A Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége 2021. októberében hirdette meg az Otthonom Erdély esszé-, rajz- és fotópályázatot. A pályázatra 114 diák küldött be pályamunkát Erdély különböző településeiről. Közöttük STAN LILLA ALIZ, a Bartók Béla Elméleti Líceum XII-es diákja is, aki esszé kategóriában a Temesvár már csak ilyen című írásával megosztott első díjban részesült. A díjátadó ünnepségen a zsűri Alizt további írásra buzdította és úgy jellemezte, hogy ő volt az a pályázó, “aki zsigerből ír”.

Mi készteti írásra az igen mozgalmas életet élő diáklányt?
Már kisiskolás koromban is szívesen írtam, a gimnáziumi évek alatt folyamatosan részt vettem a magyar olimpiászokon és a dolgozataimat elbíráló tanárok is írásra biztattak. Legutóbb a Palóc Társaság pályázatán jelentkeztem és írásom – amelyben a határontúli magyar középiskolások cseresznyéspusztai ol­vasótáborában szerzett élményeket dolgoztam fel – elnyerte a zsűri tetszését és ha­zahozhattam a társaság különdíját. Ott találkoztam például dr. habil Fűzfa Balázs akkor a szombathelyi egyetemi tanárral és másokkal és megfogott az ottani intellektuális közeg hangulata. Ott írtam az első verseimet és tetszett nekem, hogy az általam leírtak a legváltozatosabb mó­don hatottak az emberekre és én örömmel osztottam meg írásaimat. A pozitív visszajelzések ösztönöztek a folytatás­ra. Bevallom, hogy a kihí­vások – az egy-egy témára összpontosító pályázatok – ösztönzően hatnak rám, akkor kizárólag az adott témára figyelek, mert máskülönben szerteágaznak a szálak és nehezen tudom mederben tartani a történetet. A mostani pályázatok is hozzájárulnak ahhoz, hogy tömörítsem a gondolataimat és egy téma kidolgozására tekintsek.

A világjárvány miatti be­zártság hogyan hatott rád?
Hosszú-hosszú évekig él­sportolóként éltem, legalább háromszáz érmet sikerült összegyűjtenem, de azt tudni kell, hogy a versenysportban csak úgy lehet bárki sikeres, ha minden energiáját beleadja. Annyira kimerül az ember, hogy nem jut idő filozofálásra, egy-egy gondolat, téma körüljárására, kibontására… Amikor a járvány mi­att szó szerint egyik napról a másikra megszünt az addigi életem, az iskola-edzés-ver­seny megszokott rutinja megbomlott, pár napig azt sem tudtam mit kezdjek magammal…Akkor kezdtem el verseket írni. Mivel életem során mindig valamit csináltam, foglalkoztam valamivel, a járványügyi mozgáskorlátozások miatt egyszerűen nem tudtam búslakodni, szomorkodni. Szá­momra a bezártság, a távoktatási időszak lehetőséget biztosított arra, hogy több, az iskola vagy civil szervezetek által kezdeményezett projektben részt vegyek,énekeljek, kisfilmeket készítsek, ugyanakkor több pályázati kiírásra is jelentkezzem. Tavaly például szintén nyerő helyezést értem el a Magyar Civil Szervezetek Erdélyi Szövetsége pályázatán, ami rendkívül ösztönző volt számomra. Ta­lán egy éve kezdtem el rendszeresen az általam “jegy­zetelésnek” nevezett tevékenységet, amikor feljegyzem a pillanatnyi ötleteket, a lát­ványok, élmények hatásait… De amikor nincs valamilyen konkrét feladat, amelyre készülök, leginkább verset írok. Remélem, hogy valamikor egy kötetnyi anyag is összeáll.

Az írás, a tanulás, az érettségi vizsgára való felkészülés mellett mivel foglalkozik még a tizenkettedikes diáklány?
Tizedikes koromtól veszek részt a Bartók Diákszínpad tevékenységein, Molnos András Csaba színművész irányítása mellett. Mert nagyon érdekel a színház, régebben eldöntöttem, hogy színháztudomány szakra fogok jelentkezni…Azért a teatrológia, mert szeretek szerepelni, írni is, érdekel mi van a színfalak mögött, mi, miért működik, és a darabok utóélete is. Számomra nagyon ösztönzőek az intenzív próbafolyamatok, amikor pörögnek a dolgok körülöttem. Írni is úgy szeretek, ha feladatok halmazát kell megoldanom, és nagyon rajta kell legyek a dolgokon. Mivel sokmindennel foglalkoztam, ne­héz volt megtalálnom a szá­momra legmegfelelőbb területet, ezért választottam a színháztudomány szakot. Ráadásul a kolozsvári egyetemen ezen a szakon tanulhatok például forgatókönyv-írást, rendezést, rendezvényszervezést, díszlet- és jelmeztervezést is. Most úgy látom, hogy sok lehetőséget biztosít ez a szak, még nem tudom egészen pontosan mi leszek, ha nagy leszek, de egy dolog bizonyos: azzal szeretnék foglalkozni, amit szeretek. Tavaly a Marosvásárhelyi Művészeti Egye­tem teatrológia szaka által meghirdetett pályázatra jelentkeztem egy színházi élménybeszámolóval. Nagy hatással volt rám a Kedves Emőke által a temesvári magyar színházban rendezett Lavina című előadás, és erről az élményemről írtam. Első lettem, és ezzel könnyített felvételit nyertem az egyetemre, már csak az érettségin kell túl legyek. De még mindig változhat a helyzet, ugyanis a kolozsvári egyetem kínálata is nagyon vonzó számomra…

