Biztonsággal kijelenthető, hogy a Csiky Gergely Állami Magyar Színház legutóbbi, B. Fülöp Erzsébet által színre vitt, Neil LaBute: Valami csajok, avagy egyszeröt című bemutató előadást nagy érdeklődés előzte meg, amit az előzőleg szintén Borbély B. Emília főszerep­lé­sé­vel rendezett, a nyolcvan­valahá­nyadik előadásnál tartó mady baby című töretlen sikernek ör­vendő produkció alapozott meg. A teljességgel szokatlan hely­szín – a Timisoara Szálloda egyik szobája – szintén hozzá­já­rult a Nagyérdemű érdek­lődé­sének fokozásához, ezért joggal kiváltságosnak érezhették ma­gukat azok, akik a helyszűke ellenére részt vehettek a bemu­tatón.
Az előadás jószerével már a szálloda előcsarnokában meg­kez­dődik. A formabontó, szo­kat­lan helyszín, a hagyo­má­nyos­tól eltérő megoldások al­kal­mazását teszi szükségessé: a lépcső alján megjelenik az egyik főszereplő, aki szép szóval, ked­vesen invitálja és vezeti el lép­csőről lépcsőre az emeleti szo­bába a nézőket, végig bíztatva a helyismerettel nem rendelkező, viszonylag esetlenül mozgókat. Mivel tájainkon egyelőre gyer­mek­cipőben jár a Nyugaton állí­tólag nagy sikernek örvendő la­kásszínháznak vagy szobaszín­háznak nevezett előadói műfaj, a temesvári nézők, ha addig nem tették volna meg, ekkor már bizonnyal felteszik maguk­nak a kérdést: “ugyanbiza mi sül ki ebből?”
Bár (Temesváron?) kissé eről­­tetettnek tűnhet, a meg­szo­kott színházi környezetből való ki­mozdulás mindenképpen erős kö­zösséget teremt a néző és szín­művész között, a szállo­da­szobai környezetben csupán né­hány centiméter választja el egy­­mástól őket, a színész ar­cá­nak minden rezdülése, a munka során kiüt­köző verejtékcseppek, a mellkas zihálása, a kezek resz­ke­tése, a nejlonharisnyán fel­sza­ladt szem – megannyi, üze­ne­te­ket közve­títő „zöngéi” az elő­adásnak, amelyek felett más kör­nyezet­ben bizonyosan el­sik­lik a néző figyelme. A minimális távolság miatt (is) a szállo­da­szo­bában a játék, rendkívül ko­moly mun­ká­vá lényegül át, és ebben kitű­nően teljesítenek a szín­mű­vé­szek.
A történet akár banálisnak is minősíthető: a házasság előtt álló, viszonylag felületes, kar­rier­orientált fiatal – a diskur­zusból hamar kiderül, hogy még be nem érett – férfi, a hajdani kapcsolatai elvarratlan szálai­nak befércelése érdekében szál­lodai szobájában szervez talál­kát néhány hajdani kedvesével. Kinda Szilárd marosvásárhelyi színművész előadásában egy, a felületessége miatt számos múlt­béli terhet cipelő, úgy tű­nik, hogy a megkomolyodás, meg­állapodás útjára lépni szán­dékozó, fiatal értelmiségi férfi alakja elevenedik meg. A fiatal színművész számtalan életszerű helyzetet formáz meg hitelesen, a szállodai szobában levőket egy­szerre keríti hatalmába a kapcsolataiban felületes, hánya­veti, a (a hajdani szakítás miatt még mindig szenvedő) partne­reit „valami csajokként” leke­ze­lő férfi iránti ellenszenv és a kar­rierje építésén céltudatosan dol­gozó, a házasságban kitel­je­sedést kereső fiatal iránti szim­pátia. A rendező végig penge­élen járatja a férfit, jó és rossz keveredik, hol egyik, hol másik kerekedik felül, szépség és ször­nyeteg egyszerre – olyan mint a férfinem legtöbb képviselője. Borbély B. Emília különleges sze­rep megformálására vállal­ko­­zik: öt különböző női típus élet­rekeltésével csillogtatja meg színművészi arzenálját. Kicsit Bovarynéra emlékeztet Szandra, aki a családi tűzhely biztonsága mellett véli megta­lálni a bol­dog­ságot, mégis szo­bára jön, miért is? Tilli a fékez­hetetlen, vad és könnyűvérű szerető, aki ismét felkínálja ma­gát, és az újabb ka­land kedvéért találkozik a haj­dani fiújával. Majd Linda­ként rázza ki a kis­ujjából a szín­mű­vész­nő az intel­ligens, az élet dolgaiban bizton­ságosan el­iga­zodó, mégis meg­botló amazont, végül előjön a középszerű, kissé tehetségtelen, kissé érzelgős, kis­sé ravasz, kissé nőies, kissé női­etlen alak is – itt alaposan laposodik a történet! A lúd­szár­nyakkal an­gyallá ékesített (lány?) hölgy el­helyezése a darabban nem egé­szen egyér­telmű: talán a klas­szikus négy női archetípus közül a Madonna és Nimfa keve­redésére utal? Eset­leg ő az, aki felborítja a férfi életének rendjét viharként vonulva keresztül rajta? Vagy az ifjú meny­asz­szonyt személyesíti meg a tü­ne­ményszerű alak, aki a távolból is, valamilyen tele­pa­ti­kus úton választottja mellett van ezúttal is, netalán támasza múlt­ja le­tisztázási kísérletében? Va­lami ilyesmi, vagy… valami más?
Szintén nem egyértelmű miért voltak szükségesek, netán milyen folyamatok elindítását eredményezték e találkozások, mert vélhetően nem kizárólag a karakterek „sima” bemutatása volt a cél?
Közhelyesen hangzik, de a szokatlan helyszínen játszódó előadás, szokatlan módon, igen­csak kurtán-furcsán ér véget: a sokrendbéli férfi-nő, nő-férfi csörtének, csatározásnak egy­szer­­csak vége, és bejelentetik, hogy vége, pá-pá. Pá-pá, még egyszer. Mintha valami táv­irá­nyítóval kapcsolták volna ki az élő adást. Az összképbe bőven belefér az a feltételezés is, mely szerint a rendező a néző egyéni vérmérsékletére, tapasztalatára, meggyőződésére, világnézetére bíz­za a történet befejezését, va­­­lamiféle továbbgondolását. Tény, hogy hiába akarta volna va­laki megérdemelt tapssal ju­talmazni az előadók fáradozását – csak gondolatban tehette meg. Mindezek mellett érdemes szo­bára menni, Valami csajok miatt.