Lapzártánkat követően került sor a felújított marosvásárhelyi Kultúrpalota avatóünnepségére. Az ügy közösségi jelentőségére való tekintettel, közölünk részleteket Kelemen Hunor RMDSZ szövetségi elnök ünnepi beszédéből.

Ez igen!
Ez volt az első reakcióm, amikor ma délután beléptem a felújított Kultúrpalota előterébe. Köszönöm szépen elnök úrnak, hogy itt lehetek, hogy meghívott erre a rendkívül szép eseményre, hisz Marosvásárhely életében, és azt gondolom, hogy Erdély életében ez egy nagyon fontos pillanat.
A Kultúrpalota szépségét, művészi tökéletességét soha nem tudta elfedni az elmúlt évtizedek elkerülhetetlen, egy világháborúval és egy kommunista diktatúrával tetézett romlása. Ez a szépség mindig átsugárzott a nagyvárosi léttel együtt járó szennyeződésen, az emberi hanyagság okozta sérüléseken, vagy akárcsak azon a tényen, hogy a helynek sokáig csak tulajdonosa volt, de igazi gazdája nem.
Aztán úgy alakult, és milyen jó, hogy így történt, hogy a Péter Ferenc vezette Maros Megyei Tanács elhatározta, hogy tényleges gazdája lesz a Palotának. Talán nem függetlenül attól a ténytől, ami már elhangzott többször, hogy Soós Zoltán volt múzeumigazgató akkor, és már évek óta lobbizott a felújításra.
És ma itt állunk az utolsó szögig felújított Kultúrpalotában, és gyönyörködünk az erdélyi szecesszió legmonumentálisabb épületének részleteiben, és az egész magával ragadó, ragyogó akadálytalanul sugárzó szépségében.
Legalább két dolgot tanulhatunk a Kultúrpalota felújításának történetéből.
Egyrészt azt, hogy az Európai Unió, amellyel kapcsolatosan időnként dühösek vagyunk, meg elégedetlenek vagyunk, nagyban segített és segíthet a fejlesztési céljaink megvalósításában. Tehát az éremnek mindig van egy fényes oldala is, mint ahogy a Kultúrpalota felújítása kapcsán történt, hiszen az ehhez szükséges forrásokat a megyei önkormányzat a saját költségvetéséből nem tudta volna előteremteni, így szükség volt olyan forrásokra, mint amelyekről itt hallottunk, és az nem volt kevés.
Másrészt pedig azt tanuljuk, azt a tanulságot vonhatjuk le még egyszer, sokadjára, hogy csak magunkra számíthatunk, magunkra viszont számíthatunk, ha örökségünk megőrzéséről van szó.
A mai Romániában rengeteg türelemre, szívósságra van szükség. Szinte azt mondanám, hogy a maratonfutóknak a kitartására van szükség. Másképpen nincs eredmény.
Péter Ferencben és a múzeum korábbi igazgatójában, de azt gondolom, hogy a mostaniban is megvan mindez a tulajdonság. A Megyei Tanács elnöke nem kipipálni akarta a feladatot, hanem megoldani úgy, ahogy egy igazi gazda teszi azzal, amit rábíztak.
Azt szoktuk mondani, hogy a szüleink, nagyszüleink örökségét ápolni kötelességünk, hiszen tőlük kaptuk mindazt, amink van, és amit mi építünk, amit mi teszünk hozzá ahhoz, az csak gyarapítása minden nap, amit ránk örökül hagytak.
Nem csak azért kell ápolnunk, mert örökség, hisz ez kevés lenne. Sokféle örökségünk van. Van, amitől szabadulni akarnánk, van, amihez ragaszkodunk. Azért kell ápolnunk és megőriznünk, mert olyan érték, ami bennünket is meghatároz, jobbá tesz, nemesebbé tesz. Identitásunknak a szép része, amire büszkék vagyunk, és ami viszonyítási alap, szilárd igazodási pont.
Idén 111 éves a Kultúrpalota. Most ragyog ez az épület, mert van gondos gazdája. Azt kívánom magunknak, azt kívánom a marosvásárhelyieknek, a Maros megyeieknek, hogy ez így maradjon, olyan vezetése legyen a megyei önkormányzatnak, amely folyamatosan vigyáz arra, hogy Marosvásárhely ikonikus épülete töretlenül őrizze szépségét.