A szelfi legújabb kori technikai vív­mány, amelynek köszönhetően saját okos eset­leg még okosabb telefonkészü­lé­künk­kel – nevezzük nevén: telónkkal –, önmagunkat fény­ké­pezhetjük barátok, csodá­latos tá­jak, házikedvencek, sztárok, celebek, avagy valóban híres emberek társa­sá­gában, esetleg finomságokkal roskadásig meg­­rakott asztalok mögött, néha vicces hely­­zetekben. A digitális képet tulajdon­kép­pen végtelen végső felhasználónak to­vábbíthatjuk, nem be­szélve arról, hogy a közösségi oldalakra „kötelező” feltölteni. Ráadásul mindez nem kerül pénzünkbe sem (mo­solyka).
„Ej, mi a kő…” mondaná Petőfi a szelfire, és talán va­lamilyen fifikás verset is rög­tö­nöz­ne… Ezzel szemben köny­nyed, fiatalosan len­dü­letes, örömjátékukból ítélve, nem rögtönöznek a Temes­vári Csiky Gergely Állami Ma­gyar Színház és az szé­kely­udvarhelyi Tomcsa Sándor Színház fiatal színművészei, akik szelfi­zés­re ad­ták fejüket és erre ala­pozva elevenítik fel a Költő alakját a Bartal Kiss Rita ren­dezésében szín­re vitt Petőfi szelfi című produkcióban. Balló Helga, Lukács Emőke, Lukács György Szilárd, Mihály Csongor, Vass Richárd e­gyütt­játéka nyomán hitelesen elevenedik meg Petőfi Sándor sokrétű személyi­sége. A népies köl­tészet ki­emelkedő alak­ját, a gyó­­gyít­hatatlanul szerelmes, ro­mantikus férfit, a hazáért mindent feláldozó, lánglelkű forradalmárt, a mélyenszán­tó filozófikus üzene­teket megfogalmazó gon­dol­kodót si­került bele­sű­ríteni a Köl­tőről megrajzolt nem kon­vencionális képbe. Ráadásul úgy, hogy – ebben orosz­lánrésze van Szabó Attila dramaturgnak – nemzeti költőnk sorait a huszonegyedik század, modern embere számára is a haza, a nemzet, a szülőföld, a család, az otthon, a hitves iránti ragaszkodás – minő elavult, sutba dobott fogalmak a XXI. század Európája más tájain! – megtartó üze­ne­tét közvetítik. Az elő­adás gördülékenységét elő­segítő, mér­ték­kel adagolt, kitűnően időzített humoros sorok, a jelenkor valóságából kölcsön­zött, azt visszatükröző hely­­zetek csöppet sem csor­bítanak a megszívlelendő üze­neten. Meggyőződésem, hogy bárki, aki csak kicsit is járt magyar iskolába, magyar kö­zösségbe, ha nem többet, de legalább két sort képes idézni Petőfi: Anyám tyúkja, vagy a „Kis lak áll a nagy Duna mentében” (mosolygó szmáj­li: Távolból…), esetleg a Füstbe ment terv című verséből. A Befordúltam a konyhára című vers népdalosított változata pedig mai napig fel-felhangzik a bálokon. Szóval, ismerjük Petőfit, a mienk ma is.

A Petőfi szel­fiben, a színházi élmény meg­teremtésé­hez a technikát kitű­nően használó szín­művészek, Mátravölgyi Ákos minima­lista díszletei között, élik és sugározzák Petőfit, A Tisza című költemény előadásával pedig si­kerül a kis csa­patnak a nézőt kiemelni a hétköznapok világából és egy magasabb, világosabb szintre elvezetni, ahol Petőfit idézve lelke „édes, mély mármorba szé­dül”. A szavak és a mögöttük levő világok, a rendkívül ötletes játék, a fények és Cári Tibor zene­szerző ihletett zenéjének ötvö­ze­teként az előadás csúcspontjaként ér­telmezhető jelenet katartikus élményt biz­tosítottak azoknak is, akik akkor hallották először Petőfi sorait.
Egyszóval érdemes megnézni a Petőfi szelfit, és érdemes kézbe venni valamely Petőfi-kötetet. Akár valamely elektronikus könyvtárból is.
Makkai Zoltán