Életem első színházi élményét hatéves koromban éltem meg, amikor az akkor Aradi Népszínház nevet viselő teátrumban édesanyámmal és anyai nagyanyámmal megnéztük a János vitéz c. daljátékot. Az előadásból Iluska hosszú szőke varkocsa, valamint a huszárok csákója és díszes mentéje, valamint a ze­ne­kari árokból áradó fülbemászó zene maradt meg bennem. Az előadást követően néhány hétig huszár akartam lenni, otthon mindenkinek tisztelegtem és mindent meglovagoltam. Amíg édesapám fel nem világosított, hogy az a fegyvernem már egyet­len országban sincs hadrendben, az egy másik világ emléke.
Az Aradi Kamraszínházban a múlt héten, a lapzárta után került sor a Nagyvárad Táncszínház aradi vendégszereplésére a János vitézzel. Megvallom, hogy kíváncsian vártam a produkciót, hogy miként lehet egy már daljátékként nagy sikerrel feldolgozott klasszikus irodalmi művet egy új műfajba, a táncba átvinni. Az előadás megtekintése után több száz nézővel egye­temben mondhatom: sikerrel.
Minden színházi szakember tudja: egy jó táncprodukcióhoz három elem szükséges. Mindenekelőtt a jó zene, másodszor egy jó koreográfia, s harmadszor egy jó táncegyüttes. Nos, a nagyváradiak előadásában mind a három elem „összejött”.
A zeneszámok túlnyomó többsége a magyar népzene­kincs­ből fakad. Még a laikus is felfedezhette a kalotaszegi, a háromszéki, a csángó motívumokat, egy szakértő valószínűleg több népzenei zónát is megnevezne, sőt kiemelné a délszláv dallammotívumokat is. Ezeket használták fel a zeneszerzők, Csoóri Sándor „Sündi”, a Budai Folk Band és Izabella Caussaul.
A játék koreográfiáját Farkas Tamás, Farkas Ágnes, Tókos Attila és Győrffy Csaba készítette. Szintén a magyar folklór­kincsre támaszkodva. Az előadásban a lírai jelenetek (lásd Jancsi és Iluska románcát, Jancsi álmát az akasztott asszo­nyok­kal) váltakozott dinamizmussal teli jelenetekkel. Ez utóbbiak közül kétségkívül a zsiványtanyai jelenet a fergeteges. Ebben néhány közismert kurucnóta is felcsendült. Mindezt a tánc­együttes tagjai mutatták be a színpadon. Alig több mint másfél tucatnyian. De nem csupán a két főszereplő, Drimba Máté (Kukorica Jancsi) és Dimény Eszter (Iluska) virtuóz tánctudását kell dicsérni, hanem az együttes minden tagjának a parádés teljesítményét. Szinte mindenki eltáncolhatná a főszerepeket is.
Győrffy Csaba rendezéséből kiemelném azt a tényt, hogy a mesejátékba nem félt modern elemeket is bevinni. Példaként, a huszárok utazását az Óperenciás-tengerig úgy sugallta, hogy a háttérre kivetítve villamosban, vonaton robogtunk, síugrósáncon siklottunk, őserdei vadonban kószáltunk.
Jó tudni, hogy ilyen kvalitású és felkészültségű, bármely külföldi színpadon sikerrel felléptethető nemzetiségi táncszínházunk is van. Köszönjük!
Ujj János