A történelmi hűség érdekében, el lehet mondani, hogy először volt a pápasággal hosszan küz­dő, kiátkozott, majd canossai zarándoklatával bűnbocsánatot nyert hí­res-hírhedt császár, Henrik. Nem ama shakespeari, hanem az azelőtti. Ezer évvel később, a huszadik század elején vélhetően sok, fájdalmas, megrendítő saját tapasztalatot összesítve, mé­gis komikus és tragikus elemeket jól összekeverve a Nobel-díjas olasz drámíró, Luigi Pirandello sajátos művészeti szemléletének megfelelően megteremti és közkinccsé teszi Enrico IV címmel, az egykori Német-Ró­mai (Szent) Birodalom császá­rához csak halványan kötődő történetét. És majdnem egy teljes évszázad elteltével, harmadikként, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban Victor Ioan Frunză rendező újragondolva a száz évvel ezelőtti történetet, újabb történetet teremt, amely szintén csak névleg azonos az előzőkkel, ugyanis a világot jelentő deszkákon, a sajátosan pirandelló-i keretek között ugyan, mégis egy újabb történet zajlik, úgy, hogy a főszereplő teljes hiányában formálódik az előtör­­ténet, hosszasan peregnek a szavak, folyik a szövegelés, disputa – róla és miatta. Ezzel a módszerrel a rendező bevezeti a nézőt a sajátos miliőbe, részben kiderül, ki kicsoda, miként kapcsolódik a húsz évvel ezelőtti, a vetélytársa, Belcredi gróf (Bandi András Zsolt) által kiprovokált balesetben meghibbant ”császár” történetéhez, nagyjából értelmezhetők a szereplők közötti kapcsolatok, ki, ki­vel miért mikor… és némi komikumtól sem zárkózik el. Nagyon hatá­so- sak és valóban középkori hangulatot árasztanak Adriana Grand nagyszerű jelmezei és díszletei. Az akkurátusan kivitelezett, a korszakban vélhetően a felsőbb társadalmi rétegnek járó ruházati cikkek, a páncélok, vértek, szúró- és vágó fegyverek mögött viszont szolga lelkek teljesítik a beteg császár minden óhaját, vélt vagy valós bolondságára való tekintettel, készek a legégbekiáltóbb dolgokat is ráhagyni, alakoskodnak, ép ésszel nehezen elfogadható szerepeket játszanak el. Ezekben a jelenetekben különböző szerepekben, Vass Richárd, Molnos András Csaba, Aszalos Géza, Kiss Attila, Csata Zsolt, Tar Mónika, Lukács Szilárd, Mihály Csongor és Molnár Bence színművészek számára megteremtődik a lehetőség színészi tehetségük kamatoztatására. E furcsa közegre látatlanul is rányomja bélyegét a főhős, a megfelelő pillanatban a rendező diszkréten jelez: “nem akarok megbolondulni köztetek!” – feje­zi ki kétségbeesését az egyik sze­- replő, a néző pedig felkapja a fejét és a feltoluló kérdéseket igyekszik megfejteni, amihez segítséget is nyújt a rendező, az idősíkok mértéktartó elegyítésével, résnyire való megnyitásával, az „őrültségében” nyersen őszin­te főhős kinyilatkozásaival.
A történet követhető, mindazonáltal végig csak részlegesen helyeződik a hangsúly a történetre, a filozófikus töltetű gondolatok kerülnek hangsúlyosan előtérbe.
A két évtizeddel azelőtti balesetben sérült, magát teljhatalmú középkori császárnak képzelő – vagy azt a látszatot keltő! – főurat környezete meg akarja gyógyítani. A lélektan újabb kori vívmányaira alapozott szem­­besítési stratégiát vetnek be. Ennek érdekében egykori szerelme, Mathilde grófnő (Szabó Enikő), megunt, ostoba és mindig bohóckodó szeretője Belcredi gróf a grófnőre rend­kívüli módon hasonlító lánya, Frida (Lőrincz Rita), illetve a meglehetősen korlátolt Genoni doktor (Éder Enikő) látogatják meg a „beteget”. Az em­bertelen kísérlet sikertelen – a végére precízen megfogalmazva kardcsörtetős, vérzivataros körülmények között kiderül miért! – viszont a „gyógyítás” jelenetei pazar lehetőségeket kínálnak a rendezőnek és a színművészeknek a karakterek helyzeteknek megfelelő megformálására. Meglátásunk szerint anélkül, hogy sérülne a jó csapatmun­ka, mindenek fölé emelkedik a IV. Henriket alakító Balázs Attila színművész szerepe. Kihasználva a lehetőséget, a valóság és fantázia szűk mezsgyéjén haladva a színművész hitelesen és hatásosan mintázza meg a beteg/sérült lelkek mindenféle nyavalyáját, e bonyolult színészi feladatot jelesre abszolválva. Szópárbajok, konf­liktusok helyszíne a trónterem, egy adott pontban amikor nem egészen egyértelmű elméjének állapota, rendkívül hatásos monológban kiáltja ki a világnak a hosszú ideig átélt szenvedéseit, kétségeit, gyötrelmeit és fájdalmait a főhős. A jelenet ismét kitűnő lehetőség a színművésznek. Zárszóként: bár megteremtődik a fő­hős számára a szabadulás lehetősége, képtelen visszatérni a hétköznapi életbe, viszont fennmarad a kétség a hétköznapi kifejezés jelentése körül.
A temesvári magyar színházban, Victor Ioan Frunză rendező által szín­re vitt Luigi Pirandello: IV. Henrik című drámáját megtekintők számára kellemes meglepetést jelentett a Cári Tibor zeneszerző által szerzett és szabályos zenekar által előadott hangulatos zene, amely már az előadás meg­nyitójában sikerrel ragadta magával a világ hétköznapi nyüzsgéséből érkezett nézőt, aki a zene által létrehozott képzeletbeli hídon áthaladva a művészetek megnyugtató világában találtja magát, felkészülve a színházi élmény befogadására.
Makkai Zoltán