Mátyus Melinda Életeméséletem című könyvéről

„Gyí,te,gyí, rút kiskacsa, tristana hattyú.Hófehérke, nyiszorgok előre(hátra, széjjel és ferdében)
/Esterházy Péter Csokonai Lili: Tizenhét hattyúk/

Kevés kétnyelvű könyvem van, számszerűen kettő. Az első egy verskötet Eszteró István és Șerban Foarță Concertino című közös munkája, amely igen kedves és értékes számomra, a másik pedig Mátyus Melinda Életeméséletem című könyve. Ez utóbbi igazi különlegesség, vegyük sorra, hogy miért. A szerző (romániai magyar sőt bánsági tájon élő alkotó) első könyve, amelyet New Yorkban jelentetett meg az Ugly Ducking Presse vagyis a Rút Kiskacsa Nyomda.Talán mondanom sem kellene, ez az első eleddig egyetlen Amerikában megjelentetett könyvem, mégis példátlan irodalomtörténeti pillanatot rögzít, hiszen a kisnyelvek börtönébe zárt írók általában csak álmodni szoktak arról, hogy egyszer majd angolra fordítják szövegeiket, amivel megnyílik előttük a nagyvilág. A könyvben három szöveg olvasható, három alkotó tollából. Visky András utószót ír az elbeszéléshez, ami inkább természetes, mint szokatlan dolog, ám Jozefina Komporaly, a fordító előszava is szerepel a könyvben. A fordítókat általában nem sok figyelemre méltatják, legfeljebb a nevük olvasható jobbára elrejtve a második oldalon. Jozefina Komporaly (a Londoni Művészeti Egyetemen színháztörténetet és kortárs színházművészetet tanít, többek közt Herta Müllert, Tompa Andreát, Andrei Visniecet fordít) irodalomteremtő tényező. A román és magyar nyelvet azonos szinten beszélő, húsz éve Londonban élő alkotó, amikor megérinti egy szöveg, azt nemcsak lefordítja s útjára engedi, hanem élő irodalmi kapcsolathálózatot sző köré, ahogy tette ezt Visky András egyik drámájával, így alakítva ki tíz éve tartó együttműködést a kolozsvári dramaturg és a chicagói színház közt, amiből az előadásokon túl többek közt a kolozsvári író A test történetei című könyve is született, amelyet idén vehetünk kézbe a könyvünnepeken Csíkszeredában, Budapesten vagy Kolozsváron. Jozefina Komporaly szerint Mátyus Melinda „megrendítően és sürgetően ír”.
Az Életeméséletem értékrendjében nem posztmodern, de egyéb sajátosságaiban nagyon is az. Nem csak az értékérzékenység határozza meg esztétikai értékét, hanem az a sok szál, amellyel a magyar irodalom szövegtestéhez kötődik. Ez az elbeszélés ugyanolyan toposzokat használ, mint Visky András művei,azaz tekinthető traumafeldolgozásnak, a családon belüli erőszakot bemutató alkotásnak, szabadság- és igazságkereső fogságtörténetnek.
A posztmodern szövegjátéka kétélű fegyver, az olvasó vagy felismeri az utalásokat, szövegtöredékeket, vagy nem. Kinek ez, kinek az jut eszébe, olvasottságtól, hangulatától függően. Szerintem leginkább a Csokonai Lili Tizenhét hattyú című Esterházy-regénnyel rokon, amelyről, míg ki nem derült az igazság, mindenki azt hitte, egy nőíró írja meg egy elidegenítő, régies és emelkedett nyelvet megkonstruálva egy kihasznált és becsapott huszadik századi lány tragikus történetét. Már a Csokonai Lili is nagy bravúr és játék, hiszen a költő neve mellé társított keresztnév egyszerre utal a Lilla-ciklusra, Csokonai beteljesületlen szerelmére és az író édesanyjának nevére. Különösen érdekes, hogy mindkét műben az igencsak negatív szerepet játszó csábító férfi a Márton nevet viseli.
