Néhány hete ünnepelte a gyülekezet és jeles meghívottak, egyházi méltóságok, világi tisztségviselők körében temesvári szolgálatának negyed évszázados évfordulóját nt. Kovács Zsombor evangélikus-lutheránus lelkipásztor. Az ünneplés a vissza­emlékezésre is alkalmat biztosított.

A huszonöt év­vel ezelőtti Temes­várra va­ló érkezésre máig örömmel emlékezik a lelkipásztor: “a történet nem huszonöt, hanem huszonhat évvel ez­előtt kezdődött – pontosított – amikor összehá­zasodtunk Ibolyával (nt. Kovácsné Papp Ibolya vöröscsárdai református lelkipásztorral – szerk. megj.), ugyanis abban remény­ked­tünk, hogy házasokként esélyünk lesz arra, hogy egymáshoz közeli szolgálati helyeken kezdhessük meg a lelkipásztori munkánkat. Temesvár szóba se jött ekkor, soha sem voltam itt legációban, nem volt semmilyen kapcsolatom az itteni evangélikus vagy a magyar közösséggel, kizá­rólag feleségem családjának meglátogatására utaztam egy-két alkalommal Temesvárra. Úgy gondoltuk, hogy valamely belső-erdélyi evangélikus gyülekezetbe fognak kihelyezni, esetleg a Barcaság valamely evangélikus gyülekezetébe, és a környéken fogunk a református lelkipásztor-feleségem számára keresni szolgálati lehetőséget. Álmaimban Székely­zsom­borba vágyakoztam, mert édes­apám onnan került Brassóba, és min­dig odavágyott, megfogadta, hogy első fiát a szülőfalu emlékére Zsombornak fogja keresztelni, emiatt ez lett a nevem, és a hagyományt folytatva nagyobbik fiamat is Zsombornak kereszteltük. Abban az évben ketten végeztünk a Teológián, vi­szonylag nagy volt a lelkészhiány, és a kihelyezés ügyében behívatott a főtiszteletű püspökünk, és elmondta, hogy az egész országban egyetlen helyen, feleségem szülővárosában, Temesváron kezdhetjük lelkipásztori szolgálatunkat mindketten. Mi álma­inkban sem gondoltunk arra, hogy egy településen szolgálhatunk, nagy­városban semmiképpen sem. Mindenféle forgatókönyvet alkottunk, Isten forgatókönyve viszont másként rendelkezett: 1994 november elsejétől segédlelkészekként jómagam az evangélikus, feleségem pedig a bel­városi református gyülekezetben kezdte el a szolgálatot.

Hogyan érkezett meg a nagy­városi teljesen idegen környezetbe a fiatal lelkipásztor?
Az akkoriban mintegy száz­nyolc­van tagot számláló temesvári evan­gélikus közösségben két éve beszolgáló lelkész gondozta a gyü­le­kezetet, aki több környékbeli evangélikus közösségben is szolgált. Az első időszakban számomra nagyon nehéz volt a temesvári szolgálat, ugyanis egyetlen szót sem tudtam németül, viszont itt a gyülekezet egy része német anyanyelvű volt akkoriban, és a temesvári nagymúltú – 1824-ben alakult – evangélikus gyülekezetben, hagyomány szerint, rendszeresen kellett német nyelven is hirdetni az Igét. A gyülekezet majdnem kétszáz éves történetéről tudni kell, hogy a temes­vári evangélikus közösség a lieblingi nagyon erős, négyzer lelket számláló gyülekezethez tartozott önállósodását megelőzően. A gyülekezet első mag­ját a városba beköltözött, lieblingi evangélikus hívek – 240 személy – alkották, viszont az 1824-es megalakulásakor negyvennégy református temesvári ember is csatlakozott az új egyházközséghez. Az új gyülekezet elnevezésben foglalt Egyesült jelző is tükrözte e kettősséget, amely kiterjedt a hívek anyanyelvére is, az evan­gélikusok legtöbben német-, a refor­mátusok pedig magyar anyanyelvűek voltak, ezért e két nyelven folytak a templomi szolgálatok, és később a román anyanyelvű hívek számának növekedésével vezették be elődeim a román nyelvű szolgálatokat is, valós közösségi igényt elégítve ki.

