15 Jan 2015
Írta admin 
0 Hozzászólás 
Az év végének egyik emlékezetes közösségi eseménye volt Varnus Xavér világhírű orgonaművész temesvári koncertje, amely a Belvárosi Református Egyházközség közösségmegtartó igyekezetét hivatott megerősíteni. A temesvári forradalom előestéjén, a Millenniumi templomban megtarott hangverseny eszmei üzenete egyértelmű: csak összefogással, egymás felkarolásával, megsegítésével és megbecsülésével valósíthatunk meg közösségünk érdekében nagy dolgokat, legyen az egy templom építése-javítása, közösségi vagy szociális ház működtetése, iskola fenntartása, újságkiadás, vagy bölcsőde létrehozása. Utóbbi célkitűzéshez járult hozzá fellépésével Varnus Xavér, akivel a koncertet megelőzően beszélgettünk.
– Milyen emlékei vannak a ‘89-es változásokról, illetve a temesvári népfelkeléssel kapcsolatban? – kérdeztük meg az orgonaművészt.
– Számomra a teljes 1989-es év egy revelációval felérő volt. Az ősz folyamán egy tüdőgyulladás miatt, 39 fokos lázzal feküdtem Montreálban, és annak ellenére, hogy nem igazán mondhatom magam tévénézőnek, unalmam elűzése érdekében bekapcsoltam a készüléket, és – groteszkül hangzik, elképesztő, de így igaz – valóban két fogpasztareklám között, a rövidhírekben egyszer csak megjelennek a magyar parlament ülésén felvett képkockák, amint Szűrös Mátyás, az Országgyűlés akkori elnöke, az erkélyről kikiáltja a Magyar Köztársaságot. Valamilyen csoda folytán, a hírt le sem fordították az illető adó szerkesztői, szó szerint az én kanadai betegágyamba az elnök magyarul bekiáltotta a köztársaságot. Az biztos, hogy ahányan kinn éltünk Kanadában, egyetlen egy honfitársunk sem gondolta volna, hogy a mi életünkben a kommunizmus bástyája leomlik. Számomra azért volt ez felkavaró, mert soha sem gondoltam, hogy valaha úgy mehetek vissza Magyarországra, hogy nem kell szögesdrótkerítéseken átgázolni, vagy rosszindulatú határőrök vallatással felérő kérdéseire válaszolni. Számomra ezzel kezdődött ’89, és amikor 1989. november 28-án, egy vancouveri koncertet követően, először hazaérkeztem, akkor hirtelen merültem bele ’89 európai valóságába: Prágában a repülőgép vezetője nem volt hajlandó felszállni, mert állítólag “lövik a gépeket”. Nyilván ez nem volt igaz, de a korabeli szóbeszédben és helyzetben ez tökéletesen beleillett és elképzelhető volt. Emiatt egy füstölgő buszban szállítottak mindannyiunkat és Pozsonyon keresztül érkeztünk meg jelentős késéssel Budapestre. Az akkori Pozsonyról csak annyit, hogy nehezen tudtam volna elképzelni jellegtelenebb, szürkébb, szomorúbb, azonnali öngyilkosságra ösztönző, lehangoló várost. Ezzel szemben, hat vagy nyolc évvel később, amikor először visszamentem Pozsonyba és megláttam a felújítás következtében, teljes pompájában virító, gyönyörű várost, olyan volt, mint amikor egy háborús jelenetet követően elforgatják a forgószínpadot. Megérkezve Budapestre, tökéletesen emlékszem a teljes temesvári és romániai forradalomra, hiszen Magyarországon gyakorlatilag élő adásban követtük a romániai eseményeket. Döbbenetes pillanatok voltak azok, hiszen családunkat elég szoros szálak fűzték a Tőkés családhoz, és Tőkés Lászlóval kapcsolatban mindenről értesültünk, ezért hevesebben dobogott akkoriban a szívünk a temesvári és romániai események hatására. Ma rettenetesen valószínűtlennek tűnik, hogy ilyen módon magam is átélhettem az akkori eseményeket! A sors különös fintora viszont, hogy csak viszonylag hosszú idő után léptem át a magyar-román határt.
