Mint ismeretes, Jákób álmában látja az ég­be nyúló lajtorját, melynek egyik vége a meny­nyek kapujában, másik vége idelenn a föl­dön, és amelyen angyalok közlekednek megte­remtve az összeköttetést a két dimenzió között. A Csiky Gergely Állami Magyar Szín­ház leg­utóbbi bemutatóját Fent a mélyben címmel, Kedves Emőke rendező álmodta meg, aki Nick Hornby kortárs angol író re­gé­nyének történéseire alapozva válaszolja meg az alakoskodás sokszínű nyelvén a kérdést: mennyi a való­szí­nűsége annak, hogy négy, a számukra földi po­kollá változott életből me­nekülni szándé­kozó öngyilkosjelölt közül, Jákób képzeletbeli lajtorjáján virtustáncot jár­va, valaki visszatérjen az életbe?
Az előadás elején a néző nem igazán ér­zékeli, hogy nekiszegezték ezt a kérdést, egye­lőre még a tömbháztetők képzetét tö­ké­letesen megteremtő, talpai alatti kátránypapí­ron csikorgó homokszemekre ügyel és vala­mi­lyen fogódzókat keres a sarkaiból kifordulni ké­szülő világot sikeresen ábrázoló dísz­le­tek (Balázs Gyöngyi kitűnő munkái!) között. Mert bizony feje tetejére állt, kifordult sarkai­ból a vég­zetük által „öngyilkosok tömbházának” te­te­jére rendelt szereplők számára addigi világuk. A lét és nemlét között zajló virtus­tánc­ban Martin (Bandi András Zsolt) az élet na­pos ol­da­láról érkező, boldog életét elrontó közismert sze­mélyiség azt hiszi, készen áll le­szá­molni hát­ralevő napjaival, de még a biztonságos tömbháztetőn van. Maureen, a kilá­tás­talan életétől megkeseredett, ágrólszakadt és ügyefogyott, a főbenjáró bűn elkövetésére fé­lig meddig el­szánt, ám tette súlyosságát pon­tosan érző, el­gyötört középkorú nő (Tar Mónika kiemelkedő módon alkotja meg a „vén szatyor” alakját), ahogy addig is élt, feltűnés nélkül egyszerűen létezik, „van” a színpadon. Ami persze felbőszíti az öngyilkosságra ké­szülő Martint, ami kitűnő alkalommá alakul egy kiadós párbeszédre. És a helyzeti humort végig ki­hasz­náló, sokszínű, pontos üzeneteket és ér­zel­meket közvetítő dialógus végigkíséri a tör­ténetet, az akasztófahumoron jól szórakozik a né­ző, de a rendező a háttérből, a sorok között egy-egy jelzéssel figyelmeztet arra, hogy bár­mikor visszafordíthatatlanul komolyra for­dul­hatnak a dolgok. Efféle jelzés a kamaszkor­ból éppen csak kinőtt Jess (Lőrinc Rita, aki­nek bőségesen kijut az ég és föld között inga­do­zók visszatérintéséből) berobbanása is. Alig tudják ketten lefogni, annyira „elszánt” a vég­zetes tett elkövetésére. De nincs idő a mi lett volna ha… – kérdéssel foglalkozni, mert amint van kivel be­szélni kiderül, hogy Jess el­szántsága fe­lü­letes, miképpen addigi élete is az, és az öngyil­kosság csak pillanatnyi felindulás eredménye. Majdnem elkövetett tettétre szerelmi csalódása indítja el, ami ebben a korban elegendő ok az élettel való leszámolásra… nemde? Az vesse rá az első követ, akit ti­zen­évesen nem mondta ki az „elvégeztetett”-et egy-egy csalódás miatti fáj­dalmában! A meg­szokottól eltérő, helyen­ként durva, szókimondó, akár sértőnek is mi­nő­síthető diskur­zu­sa érzékelteti, hogy (kör­nye­zetének hatá­saira válaszként?) értékeit mélyre elásta lel­ké­ben. És ezzel a súlyos