Az Életeméséletem főhőse egy névtelen lány. Ézsaiás prófétánál olvassuk, „neveden szólítottalak, enyém vagy”. A név, a névadás, az összetartozás, a kiválasztottság, a megváltottság szimbóluma, így a név hiánya a megváltás elmaradását, a reménytelenséget jelzi előre. A bibliai párhuzamok ezzel nem merülnek ki, hiszen az első személyű én-elbeszélés, amelyben a lány, aki kitartott nőként él luxus körülmények közt egy számunkra nyilvánvalóan mérgező kapcsolatban, amelyet szerelemnek szeretne elgondolni, egyszer kijelenti, hogy „Én arra születtem, hogy menyaszszony legyek”. Ezért a monológ az Énekek éneke negatív parafrázisának tekinthető, s hasonló viszonyban áll Visky András Kitelepítés című regényével, amelyben a szülei szerelmét, az Isten által tökéletesnek elgondoltként írja le az író, azt a csodát,hogy egy testté lesz nő és férfi. Szerelmük így az isteni szeretet földi mása, amire mindenki vágyik ugyan, de csak keveseknek jut osztályrészül. A névtelen lány szerelmét az ”El vagyok veszve” sor József Attila Ódájához is köti, s a Mellékdal harmóniáját sugalló egyszerűség a meghittség utáni vágy megjelenítője itt is. A szerelem megnevezésében is beszédes a bibliai allúzió:” és megérkezik a tejjelésmézzelfolyó másik”. A főhős felidézi a vérszerinti családjától való elszakadás eseményeit, ahol a csomagjának leírása „baba, bugyi, három ruha”, a felsorolás szegényessége a Kosztolányi-regény Édes Annáját juttatja eszembe: szegénység, kiszolgáltatottság és a gyermekjáték, mint a szépség és gyöngédség iránti elpusztíthatatlan igény metaforája, itt persze a baba a főhős-kislány alteregója is. Ezt a párhuzamot erősíti, hogy a vérszerinti anya is az Anna nevet viseli. A név kulcsmotívum, a lánynak nincs neve, de a felnőttek, hol az anyja, hol az apja neve iránt érdeklődnek, hol ő szeretné megtudni a fogvatartó férfi teljes nevét, akit csak Mártonnak ismer. A másik kulcsmotívum a vér, a szó oly súlyos és gazdag jelentéshálójával: a vér jelzi a közös eredetet, a családi összetartozást, a női sors fordulópontjait, a nemi éréstől az asszonnyá váláson át, az anyaság kudarcait jelentő vetélést, vagy a sikerét, a szülést, ahogy azt az elbeszélés legkeményebb mondata „a menyasszony hüvelyéből a mennyországba spriccel a vér” is megfogalmazza. A vér szenvedésszimbólum is, a rózsatövis, amellyel sebet ejt magán a lány, hogy a lelki fájdalmat megfoghatóvá, fizikaivá konvertálja, keresztény szenvedéstörténeteket sejtet. A rózsatövissel párba állítható a piros tűsarkú, amely modern nőiség- jelkép ugyan, így el is jutottunk a cipőhöz, amelyet leginkább a Hamupipőke-történetből ismerhetünk, az elveszett és megtalált, az egyedi és azonosító cípő-motívumhoz, amely úgy lesz rózsatövis, hogy a lány a piros tűsarkúval sérti fel, karcolja meg az értékes festményeket, amelyek életének tanúi és társai lesznek, s így állítja meg azt a folyamatot, amelyet úgy nevez meg: „az érték eltávolodik a pénztől, gyakran, sokszor. És messszemessze kerül, látótávolságon is túl”.