A fiatal lelkipásztornak szinte szó szerint nyakába szakadt e történel­mi hagyaték, hiszen már az évszá­zadok patináját sugárzó templom főhajtásra késztet, érzékelhető az időfelettiség…
Megérkezésünkkor nagyon keve­set tudtam a gyülekezet, vagy Temes­vár protestáns múltjáról, égetően sür­­gős volt amennyire csak lehet elsajátítanom a német nyelvet. Ebben óriási segítségemre volt – és máig köszönöm neki – lelkipásztor elődöm, nt. Matos Pál evangélikus lelkész, aki 1947-től, nyugdíjazásáig, 1980-ig gon­dozta a gyülekezetet. Gyorsan megemlítem még nt. Fehér Sándor lelkipásztortársamat, aki 1980-tól 1992-ig, magyarországi kitelepe­dé­séig szolgált itt, 1994-ben pedig én kerültem Temesvárra. Isten gondos­kodott arról is, hogy helytállhassak a szolgálatban, hiszen nagy szeren­csém volt Pali bácsival, akihez a szolgá­latom megkezdése előtti hónapokban naponta eljártam, és megtanított a német nyelvű liturgiára. A két hónap arra volt elég, hogy német nyelven ért­hetően tudjam olvasni a szükséges részeket. Sajnos, sem a középis­ko­lában, sem a teológián nem tanultunk németül, én angoltanárnak készültem, angolul, franciául tudtam valamennyit. Visszagondolva, elmondhatom, hogy a huszonöt év alatt egyetlen egy­szer sem tartottam kizárólag ma­gyar nyelvű istentiszteletet, sőt, az is szinte bizonyos, hogy nem volt olyan szolgálat – keresztelő, konfirmálás, esketés vagy temetés –, amelyen ne kért volna a család valamely másik nyelvű szolgálatot, tekintettel a nyel­vileg vegyes gyülekezeti közösségre. Ez annak köszönhető, hogy a reformátusok kiválását követően, a gyü­le­kezetben nem maradt magyar anya­nyelvű tag, de a XIX. század utolsó évtizedében bekövetkezett szétválást követeően Aradról, Fazekasvarsánd­ról, Simonyifalváról vagy máshonnan betelepedtek magyar anyanyelvű evangélikusok, ide, és 1930-ra 3000 taggal, térségünk legnagyobb evangélikus közössége volt a te­mes­vári! Nagyon csodálkozom azon, hogy akkoriban nem építettek egy nagyobb templomot – a jelenlegiben nagyjából 120 személy számára van ülőhely – hiszen az akkori templombajárók biztosan nem fértek el. De megoldották a helyzetet az elődeim úgy, hogy vasárnaponként három istentiszteletet tartottak német és ma­gyar nyelven. Az akkori evangélikus közösség helyzetét híven tükrözi, hogy 1938-ban ebben a templomban százhúsz gyermeket kereszteltek meg. Én huszonöt év alatt összesen 114 alkalommal kereszteltem. Vi­szont a meg­- keresztelt gyermekeknek több mint a fele külföldön élő családban született, és csak megkeresztelni hozták el hozzánk, és a mulatságot követően máris vitték vissza külföldre, legtöbbjük már nem is Te­mes­váron konfirmál. Elmondhatom, hogy eddig még nem volt olyan esketésem, hogy mindkét fél magyar legyen… Sajnos, a tör­ténelem átírta az ígéretesen fejlődő temesvári evan­gélikus közösség életét: a világháború és az azt követő atrocitások könyörtelenül megtizedelték a német anya­nyelvű hívek számát, hiányukat ma is érezzük. Szemléletes a helyzetre, Izabella néni, aki sokáig volt tit­kárunk, szovjet fogságból vetődött ha­za, viszont családja teljesen odave­szett! A tra­gédiát csak tetézte a németek kiá­rusítása.