– Most viszont Temesváron, egy jótékonysági koncertet megelőzően beszélgetünk, a jótékonykodás nem áll távol Öntől…
– Ha egy mákszemnyi moralitás szorult az emberbe, életének ötvenedik évét betöltve, tudatosítania kell, hogy az eddig csecsemőkorától kezdve kapott számtalan ajándékot illik viszonozni. Sajnos, mindennapjaink valóságához tartozik, hogy számtalan esetben visszaélnek az önzetlen jótékonykodó jószándékával. Magam ma már jobban hiszek a kereszteződésekben feltűnő hajléktalan kérésének, mint a jól fésült és jólöltözött alapítványi képviselőinek, menedzsereknek. Magam, saját életemben, a saját budapesti, egyébként ritkán használt lakásomat kisebb koncertteremmé alakíttattam át, és a rendezvények bevételét a Heim Pál Gyermekkórház támogatására ajánlom fel úgy, hogy az intézmény rendkívüli elismerésnek örvendő, nagyrabecsült főigazgatójának személyesen adjuk át.
– E helyszínen felléptek többek között Sebestyán Márta, Vásári Tamás, Pintér Béla rendező, mindannyian méltán számíthatnak a közönség érdeklődésére.
– Valóban, mivel a koncertterem lényegében egy tér, az éppen fellépő művész nem bújhat el, ezért rendszerint a gyakorlás, előadás és az azt követő igen érdekfeszítő beszélgetések egybefolynak mindenki számára egyedi élményt biztosítva. Éppen tegnap Vásári Tamás volt nálunk, jöttek-mentek az emberek, csak a szigorúan vett koncert idejére ültették őket fegyelmezetten le, és ez nagyon érdekes volt. Ezek a koncertek azt fejezik ki, amit én már hosszú ideje hirdetek, és amire törekszem, nevezetesen azt, hogy nagyon ostoba dolognak tartom azt a „lövészárkot”, amely a művész és a közönség között húzódik, immár évszázadok óta. Majdnem mindenütt úgy különítik el a művészt a közönségétől, mintha legalábbis fertőző betegségben szenvedne, csak tisztes távolból „üvegfal” mögött láthatják egymást. Az általunk szervezett koncertek során igyekszünk áthidalni ezt a távolságot, sokszor a művész és a közönség között másutt nem tapasztalható közvetlenség jön létre, ami meghatározza a rendezvények hangulatát, amit a nagy koncerttermekben lehetetlen megvalósítani, és éppen ezért mindannyian ragaszkodunk e helyszínhez.
– Ön mindent megtesz annak érdekében, hogy J. S. Bach művészete az őt megillető, tiszteletreméltó helyre kerüljön. Mit jelent Önnek Bach zenéje?
– Annak idején, 1750. július 28-án Johann Sebastian Bach meghalt, talán egyike a legnépszerűtlenebb embereknek volt ezen a világon, ugyanis az a zenei irányzat, az európai nagy polifónia, már tulajdonképpen le is áldozott. Bach túlélte saját zenei stílusát, és végig kellett néznie haláltusáját, és megalázva kellett tudomásul vegye, hogy mindaz, amire ő az életetét tette fel, a fiainak, unokáinak már semmit sem mond. Ha egy kicsit is szerencsésebb Bach, megélhette volna azt, amit Goethe, akinek az élete távolról nézve egy sikertörténet ugyan, de közelről szemlélve hatalmas mellőzések és bukások sorozataként jellemezhető, viszont amikor 1820-ban kiadásra kerülnek Összes művei, elindul egy folyamat Goethe életében, amikor mindenki, aki elhagyta visszatér hozzá, és elismerik zsenijét. Ez nem adatott meg Bachnak, hiszen halálakor úgy tűnt, hogy a sírjába beletemették azt a zenei műfajt is, amelyet életében végig képviselt. De azt is meg kell említeni, hogy Mozart, Beethoven vagy Liszt ismerte Bach művészetét, és ritkán ugyan, de egy-egy művét játszották. Zenetörténeti érdekességként felidézésre méltó, hogy Bach halálát követően mintegy harminc esztendővel Mozart Lipcsében koncertezett nagy sikerrel, és több kortárs jegyezte fel, hogy egy alkalommal abban a bizonyos Zimmermann Kávéházba is eljutott, ahol hosszú ideig csütörtök