Az angol olvasó a bibliai allúziókon túl valószínűleg Joyce Ulyssesének Molly-monológjára is gondolhat, nem valószínű, hogy Esterházy-párhuzamokra, vagy Kosztolányira. Mátyus Melinda elbeszélését azonban az intertextualitáson túl még két eredeti eszköz teszi erőteljessé. Először a titok, ez a szó az ötödik sorban jelenik meg, de a kriptológia szerint a titok, amely elrejlik ugyan, de fel is fedi magát, leginkább az elhallgatás és a kihagyás révén teszi izgalmassá és titokzatossá a töredékes történetet, amelyet az olvasónak kell kiegészítenie. Az író egy újfajta olvasási technikát is teremt azzal, hogy a szövegbe a nyelvi utalások mellett új világokat nyitó műalkotásokat helyez el. Először a Mű szerző nélkül című filmmel találkozik az olvasó. Ha látta a filmet, akkor tudja, hogy ez nemcsak a szerelemről szól, ahogy a lány állítja, hanem szoros kapcsolatban van az elbeszélésben megjelenített traumával. A nagyhatású német film főhőse egy orvos, aki a nácizmus idején nemcsak a hippokratészi esküt szegi meg, hanem amit a beteg és ezért értéktelennek vélt és pusztulásra kárhoztatott kiszolgáltatottakkal tesz, azt később saját lányával is megteszi, mert megteheti. Az apák, és minden olyan segítő foglalkozású ember, aki elárulja a rábízottak ügyét, elárulja, megsemmisíti, megtagadja az atyai szeretetet, így lehetetlenné teszi a tékozló fiak visszatérését, felszámolja a szeretet minden esélyét. Akit nem szeretnek azok, akiknek kötelességük, hogy feltétel nélkül szeressék, azt ezzel végtelen szenvedésre ítélik. Különös csavar, hogy ez a kemény történet egy festő életéről szól, aki egy képen festi meg azt a férfit, aki szeretett nagynénjét sterizáltatja, majd halálba küldi, s csak hetven évesen tudja meg, hogy ez a háborús bűnös nem más, mint feleségének apja. Aki nem ismeri a filmet, az kénytelen abbahagyni az olvasást, kénytelen utánanézni, hogy a rejtett összefüggések hálóját felfejthesse.
A névtelen lány a valódi kapcsolat helyett festményeket kap fogvatartójától, a képek és alkotóik a mű fontos elemei lesznek. A képzőművészetben nem jártas olvasó, kénytelen előkapni telefonját, és utánanézni, milyen alkotók és milyen művek ezek. Ez olyan olvasási technika, amely nyelvtől függetlenül működik. A menyasszony ajtaja, Monitor, Újra egymás felé, Az önarckép című képek a lány életének részei lesznek, s amikor megsérti őket, az önpusztítás és önismeret útjára merészkedik. A végkifejletben gyilkossá váló férfi bántalmazó voltát egyszerűségében és tényszerűségében is ijesztő mondatok sejtetik,”ha Márton ideges,” három egymásutáni nap rámcsapja az ajtót, „kapok egy pofont”, vagy „a bal kezemen két körmöt letör”,„a térde az arcomban” a statisztikákból tudjuk, hogy a tragikus vég elkerülhetetlen. Az elbeszélés nyelvének legérdekesebb eszköze a címben is szereplő, szóhatárt nem ismerő szóösszevonás. 77 ilyen szerepel a szövegben, ezek között a legtöbb a szóismétlés, amely a folyamatosságot, megszakíthatatlanságot vagy a nyomatékos tiltakozást fejez ki, s vannak összevont mondatok, amelyek az egykor így hallott önérzetgyilkoló szidalmakat tömörítik, mint a „élhetetlennyimnyámtoporgó”.
Nem kell sokáig várnunk, őszszel megjelenik a Jelenkor kiadónál Mátyus Melinda második könyve, most is folyamatosan dolgozik, legújabb munkája regény lesz.
Mátyus Melinda első könyve rendkívüli, formájában, tartalmában egyaránt. Mintha az Isten, akinek tudjuk, jó a humora, elszórakozna azon, hogy a huszonegyedik század elején egy ötvenéves református lelkésznő úgy pattan ki az ismeretlenségből teljes írói fegyverzetben, mint Pallas Athéné apja, Zeusz koponyából. Ez nem lehet más, mint a kegyelem. Amelyről tudjuk, hogy „nem azé, aki akarja, sem azé , aki fut, hanem a könyörülő Istené”. S már újra ott vagyunk, ahonnan elindultunk: a bibliai idézetnél, majd Esterházy árnya sejlik fel, ahogy tiszteletből, mások szerint megsemmísítő indulattal egyetlen papírlapra másolja át a csodált, szeretett a másolással mégis olvashatatlanná tett művet, a huszadik századi irodalom szegletkövévé vált Ottlik Géza-regényt.

Mészáros Ildikó