes, hogy fesztiválokra küldözgetek anyagokat. Lehet, hogy egy újságíró számára ez nem létfontosságú, de én próbálok aktív lenni.Három évvel ezelőtt az európai televíziók regionális szervezetének díjkiosztóján vettem részt, ez a CIRCOM, az ukrán menekültekről szóló filmmel. Dicséretet kaptam, ami nagy szó, mert sok anyag közül választották ki a munkámat, s nem sok időm volt rá, a beküldési határidő előtt alig pár nappal filmeztem. A következő évben már rákészültem, és a kategória díját nyertem el, ami nagyon jó visszajelzés volt, mert a román tévében alig pár embernek van ilyen díja, ez volt az első a román tévé által küldött magyar riport, ennek révén kerültem be két évre a fesztivál nemzetközi zsűrijébe is, tavaly Angliában ültünk össze, idén Skóciában lesz.
– A zsűrizés milyen élmény volt?
– Nagyon érdekes volt, mert kis csoportokban dolgoztunk, reggeltől estig, orrvérzésig néztük a riportokat. Azok közé a ritka fesztiválok közé tartozik, ahol minden anyagra visszajeleznek. Minden filmet véleményeznünk kellett névvel, kicsit furcsa is volt, hogy a BBC anyagát minősítsem, vagy a norvég vagy a francia televíziónak egy-egy anyagáról írjak.
– Ez azért élesíti a szakmai szemet, minden elfogódottságot meg elfogultságot félre kellett tenni. Törekedtél arra, hogy jó anyagot küldj ki. Mitől lesz egy anyag jó?
– Tudtam, hogy hiába vannak jó témáim hetente vagy havonta, olyan kell, amit egy nemzetközi zsűri megért, amivel azonosulni tud, vagy szakmai szempontból is izgalmasnak vagy érdekesnek tart. Ilyen az otthonszülés, amire mindenki felkapja a fejét. Romániában ez szürke zóna, nem megengedett de nem is tiltott. Volt egy másik témám is, ami a magyar kisebbséghez kapcsolódik. Találtam egy brazil hölgyet, akinek a nagyapja a Bánságban született, részt vett az első világháborúban, az impériumváltás miatt döntött úgy, hogy Brazíliába emigrál. A nő kereste a gyökereit, érdekes kutatás lett ebből, érdekes következtetések születtek anélkül, hogy utaznunk kellett volna, csak Skype-on beszéltünk. A harmadik témám a temesvári hajléktalanokhoz kapcsolódott. A Máltai Segélyszervezet önkénteseit filmeztem, ahogy éjjel osztogatják a szendvicseket. Az egyszemélyes stáb előnye, hogy úgy közeledem az emberekhez, hogy ne ijedjenek meg, hogy jaj, itt a sajtó.
– Hogyan találsz rá a témáidra?
– Alapjáraton kétféle témám van: a közösségi események, az olyan híradós munka, egy könyv- vagy színházi bemutató, gyűlések, ünnepségek, a kisebbségi tévéadásnak ez a szerepe, hírt adni a közösségről. Másrészt vannak a szerzői témák. Próbálok odafigyelni az évfordulókra, történelmi témákban nagyon érdekes, izgalmas dolgokat találni, szeretek elmerülni régi újságok olvasásába, keresgélni interneten.
– Jókai születésnapjára jelent meg a legutóbbi munkád, amelyben arra is kitérsz, hogy az író Temesvár díszpolgára volt.
– A Jókai Erdélyben című könyvben néztem utána, hogy Jókai mikor járt Temesváron, ott olvastam, hogy a város díszpolgára volt. Sejtettem, hogy ezt itt nem tudják. Gondoltam, hogy piszkálgassuk meg az alvó oroszlánt, és be is jött. Persze jobban örültem volna, ha tudnak róla, de sejtettem, hogy nem, hiszen az 1920 előtti díszpolgárokat sem tartják számon a Polgármesteri Hivatalban sem.
– Nem tudják, vagy nem is akarnak tudni róla?
– Mindkettő. Lehet, hogy nem volt, aki ezt így elmondta volna, hiszen a ‘30-as, ‘40-es évek díszpolgárait is teljesen elfelejtették. A hatalomnak nem, de a városnak, a közösségnek, a város lakóinak fontos, hogy ki volt akár száz évvel ezelőtt is díszpolgár.
– A Jókai-riportfilmben a íróról és a régióról is sok mindent megtudhat a néző: a dunai hajózástól, az elsüllyesztett Ada-Kaleh szigeten át a temesvári vonatkozásokig. Jókai azok közé az alkotók közé tartozik, akik a nemzetiségek iránti nyitottságot és tiszteletet képviselik, amit a százéves kisebbségi sorsban mi is megtanultunk becsülni.
– Azt vettem észre, hogy Temesváron a románok, főleg az igazi bánságiak, sokkal nyitottabbak a múlt értékei iránt, nekik el lehet magyarázni, hogy mi volt, és abszolút meg is értik. Kolozsváron, Marosvásárhelyen mindez sokkal nehezebb.
– Ennek ellenére gyakran szembesülünk történethamisítással, mondjuk azzal, mint legutóbb, hogy 150 éves a Temesvári Ügyvédi Kamara.
– Igen, viszont azt is látom, hogy mi magyarok nem biztos, hogy eleget kommunikálunk, ezért elég kevés az átjárás a két kultúra között. Amikor a színház épülete éppen 150 éves volt, kicsit megelőztem az évfordulót, mert csak a tervrajzok 150 éves évfordulója volt, végigfilmeztem az épületet, minden intézménynél jártam, összeállítottam egy riportot, és azt tapasztaltam, hogy a románok nagyon szerették, és sokan megosztották. A száz megosztásból talán egy volt magyar. A románok nagyon élvezték, hogy nahát, miket tudtak meg, és hogy milyen érdekes. Mi magyarok a közösségen belül érezzük, hogy feszültségek vannak, de a feloldásra nincs bennünk kommunikációs hajlam.