Amikor elkezdte temesvári szolgálatát, hány lelkes volt a gyüle­kezet?
Száznyolcvan volt a hívek száma, és négy nyelvű volt a gyülekezet. Meglehetősen furcsa volt a helyze­tünk: feleségem segédlelkészként te­vékenykedett nt. Bányai Ferenc, ak­kori lelkipásztor mellett a belvárosi református gyülekezetben, magam meg szintén segédlelkészként kezd­tem a munkát úgy, hogy nem volt principálisom, senki sem volt mellettem, aki irányítson, bevezessen a gyülekezeti munkába, megmutassa azokat a fontos apróságokat, amelyek a szolgálattal együtt járnak! Nt. Matos Pál, Pali bácsi, elődöm iránti hálából ma is azt a liturgiát hasz­nálom, amelyet a saját írógépén, saját kezével gépelt számomra! Eleinte rendkívül furcsa volt számomra ez a soknyelvűség, nehezen tudtam meg­szokni, igazából nem is számítottunk arra, hogy sokáig maradunk Te­mes­váron. Úgy terveztük, és én a püs­pöknek meg is mondtam, hogy a két évre kiterjedő segédlelkészi időszak lejártával, valamely más gyüleke­zet­be fogunk távozni. De az első két év­ben egy-egy hónapra németországi intenzív nyelvi képzésen vettem részt, a lehető legjobban elsajátítottam a német nyelvet. Megint köz­beszólt az isteni forgatókönyv: 1994-ben megalakult és 1995 feb­ruárjában önállósult a Vöröscsárdai Református Egyházközség, ahol bel­városi segédlelkészként feleségem rendszeresen szolgált, majd meghív­ták a gyülekezet lelkipásztorának, így 1996 október elsejétől feleségem a parókus lelkésze a vöröscsárdai gyü­lekezetnek. Ideálisnak mondható hely­zet állt elő: mivel a vöröscsárdai gyülekezet nem rendelkezett parókiával, nem hívhatott meg lekipásztort, viszont a feleségemnek megvolt a temesvári lakhelye az evangélikus parókián, eleget tehetett a vöröscsárdai református közösség meghívásának, mindenki megelégedésére. A csárdai gyülekezetben megszerették az új lelkészt, én meg megszoktam az itteni helyzetet, a soknyelvűséget és a vegyes nyelvű liturgiát, amelyen he­lyenként változtattunk, ugyanis tíz éve az addigi rendtől eltérve, minden vasárnap németül és magyarul is prédikálok, ezzel az istentiszteleten résztvevő német és a magyar anya­nyelvű hívekhez is szólhatok.

A kis közösségek összetartóbbak, a lelkipásztor mindenkit ismer személyesen, tudja gondját-baját a híveinek, viszont legtöbbször foghíjasok a padsorok.
De ezt a helyzetet kárpótolja, hogy érzem a hívek szeretetét, és a város közösségének a ragaszkodását. Nyilván minden lekész arra vágyik, hogy sokszáz, akár többezer ember előtt hirdesse az Igét, de ez keve­seknek adatik meg, meggyőződésem, hogy ott kell teljes lélekkel szolgálni, ahová Isten elrendeli. Evangélikus lelkészként szinte azon nyomban be­lekerültem az ökumené által meghatározott egyházi közéletbe, kap­csolatba kerültem a történelmi egyházak és a neoprotestáns gyüle­ke­zetek vezetőivel és lelkipásztoraival, például jó kapcsolatba kerültem Corneanu érsekkel, ami nagyon megkönnyítette a beilleszkedést. A feleségem volt Temesváron a legelső női lelkipásztor, mindenki megkülönböztetett érdeklődéssel tekintett tevé­kenységére. A korabeli sajtó a város történetének első női lelkipászto­ra­ként emlegette! Az nem minősült helyi szenzációnak, hogy az evangélikus gyülekezetnek végre van egy fia­tal lelkésze, a női lelkipásztor meg­- jelenése szenzációként hatott.