esténként Bach vezényelte a zenekart, és a hajdani zenekar maradványának zenéjét hallgatta meg a virtuóz zeneszerző és előadóművész. Mozart felfigyelt a zenekar által eljátszott valamely Bach-szvit néhány tételére, majd ennek hatása alatt, Bach hajdani munkahelyén, a Tamás-iskola kottatárában felkutatta Bach kéziratait, tanulmányozta ezeket, és délután, Bach kántorkodásának hajdani helyszínén, a lipcsei Tamás-templom orgonáján, fejből és könnyezve adta elő a Jesu’ meine Freunde motettát barátainak okulására. Így zajlott le két zseniális művész első „találkozása”. Hitem szerint, nekem most arra adatott meg a lehetőség, hogy a zene csodálatos eszközeivel meggyőzzem kortársaimat Johann Sebastian Bach zsenijéről. Tudom, hogy szerte a világon a legtöbb ember nem is hallott Bachról, de számomra az jelenti az elégtételt, amikor Bach zenéjére látom, hogy kigyúlnak a szemek és érzem, amint a zenéje eggyé kovácsolja a sok helyről érkezett, sokféle emberből álló közönséget. Ezek az élmények igazolják vissza nekem, hogy nem csak egy “biológiai szennyeződés” voltam a Földön.
– Harmincegynéhány éves rendkívüli a kapcsolata az orgonával, hogyan kezdődött el e szenvedély?
– Annak idején mint minden magyar gyermek az utóbbi fél évszázadban, magam is Halász Juditnak a dalaival, meséivel aludtam el, és egy este édesapám a kedvenc (akkor még bakelit) lemez helyett, egy orgonazenét tartalmazó lemezt tett fel. Apám rögtön látta a tévedést, és kijavítani akarván tüstént cserélte volna le a lemezt, ám nem engedtem, és végighallgattam azt. És a következő napokban szinte állandóan azt hallgattam. Akkor öt év fél éves voltam, és a szüleim rendkívül csodálkoztak eme újabb „hóbortomon”. Ezt követően rendkívüli pedagógiai pillanatban volt részem, amikor nagyanyám a Láng György: A Tamás templom karnagya című, Bachról és az orgonazenéről szóló könyvvel ajándékozott meg, úgy, hogy akkor még nem tudtam olvasni, viszont az olvasás megtanulására ösztönözve, megtagadta a könyv felolvasását. Én majd megőrültem a könyv miatt, és nagyanyám irányításával, ebből a könyvből három hónap alatt megtanultam olvasni. Ezzel a háttérrel érkeztem a kőbányai Rózsa Ferenc általános iskolába, de állandóan Bachhal voltam elfoglalva, tehát nem igazán figyeltem a tanórák alatt ezért tanítóim javaslatára szüleim elvittem a kerületi pszichológushoz, mert „valami nincs rendben velem…”. Rettenetesen szerencsés voltam, mert egy végtelenül kedves, idős, Ferenc József kinézetű úr volt a pszichológus, aki rögtön az első pillanattól összekacsintott velem, sokáig beszélgettünk. Az öregúr kölcsönkérte a lemezt, majd eljött az iskolába az unalmas órák látogatására, majd rövidesen a szüleim kapták a Magyar Népköztársaság pecsétjével ellátott hivatalos iratot, a szakvéleményt, mely szerint teljesen normális vagyok és természetes az, hogy unom az unalmas órákat az iskolában, és az is természetes, hogy szeretem azt a bizonyos zenét, hiszen gyönyörű, és javasolta zenei tanulmányaim elkezdését. Iskolai éveim egyik legnagyobb élménye volt, amikor a rendkívüli párthűségről tanúságot tevő tanáraim és kollégáim Lukács Magda igazgatónő, a munkásmozgalom kikezdhetetlen veteránjának vezetésével, eljöttek az iskola közvetlen közelében levő csodálatos Szent László- templomban meghallgatni. Akkor láttam életemben a legelső nagy metamorfózist a zene hatására, addig az osztálytársaim, tanáraim szerettek és elfogadtak olyannak, amilyennek. Ekkor éreztem először, hogy az emberek a szó nemes értelmében, megtéríthetők. Lukács Magdának – Isten áldja meg haló poraiban is! – köszönhetően, soha többet senkit sem zavart, nem szúrt szemet az én templomi tevékenységem.