Ha dióhéjban számbavesszük eddigi tevékenységeidet, akkor érdekes kép bontakozik ki: évekig a versenysport kötött le, népdaléneklésben jeleskedtél, ka­cérkodtál a képzőművészettel, kisriporterként a rádiózás/ újságírás alapjait is megismerted, a színházhoz kapcsolódó tudományok mű­velésében látod a jövődet, szépirodalommal is sikerrel foglalkozol, miköz­ben éltanulója voltál és vagy a Bartók Béla Elméleti Líceumnak…
Szerencsésnek tartom ma­gam, mert az iskolámban bő­ven kínáltak lehetőséget a te­hetségek kamatoztatására. Tapasztalatból tudom, például román versenytársaimtól, hogy nem minden iskolában van ez így. Igyekeztem a lehető legtöbb területen kipróbálni magam, részt venni az iskolában szervezett programokon, versenyeken, vetékedőkön vagy tevékenységeken. Meggyőződésem, hogy a Bartók Béla Elméleti Líceumban szerzett tudás és tapasztalatok a további tanulmányaimhoz biztos alapot nyújtanak.
Az alábbiakban ízelítőként közlünk részletet Stan Lilla Alíz Temesvár már csak ilyen című pályanyertes munkájából:
…2019, Várad. Bihar me­gye, Románia…. Ne beszélj ilyen hangosan!, szólt egy hang a hátam mögül, majd mellőlem, aztán már csak elhaladtában pillantott vissza rám két szempár… A hangsúlyból következtettem ki nagyrészt, hogy végül is magyarul szóltak a szavak, mert nem volt fenyegető, lenéző, frusztrált sem – félelmet éreztem, lecsillapítást. Azután hetekig kattogott az agyam a történteken, és elképzelni sem tudtam olyan forgatókönyvet, hogy ez Temesváron is megtörténjen velem… Ugyanabban az évben, Temesváron, emlékszem, még kellemes estéiben jártunk az ősznek, járványnak nyoma sem volt ak­koriban. A születésnapom megünneplésébe dévai és budapesti barátok is besegítettek. Igen, igen, anyaország, nagy izgatottsággal vártam, hogy az illető megismerje az itteni életet is. Azon az estén ukulelével sétáltunk a belváros utcáin ,,Maradj otthon, nézzél TV-t” üvöltözve, és tökéletesen rendben volt ez így. Írni tudok erről, szóval túléltük. Nagyon meg sem bámultak minket, sőt egy mosoly erejéig még ránk is pillantottak. Nem voltunk ,,bozgorok”, senki sem ragaszkodott foggal-körömmel Erdélyhez, sen­ki sem átkozott ki minket se­honnan. Nekünk, temesváriaknak ez fel sem tűnt, ám a vendégeinknek igen. A pesti történész álmaiban sem gondolta volna, hogy errefelé ennyire általános a ,,magyarnak lenni” állapot, ledöbbent és meghatódott. Érezte, milyen is magyarnak lenni, és egy pillanatra sem tudott meg­feledkezni róla. Órákig beszélgettünk erről, teljesen le volt nyűgözve, és eszembe jutott, hogy pár hónappal azelőtt, milyen is volt össze­rándult gyomorral lépdelni Váradon. Annyira bejártam pár hónap alatt a két véglet érzelmeit, hogy akkor kezdtem el tudatosan élni azt, amibe tulajdonképpen beleszülettem.
Visszagondolva, a kontraszt sokkal erősebben kirajzolódik már, és azt hiszem mostanra tudtam csak igazán elhelyezni magamban, és megnevezni, azt a valamit, amit anyaországi barátunkkal éltünk át, és ehhez talán pont az kellett, hogy a ,,két magyarság” egyesüljön: egy kis időre magunkkal rántottuk a körforgalomba, és lehet sikerült meghaladni a fény sebességét is.
Szóval, Temesvár már csak ilyen.