teherrel elindulni az életbe, bizony nem leányálom. A be­szélge­té­sek – továbbra is rengeteg poén! – feloldják a fe­szültséget, kitárulkozások, vallo­mások hang­­zanak el, ezáltal megosztódnak a lelkek terhei, az öngyilkosság damoklészi kardként jelen van ugyan, de a közvetlen fe­nye­getése eltompul, háttérbe kerül. Kibon­ta­ko­zik egyfajta szövetség, végképp háttérbe szorul az öngyilkosság gondolata, itt egy kis fricskát is feltálal a rendező: Jess akaratlanul is megmenti a két felnőtt életét, de ettől még az élet vagy halál kérdése továbbra is nyitott marad. Ebbe a furcsa és spontán módon ki­alakult kapcsolatrendszerbe érkezik a világ leg­ter­mészetesebb módján a pizzafutárrá sül­lyedt rockénekes JJ (Kiss Attila), aki megjátsza, hogy az „öngyilkosok toronyházának” te­tejére szállítja ki a pizzákat. Kutyabaja a fia­tal­em­bernek, csak egy kicsit depressziós si­ker­te­len­sége, kisebbségi komplexusainak halmaza mi­att. Egy kicsit ágrólszakadt, egy kicsit célt tévesztett, vagy talán egészen az? Pillanatok alatt rájön, hogy ismét a valaha­nyadik helyre került életének utolsó perceiben sem sikerült elsőnek lenni, vélt ba­jai, szeretetnélkülisége és szerencse­fo­gyott­sága eltörpülnek a többiek súlyos gondjai mel­lett, ezért kitalál magának egy súlyos be­teg­séget, amelyből persze, nincs menekvés, hát­ralévő napjai megszámláltattak, ezért … A többiek sajnálatát, törődését, em­pá­tiáját akarja kicsikarni, vagy újra kiélvezni a rivalda­fényt.
Folyamatos a virtustánc Jákób lajtorjáján, az öngyilkosjelöltek szövetsége megerősödik, ki-ki (újra)felfedezi értékeit, kezdik feldol­goz­ni közítéletre méltó, múltbéli tetteiket, a bűntudat is végigmardossa valamennyiük lel­két, egy­mást megsegítve küzdenek meg önmagukkal, miközben az öntudatosodás fo­lyamatát ki-ki a maga módján éli meg. Meg­próbálkoznak életük és kapcsolataik megjavításával vagy rende­zé­sével is. Közösséget vállalnak egymással. Ki­tűnő jelenetek váltják egy­mást, a pontosan ada­golt, mindig precízen megfogalmazott üzene­teket tolmácsoló pár­beszédek végig lekötnek, Góli Kornélia dramaturg mesterien adaptálta a regény szöve­gét. Chas (Aszalos Géza) és JJ párbeszéde ko­runk ifjúságának szinte vala­mennyi nyavalyá­jának lajstromaként is ér­telmez­hető. Az Éder Enikő által testet öltő Penny-Cindy-Linda hármas is hitelesen tükrözi a meg­csalt, ki­ábrándult hitves, az eldobott, éppen meg­unt szerető, vagy a nézettségi rekordokért mindent bevetni kész csábos újságíró alakját. A néző minduntalan ismerős, déjá vu helyze­tek­kel találkozik, ami az üzenetek befogadására késztet és érzékelhető, hogy a történet nem is annyira a fantázia szüleménye.
Ebben az ég és föld közötti állapotban most már szó sincs a halálról, annál inkább az életről. A maga fájdalmas, pótolhatatlan vesz­tesé­gei­vel, gyötrelmeivel, napi kínlódásaival, görcsei­vel, emelkedőivel, zuhanásaival, ta­nul­ságaival, kétségeivel és reményeivel e­gyütt.
Mégsincs teljes happy end, Martin számá­ra egoizmusa miatt ezúttal elmarad a fel­oldozás.
Van viszont a temesvári magyar társulat jó­voltából ismét egy szerethető előadás.
Makkai Zoltán
(Fotó: Bíró Márton)