A farsang arra való, hogy így, böjt előtt lazítson, kedvre derüljön, egy kicsit kirúgjon a hámból az ember, azaz csak módjával. Ilyen hangulat sugallhatta néhány hazai honatyának, hogy megfogalmazzanak egy hivatalos törvénytervezetet arra vonatkozólag, miszerint legyen fizetett sza­badnap az alkalmazottak részére a saját születésnapjuk. Egyszer egy évben állami költségen ünnepelhessék önmagukat a munkavállalók. Hm! Ilyen sem volt még széles e hazában. De miért is ne? Állítólag az Európai Statisztikai Hivatal szerint a romániai munkavállalók 2020-ban első helyen álltak az EU-ban a heti munkaórák számát tekintve. Tehát megérdemelnék a szabadnapot. Jól járnának vele személy szerint ők maguk, a családjuk is, a turisztikai hivatalok, a benzinkutak stb. De lehet benne valami haszon is, ha például a kertjében kapálgatna vagy a házát építgetné, tatarozná az ünnepelt vagy pedig kalákában segítené a közöst, amire mindig akad lehetőség. Csakhogy ezalatt gondoskodni kellene helyettesítőről a munkahelyen. Mert ki áll majd az ápolónő, a pék, a buszvezető, a futószalag mellett dolgozó és a többiek helyére. Bárki legyen is, bizonyára húzza majd az orrát a beugrás miatt. Akkor mi ebben a megtiszteltetés? Biztos elismerést, szavazatokat eredmé­nyez­ne a javaslattevőknek.
De mellőzzük a hátsó gondolatokat… Előfordulhat, hogy megszavazzák. Szóval jó egészséget, sok örömet az ünnepelteknek!
A jóból sosem elég. Valószínűleg azt is számon tartja a statisztika, hogy évente hány hosszú hétvégét iktattak be hivatalosan hazánk fiai örömére, persze azzal a feltétellel, hogy a közbeeső egy-egy napot majd ledolgozzák máskor. Mert ugye úgy fair a dolog, ha az alkalmazottak bepótolják a lemaradást, ne üssön léket a nemzetgazdaság hajóján a mulasztás. A kölcsön kapott, megelőlegezett hétvégi sza­badnapot illik munkával behozni.
Hogy a tapasztalat mégis mást bizonyít? Ismeretes, hogy egy dolog az elmélet, és más a gyakorlat. A fele­dé­kenység orvosi eset, a statisztikusok papírja pedig sokat elbír. A szorgalom szobrát egyébként sem azokról mintázták meg, akik a nyájat terelgetve elfurulyázgatják a napot, sem pedig a „petőfis” Pató Pálokról. Egykori román kollégámtól hallottam az élcelődő rigmust: „Scoală Ioane să faci foc! / Ba io nu! / Scoală Ioane la mâncare! / Unde-i lingura cea mai mare?” És Pató Pál is legyint: „Ej, ráérünk arra még!” Nem kerülgetve tovább a szót, szép az ünnep, kell az ünnep. A vallásban gyökerező is, az állami zászlót lobogtató is, a népi ünnepségek dalos, táncos eseményei is, a reklámcélokat szolgáló ünnep azonban kilóg a sorból.
Néhány kereskedelmi cég ünnep-, illetve születésnapi jókívánságait borítékban szokta eljuttatni az ügyfeleihez, bizonyos árkedvezményt is mellékelve hozzá, (volt már részem benne), ami kertelés nélküli tiszta beszéd. Az vi­szont, hogy honatyák döntsenek a legszemélyesebb nap, a születésnap szabadságáról enyhén szólva megmosolyogtató hazai találmány. De hát már a régi rómaiak is megmondták: cirkusz meg kenyér kell a népnek. És néhány napig még tart a farsang, lehet bohóckodni.
Sipos Erzsébet