A lelkészi szolgálat nem kizá­rólag a szószéki igehirdetésekre kor­látozódik, hanem a minden­napokban is szükséges. Kovács Zsombor templomon kívüli szolgálata ho­gyan alakult?
A különféle foglalkozások, bibliaórák, vallásórák, kátéoktatás ifjakkal való foglalkozás, családlátogatások és sok más mellett, huszonöt éve szin­te folyamatosan tatarozunk. Az elején ismerkedés céljából meglátogattam az örökölt németországi test­vérgyülekezetünket, (időközben test­vérgyülekezetünkké lett az ingersle­ben-neudietendorfi evangélikus gyü­lekezte is) a bergchtesgadeni evangélikus közösséget. Az ottaniak nagy meglepetésére személygépkocsi hiá­nyában vonattal utaztam, erre a né­metországi testvéreink megaján­dékoztak egy gépkocsival, így lett szolgálati autónk. Mindjárt szereltettem rá vontatóhorgot, majd szereztünk egy utánfutót, melynek segítségével a szállítási költséget megtakarítva, magunk hordtuk a parókiára az építő­anyagokat. Amint említettem, folya­matosan javítunk, tatarozunk, épí­tünk. Csak a legutolsó évek munkáit említve, tavaly fejeztük be például a parókia-, tavalyelőtt a templom ta­tarozását és a díszkivilágítás felsze­relését, a belső udvar rendezésére is készülünk, de mindezek mellett pályázatokat kell írni, majd elszámolni, városi szintű kulturális rendezvé­nyeket szervezünk, számos közösségi feladat is megtalál, és a három gyermek nevelése is komoly kihívás volt. A gyermekek vonatkozásában, ér­de­kes, hogy a híveim sokáig nem értették meg miért a város másik felében levő iskolába irattuk gyermekeinket, hiszen egy lépésre van a jóhírű német tannyelvű iskola? Számunkra viszont egy percig sem volt kérdés, hogy ma­gyar iskolába járjanak gyermekeink.

Említette, hogy Isten matema­tikája a világitól másként műkö­dik: az elmúlt negyed évszázadban 238 alkalommal temetett, ami a mai gyülekezetének lélekszámát jóv­al meghaladó szám?
Az utolsó, 2011-ben megtartott népszámlálás adatai szerint hatszázan vallották magukat evangélikusnak Temesváron. Ez híven mutatja, hogy sokan élnek a városban evangélikusok, akikről nem tudunk, mert nem közelednek az egyházhoz. Egy-egy temetés alkalmával tüzetesen ki­kér­dezem a családtagokat, rokonokat, szomszédokat, és megkeresem a le­het­séges híveket. Ezzel a módszerrel megtalálom egy-két hívemet, viszont látható, hogy a német és magyar nyelvű evangélikus közösség lélekszáma egyre apad, ezzel szemben ígéretesen gyarapodik a román anya­nyelvű híveim száma! Ennek tuda­tában, még ha engemet meg is tart a Jóisten, a magyar és német híveim a következő huszonöt évben elhalnak, de igaz az is, hogy a ma középkorú hívek esetleg visszatalálnak az egyház kebelébe. Tény, hogy a maroknyi temesvári evangélikusok között, a román anyanyelvű közösség egyre nagyobb számú.

Mi a legközelebbi terve a lelki­pásztornak?
A napi teendők mellett gondolkodunk a 2024-ben esedékes kétszáz éves jubileumi rendezvénysorozaton, amelyet egyházkerületi szinten kívánjuk megrendezni a református fele­kezettel közösen, hiszen a legelején is közös egyház tagjai voltak az evangélikusok és reformátusok. Bízunk ab­ban, hogy az évfordulóra elkészül az egyházközség történetét bemutató könyv is. Máig emlékezetes számomra és a gyülekezet számára a templom felszentelésének 175. évfordulója, ehhez mérhető jubileumi rendezvényben gondolkodunk.
Makkai Zoltán