A Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház idei második bemutatója

Véletlen vagy sem, de akár Harold Pinter Nobel-díjas drámaíró emléke – október 10-én lenne 83. születésnapja – előtti hódolatként is ér­telmezhető a jó hatvan évvel ezelőtt írott darabból ihletődött előadás, amelyet a temesvári nézők a Csiky Gergely Állami Magyar Színház jóvoltából, Gyulay Eszter rendezésében PISZKOS MELÓ név alatt láthatott. Az angol szerző sajátos világát tükröző játéktér – Albert Alpár fantáziájának tárgyi megnyilvánulása – rögtön pontos félreér­tel­mez­he­tetlen üzeneteket tolmácsol. Az eredetihez hasonlóan zárt tér­ben, egy szobában indul a történet. A szoba, a jó vagy rossz történések színtere, biztonságot nyújt, vagy bezár. Kirekeszti a világot. Tökéletesen su­gall­ja ezt a két szereplő Gus (Kocsárdi Levente) és Ben (Aszalos Géza) a birminghami sztárcsapat körüli vitája, amely a pazar dialógus mellett egyértelműsíti, hogy a BENN és KINN között nincs átjárás. Az abla­kok hiánya a bezártság fokát nehezen élhető szintre emeli és Gus vi­sel­ke­déséből érződik, hogy nehezen birkózik meg e körülménnyel. A szoba szürke, sivár, funkcionális ugyan, de nem otthonos, a két szerep­lő mozgástere erre redukálódik, Ben és Gus esetében ketreccé alakul át tartózkodásuk szükségszerű helyszíne, majd a rendező egyértelműsíti – és e ponttól a pinteri miliőben egy egészen új történet kezdődik – hogy a piszkos munka elvégzésére vállalkozott két bérgyilkos, saját ér­zelmeik, érzéseik, meggyőződéseik, beidegződéseik, zsigereikbe zárt múltjuk által kötelező módon, elengedhetetlenül megkreált ketrecében vergődnek. Mindketten génjeikbe kódolt (biológiai) ösztöneiknek, és az életüket uraló, végül is gúzsbakötő felsőbb hatalom, egy Wilson ne­vű személynek engedelmeskednek. A néző két különböző tempera­men­tumú ember vergődésének tanúja – Aszalos Géza és Kocsárdi Levente sikerrel veszi az együttjátszás „akadályát”, az elmúlt években eddig nem volt alkalmunk ennyire összefüggő, egymásra épülő, mégis különböző szerepben együtt látni a két színművészt –, a teret betölti a félelem, a bizalmatlanság, a kiszolgáltatottság, a bűn légköre, a maj­dani piszkos melót megelőző vívódásokból is kap ízelítőt a néző, ki­derül, hogy már az előző piszkos melót is nehéz volt „megcsinálni”, Gus (pillanatnyi?) gyengeségére Ben fokozott agresszivitással vála­szol. Ezt egyértelműsíti az előadás egyik kitűnően megfogalmazott je­lenete, a Lány (halál?)tánca. A Baczó Tünde koreográfus művé­sze­té­nek teret biztosító táncos jelenet magas szinten ötvözi a mozgás-zene-fény mesterhármasának hatásait, és szó szerint színt visz a pinteri sivár környezetbe. De csak rövid ideig – a szobában tovább rezeg a majdan elkövetendő életkioltás súlya, mindkét szereplő a maga módján pró­bálja oldani a bizonytalanságból fakadó feszültségét: felületes kérdé­sek, erőltetett beszélgetés-foszlányok, közös eseményekre való hivat­kozás, újságolvasás, (igen naturalisztikusan megfogalmazott) vécézés, a valós világból (a gyermekkorba?) való menekülésszerű tévézés (Gus rajzfilmnézése enyhe infantilizmusra utal – aki tud, az mosolyoghat e jelenetek alatt) és sok más apró pótcselekvés – evés! – tölti ki a vára­kozás perceit, melyeknek egyértelmű az üzenete: nem lehet kiszállni!
Majd kitisztul a kép, súlyos pont kerül Gus és Ben közös törté­netére.
Innen akár újabb történet is kezdetét veheti: a néző a látottak alap­ján saját maga kreálja meg a történetét. Rajta múlik, hogy a lelkét mar­can­goló démonok, és az erőszak, és az agresszió, és Gus, Ben, esetleg a láthatatlan Wilson, és a mai világ többi kacatja bekerülnek vagy sem ebbe az újabb történetbe.