– Azt hiszem, hogy ebben ott van a veszteségélmény, a megfosztottság fájdalma, ezért is kerüljük a szembesülést. Azt nyilatkoztad, hogy megpróbálsz híd lenni a két kultúra viszonyában. Ebben jó eszköz a vizuális művészet, a vizualitás. Ez a hídfunkció irányítja a munkád?
– A kisebbségi tévéadás alapjában erről szól, ezt a célt szolgálja. Aki magyar adást szerkeszt Romániában a román tévé számára, az már kettős szerepet játszik. Ha már van egy kétnyelvű műsor, amelyben a magyar nézőpont a fontos, akkor ezt erősíteni kell.
– Mennyiben segített téged a bukaresti élettapasztalat, gyakorlat abban, hogy ezt a célt meg tudd valósítani?Az, hogy Bukarestben éltél, és jól bírod a román nyelvet, segít abban, hogy nyitottabb légy, mint általában a helyi kisebbségiek, hiszen bennünk kifejlődött a passzív rezisztencia, az önkéntelen védekezés, ami nem mindig van hasznunkra.
– Nagyon szerettem Bukarestet, de a kettő között így nem volt átjárás. Szerettem az ottani kisebbségi létet, mert nem volt benne feszültség. Ha bukarestiekkel bulizol, mindegy, hogy milyen nyelven beszélsz. Nincsen a családjukban a történelmi sérelmekből származó bizalmatlanság. A személyiségemből adódik, hogy alkalmas vagyok a hídszerepre. Ha egy román szerkesztőségben dolgozom, látom, hogy ők merrefele nyitnak, milyen témákat hoznak fel. A román kollégáim is kérnek tőlem segítséget, mert szívesen kutatnák az impériumváltás előtti sajtót, de nem értik, nem ismerik a nyelvet.
– Milyen témán dolgozol?
– Most egy nagyon nehéz témám van, meg azon kívül egy csomó esemény is. 2017-ben meglátogattam Bódis Ferenc esperes úrral Klopodiát, ez egy nagyon pici falucska, ahol akkor már csak három református élt. Az egyik néni kilencven éves volt, a többiek nyolcvan körüliek. Visszamentem aztán évekkel később, mindhárman elhunytak már, ezért a református egyház úgy döntött, hogy a toronyban levő harangot is leveszik, Végvárra viszik, nehogy a színesfémtolvajok kezébe kerüljön. Amúgy sincs már, akinek szóljon a harang. Egy 150 éves magyar református közösség teljesen eltűnt. Én végig filmeztem, nagyon benne voltam. Most kellene a külső szem, aki ebben a munkában segíthetne. Meglátjuk, hogy kerül, nem kerül munkatárs, vagy nekiálljak egyedül. Majdnem nyolc órás anyagból kell dolgozni úgy, hogy érdekes legyen a film. Ezt meg kell építeni, ez már konkrét dramaturgia, konkrét szakma.
Ebben nincsenek interjúk, csak helyzetképek, szituatív dokumentumfilmnek nevezi a szakma, nem kérdeztem ki a kamera mögül, nem lóg be a mikrofon. Hagytam, hogy az emberek beszéljenek egymással, lefilmeztem őket a hétköznapjaikban, megkedveltem, megszerettem őket, ez így nagyon szép és hálás téma. Már nincsenek, a nekrológjukat írom. Szörnyű kimondani, de traumának éltük meg a harang levételét. Egy közösséget temetni úgy, hogy már a harang se szól, ez az esperes urat, Bódis Ferencet is megviselte, ő „oltotta le a lámpát”. Ez van. De erről is szólnunk kell, nemcsak arról, hogy néptáncolunk és magyar napozunk, bemutatunk egy-egy könyvet, színházi előadást, milyen jó, hogy van élet, mert van élet. De nem mindig van élet.
– Az is fontos, hogy ez az élet, ami van, milyen, hogy a háttérben milyen erőket kell legyőzni ahhoz, hogy ez az élet úgy, ahogy működjék?
– Mindenképpen.
– Magyar filmnapokat szervezel, hogy jött ez a lehetőség?
– Bukarestben a Magyar Intézet szervezett Magyar Filmnapokat. Amikor Temesvárra érkeztem, rájöttem, hogy itt nem ismerik a magyar filmeket, legfeljebb csak tévéből vagy esetleg letöltik őket valahonnan. Molnár Zsoltnak, a jelenlegi ombudsmanhelyettesnek javasoltam, ő volt számomra a bukaresti kapcsolat, beszéljük meg a Magyar Intézettel, hozzuk el ide, és itt vetítsük le a feliratozott filmeket. Ebben nagy lehetőséget látott, Temesvári Magyar Filmnapok néven elkezdtünk valamilyen kis szervezkedést, és úgy tűnt, hogy erre van is közönség. Néhány év után kicsit átszerveztük, most a kolozsvári központú Filmtettfeszttől kapjuk a friss magyar filmeket. Ezzel az eseménnyel az is a célom, hogy az emberek visszaszokjanak a moziba, felfedezzék a közös filmnézés varázsát. Most már a temesvári mozihálózat tartja a kapcsolatot a kolozsvári filmtettesekkel, ebben már nincs is rám szükség, csak reklámozom és nyomom, hogy de jó, új film érkezett. Úgy hoznak ide magyar filmeket, hogy látják, van rá közönség és igény.

Mészáros Ildikó