Nyolcvan esztendő – egy emberi élet. De csak akkor, ha a jó természeti/genetikai adottságok a Jóisten kegyelmével ötvöződnek.
Újságunk életében nyolcvan esztendő magával az örökkévalósággal felérő!
Napra pontosan nyolcvan esztendővel ezelőtt került ki a nyomdából lapelődünk, a Magyar Házban / „Bulev.Regina Maria 8.”/ szerkesztett, Szabad Szó első száma.
1944-ben november elseje – Mindenszentek napja – egy szerdai napra esett. Ismerve a korabeli nyomdai körülményeket – nem változtak lényegesen 1989-ig! – biztos, hogy az akkori felelős szerkesztő, Kazinczy János és társai késő éjszakába nyúlóan dolgoztak azon, hogy a Timisoara-Temesváron nyomtaott és 10 korabeli lejért forgalmazott újság hajnalra kikerülhessen az Olvasókhoz. Annak ellenére, hogy a tulajdonképpen katonai akciók már Magyarország területén folytak, azért a háborús veszély még távolról sem hárult el, a Szabad Szó szerint, két nappal az újság megjelenése előtt 19 halálos áldozata és 33 sebesültje volt a „német terrorbombázók” éjjeli bombázásnak. A beszámoló szerint a Nagyállomás térségére és Blaskovits-telepre hulltak a bombák. Bányai László egykori kollégánk, a 20. századi magyar baloldali mozgalmak egyik fontos szereplője, Szabad lett a szó című vezércikkében ismerteti a frissen született újság irányvonalát, idézem…” Szabaddá vált a szó amely a hitlerellenes hazafias tábor magyar harcosainak riadóját titokban vitte szerte szét. Továbbra is harcot hirdetünk az emberiség leigázására, népek kiirtására törő hitleri őrültség utolsó maradványai ellen, de ezt már nyiltan, emberi méltóságunk birtokában tehetjük. Nyíltan küzdhetünk a szabadságjogok, a nemzeti jogegyenlőség, a népek közötti béke és barátság megvalósításáért. Nyíltan foghatunk soraink megtisztításához, a fasiszta fekélytől és vehetjük védelmünkbe tömegeink igazát. Az igazi szabadság a nép szabadsága. Az igazi szabad sajtó a nép hangja….” Eléggé egyértelmű a szöveg, előrevetíti a népi demokrácia nevében és érdekében való leszámolás, a kirakatperek, az erőszak, demagógia világát. A szerző górcső alá veszi 1848-49-től errefelé történteket, kitekintéssel a román-magyar feszültségek, ellentétek történetére. A trianoni országcsonkításról, a magyar közösségek elleni atrocitásokról, véregzésekről szemérmesen hallgat, az adott politikai közegben, nem tartotta célravezetőnek szóvátenni… Az alábbi mondatokkal zárja sorait: “ …Így fog összefonódni egyszer s mindenkorra a román és magyar nép demokratikus törekvése. Így dönthetjük le az előítéletek válaszfalát közöttünk. Így teremthetjük meg végre a sokévszázados közös ellenségtől, a német zsarnokságtól egymás ellen kijátszott két nép közös békéjét. Így fogjuk azt a nagy győzelmet, amit a felszabadító Vörös Hadsereg aratott a hitleri hordákon, valóban az itt élő népek barátságának és felvirágzásának nagy művévé váltani.” Könnyen lehet, hogy 1944-ben Bányai László, akkorra már sokat megélt, Moszkvát is megjárt kommunista főember teljes meggyőződéssel hit abban, amit vezércikkében leírt. Nem tudhatta, hogy az induláskor megfogalmazott szép és humánus gondolatokat sorra döntötte porba, züllesztette el a pártpropagandát felhasználó kommunista diktatúra. A szép megbékélés csak külső máz maradt mindmáig. Hogy hogyan alakult a helyzet az elmúlt nyolcvan év alatt, az idősebb kollégák megélték, a fiatalabbak kedvéért nem hagyhatjuk szó nélkül a megalázásokat, a szólásszabadság fokozatos gúzsbakötését, a cenzúra piszkoszkodásait, beszélnünk kell az újságíró kollégák kreatív lendületét elfojtó öncenzúra felettébb káros hatásairól, az állandósult feszültségről, a besúgóktól való folyamatos félelemről, a beszűkült mozgástérről, a kisebbségi – hangsúlyosan a magyar – intézmények, sajtó elleni merényletekkel felérő, mindent – még az írógépekbe fűzött ívpapír és szalag mennyiségét is! – korlátozó intézkedésekről, a lejáratást szolgáló suttogó-propagandáról, a valóságtól arcpirítóan elrugaszkodott, nyilvánvaló hazugságokról, az enyhén fogalmazva életveszélyes nyomdai körülményekről és még nagyon-nagyon sokmindenről kell beszélnünk. A mindenkori kollégák kitartásáról, arról hogyan törekedtek arra, hogy a sok politikai lózunk mellett, a magyar közösségben a lelket megtartó anyagokat is belecsempésszenek az újságba. Emlékezünk a decemberi feltámadásra, a világ megváltására törekedő lelkesedésről sem feledkezhetünk meg, és az utóbbi harmincöt év vonatkozásában az újság fenntartása érdekében felvállalt folyamatos harcokról, kisebb-nagyobb csatákról, amelyeket hűséges Olvasóinkkal, Előfizetőinkkel együtt vívtunk meg. Mindazokkal, akik kitartottak mellettünk az utóbbi évtizedek alatt. Most, a huszonegyedik század első negyedének a vége felé, a kommunikáció, információ-áramlás babiloni káoszában, miközben hangsúlyosan vonalas lapelődünk legelső számát szemléljük, köszönetet mondunk minden még élő kollégának, magyar, román, német vagy szerb nemzetiségű nyomdász barátainknak a lapunk bármely korszakában elvégezett becsületes munkáért. Azokra, akik immár odaát, az égi írógépeken írják cikkeiket, a legnagyobb hálával gondolunk, azzal a bizonyossággal, hogy munkájuknak is köszönhető az, hogy a zord idők ellenére, az újság megmaradt, és azt, hogy ma megjelenhetnek e sorok.
Reményeink szerint haladunk a következő nyolcvan vagy ki tudja, száznyolcvan esztendő irányába, felvértezve Olvasóink bizalmával, pajzsunk a haza bölcse, Deák Ferenc háromszavas “sajtótörvénye”: hazudni nem szabad.

Makkai Zoltán