– Varnus Xavért, az orgona Horowitzának nevezte a New York Times. Milyen érzés ezzel a megtisztelő címmel együttélni?
– Utólag visszanézve ez egy rémesen egyszerű történet, bár ma is jó érzés a plakátokon látni a New York Times-idézetét. A valóság az, hogy tizennyolc évesen Torontóban éltem, viszonylag sok elismerést kaptam fellépéseim során, és egy alkalommal new-yorki ismerősöm kérésére „ugrottam be” egy délutáni koncert megtartására a Riverside- templomba. Azt tudni kell, hogy a Riverside-templomban hallható a világ egyik legcsodálatosabb orgonája, és azon játszani nem mindennpai élmény. A teljes képhez hozzátartozik a folyamatos eső, a zaklatott város, a reményvesztettség érzése, ráadásul a mintegy négyezer személy befogadására alkalmas templomban magammal együtt nyolcan voltunk… Mindezek ellenére nagyon boldog voltam amiatt, hogy megadatott számomra a lehetőség ott játszani, ráadásul akkoriban fejeztem be a Wagner-átirataimat, ami tovább fokozta ezt az érzést. A koncerten részt vett egy ember, akivel azt követően beszélgettünk, és előadásommal kapcsolatos, rosszindulatú kérdések özönét zúdította rám. Bosszúsan válaszolgattam ezekre. Másnap a New York Times kulturális rovatában, a koncerten készült hatalmas képpel illusztrálva jelent meg a beszámoló a rendezvényről, amely Az orgona Horowitza címmel jelent meg. Néhány nap elteltével hívott fel Torontóban Vladimir Horowitz felesége, Wanda Toscanini és meghívott new yorki lakásukba, ahol egy felejthetetlen estét töltöttem el a zongoraművész társaságában, aki Stenway zongoráján eljátszotta Bach Nun komm, der Heiden Heiland csodálatos koráljátékát.
– Temesváron Varnus Xavér saját orgonáján fog játszani a közönségnek, azon a legendás hangszeren amelyet személyreszabottan, számára készítettek el.
– Erre azért volt szükség, mert ismereteim szerint Kelet-Európa az „orgona-pestis” által legjobban sújtott terület, a magyarországi több mint négyezerháromszáz orgona közül csupán egy százalékuk van használható állapotban. Ez a helyzet a hazai orgonazene halálaként is értékelhető, hiszen csak alig néhány helyszínen lehet igazán koncertezni. Számomra a reveláció erejével hatott a kilencvenes évek legelején egy kis magyarországi templom felújítását lezáró ünnepségen, amikor egy hordozható orgonán játszhattam, ugyanis a templom orgonája használhatatlan volt. Akkor döbbentem rá, hogy eljött az a korszak, amikor „hónunk alá csaphatjuk a hangszert” és gyakorlatilag bárhol megszólalhat az orgona. Sajnos, Erdélyben is a magyarországihoz hasonló a helyzet az orgonák állapotát tekintve. Számomra megrázó volt például a Nagyvárad-olaszi református templom gyönyörű orgonájának helyzete, amelynek renoválása továbbra is várat magára… Mivel semmit sem tudtam előzetesen a Millenniumi templom orgonájáról, és meggyőződésem szerint nem megengedhető, hogy a koncerten megjelent közönséget kísérleteknek vessük alá, döntöttem úgy, hogy a már említett saját hangszeremen játsszam annak érdekében, hogy maradandó zenei élményben részesíthessem a tisztelt közönséget. Nekem eddig egyetlen kellemes meglepetésem volt a térség orgonáival kapcsolatban, Sepsiszentgyörgyön, ahol a Krisztus Király-templomban épült néhány évvel ezelőtt egy renkívüli, francia nagyorgona, amelyet én avattam fel, és szerintem Európa egyik legszebb hangszere.
