A magyar keresztnevek között ritkán találunk Apollóniát, de van jó pár kollegám, hölgy ismerősöm, akik ezt a széphangzású és patinás nevet viselik. E név hangzásának bá­ja, biblikus és egyben ősidőkre emlékeztető aurája sokak számára ismeretlen. Idézzük fel azokat az időket, amikor a keresztény üldözés – akárcsak manapság – egy fanatikus elmélet alapját jelentette.
A 3. század első felében az alexandriai ke­resztény közösségben élt egy Apollónia ne­vű hajadon. Valószínűleg közösségének diakonisszája volt; erről közelebbit nem tudunk. A róla szóló egyetlen hírt püspökének, Nagy Dionüsziosznak (+265) az antióchiai püspökhöz írt leveléből merítjük, amelyben be­számolót adott számos alexandriai keresz­tény vértanúhaláláról; köztük volt Apollónia is. Valójában nem keresztényüldözésről volt itt szó, hanem a fanatikus csőcselék kicsapongásáról. Ezek az események pedig éppen a kereszténybarát Philippus Arabs császár uralkodása alatt (244–249) történtek. Dionü­sziosz püspök, aki maga is a deciusi keresz­tényüldözések hitvallója lett, többek között ezt írja:
,,Nálunk az üldözés kezdetét nem a csá­szári ediktum (tudniillik Deciusé) jelentette. Megkezdődött már egy évvel korábban. Városunk néhány képzelgő és kártékony prófétája előzőleg felkereste és ellenünk bujto­gatta a hitetlen tömeget, miközben újból felszította a hazai babonát. Így felingerelve a cső­cselék minden alkalmat megragadott a ki­csapongásokra. Testvéreink megölésével végezték démoni szolgálatukat abban a meg­győ­ződésben, hogy egyedül az a helyes isten­tisztelet.
Először megragadtak egy idős embert, név szerint Metraszt, és azt kívánták tő­le, hogy gyalázza Istent. Mi­vel nem járt el a kedvük szerint, megverték, kihegyezett nádszállal szúrtak az arcába és a szemébe, majd kivezették a városból és meg­kövezték.
Ezután egy Quinta nevű hívő asszonyt hurcoltak a templomba, és arra akarták kényszeríteni, hogy mutassa be a szokásos áldozatot. Mi­vel ő ezt teljes utálattal visszautasította, összekötötték a lábát, és úgy vonszolták végig a város durva kö­vezetén, hogy a nagyobb kövek mind megsebesítették. Utána megostorozták, majd kivezették a városból ugyanarra a helyre, ahol a nép már megölte Metraszt, és őt is megkövezték.
Ezután az egész csőcselék megrohanta a keresztények lakásait. Mindegyikük behatolt keresztény szomszédjához, hogy fosztogasson és raboljon. Az értékesebb dolgokat elvitték, minden mást kidobáltak és elégettek az utcákon. Olyan volt az egész, mint valami ellenség által meghódított város. A testvérek pedig elmenekültek és elrejtőztek, s örömmel viselték el javaikból való kifosztásukat, hasonlóan azokhoz – akikről már Szent Pál tett tanúságot -, hogy türelmesen viselték birtokaik elrablását (vö. Zsid 10, 34).”
Keresztények és zsidók egyaránt áldozataivá váltak az ilyen szégyenletes eseményeknek. Dionüsziosz kifejezetten hangsúlyozza az üldözöttek szilárd bátorságát. Azt mond­ja:,, Senki sem tagadta meg akkoriban az Urat, és még a magányosok sem mutatkoztak gyengének”.
Ezután Apollóniáról szól: ,,Ezt követően meg­ragadták Apollóniát is, egy tiszteletre méltó korú, tekintélyes hajadont. (A görögben szó szerint: parthénosz preszbütisz. Lehetséges, hogy Dionüsziosz ezzel a meg­tisz- telő kifejezéssel Apollóniának, mint diako­­nisszá­nak érdemekkel teli tevékenységére utalt.) Olyan durván vágtak Apollónia arcá­ba, hogy minden foga kitört. Utána a városon kívül meggyújtottak egy máglyát és megfenyegették, hogy elevenen elégetik, ha nem ismétli istentelen beszédeiket. Ő azonban, amikor kérésére egy pillanatra elengedték, a lángok közé vetette magát, és ott égett el.”
Dionüsziosz még egy bizonyos Szerapion vértanúságáról tudósít, majd így fejezi be: ,,Egyetlen utcára, útra, utcácskába sem lép­hettünk ki sem nappal, sem éjszaka. Mindenfelé felhangzott ugyanis a kiáltás: Aki nem mondja utánunk az átkot, azt azonnal elhurcoljuk és megégetjük. Mindez addig tartott, míg a forradalom és a polgárháború véget nem vetett neki.”
A középkorban Európa-szerte számos oltárkép, szobor ábrázolás tiszteleg a Szent Vértanú előtt. A nagyváradi pálosok 1410 – ben neki szenteltek egy oltárt a templomukban. Szintén a középkorból maradt reánk egy ima, amit a fogfájós hívek fohászának is neveznek. Íme, az eredeti szöveg:

Nyavalyások szószólója,
Foga fájók orvoslója,
oh Apollonia Szent Szüz,
kit Jesusért égetett tüz

Nyerd-meg nékünk szolgaidnak,
Hogy fogaink ne fájjanak;
mint hogy az édes Jesusért
fogaid vesztéd, öntvén vért.

Más nyavalyák se ártsanak,
Könyörögj értünk Jesusnak;
Hogy néked énekelhessünk,
veled Istent dicsirhessünk.

Meghatóan kedves és lenyűgöző az az őszinte hit, erő és bizalom, ami e fohászból kisugárzik. Isten éltesse az Apollóniákat és ha évente kétszer elmennek a fogorvoshoz, egy röpke szájvizitre, soha nem fognak fájni a fogaik.

Prof. Dr. Matekovits György (matekgyuri@gmail.com)