Az örökbefogadás nemes gesztus. Az önzetlenségnek az a formája, amely az élettelen, hideg kőből is szikrát csihol, ha avatott kéz érinti. Bizonyságképpen itt áll a győrödi Hon­védemlékmű és megerősíti a sokszor emlegetett igazságot: csak az hal meg, akit elfelejtenek.
– A honvédeket máig sem feledtük. Nyugodjanak bár jeltelen sírban vagy megjelölt nyugvóhelyen, számunkra ők a szabadság katonái. Ilyentájt, már­ciusban, fel-felvillan emlékeim kö­zül egy kép: Selyemgyár utcai gye­rekek játszanak a Honvédemlékmű közelében, köztük az öcsém, aki ön­ér­zetesen hangoztatja, hogy ő március 15-én született. Az egy különleges nap! Persze, akkoriban még bekerí­tet­lenül egy szerény halmocska közepén állt az emlékmű, és rajta a magyar nyelvű felirat, ami bizony csak egyeseket érintett kellemesen…
Béres Margit mondja ezt annak okán, hogy arról kérdeztük: mivel a honvéd obeliszk és annak a gondozását felvállaló magyar nyugdíjasklub tagsága is öregszik, tudnak-e lépést tartani az idővel?
– Ez bizony olyan kérdés, amivel számolni kell, mert a számjegyek egy­re nőnek… Ott voltunk 1997. március 14-én, amikor az akkori Ormós Zsig­mond Társaság vezetője, dr. Matekovits György tisztelgő beszédet mondott, ft. Szabó Dénes, a Millen­niumi templom akkori plébánosa felszentelte az emlékművet, Bálint Sándor református lelkész imádkozott az elhunyt magyar honvédek lelki üd­véért, Oprescu Ioan okleveles restaurátor, az obeliszk felújításának a jelentőségéről szólt, tehát megható percek tanúi lehettünk, és sokan úgy éreztük, hogy a folytatás ránk vár. Csak két év múlva, 1999-ben alakult meg a mi nyugdíjasklubunk, és 2001 márciusa óta a két kezünk munkájával is bizonyítjuk, hogy nem feledjük a mieinket. Azóta két alkalommal újítottuk fel az emlékművet, mert nagyon rá­szorult a javításra. Le is festettük, hogy időtállóbbá váljék, ne máljék, ne peregjen a homokkő, és mindezt saját költ­ségből. Az időközben elhalálozott Nacsa Imre bácsi önzetlen anyagi hozzájárulásával, és vele Oláh József, Varga Pál, Somogyi István önkéntes hozzáértő munkájával sikerült felújítani az emlékművet. Román feliratú már­ványtáblát is helyeztünk oda, hadd értse mindenki, hogy kikre em­lé­kezhet kegyelettel a békés természetű, jószándékú ember. És láss csodát: azóta szemlátomást kevesebb a szemét a bekerített emlékműnél! A kerítést is mi festettük le, igaz, erre újólag is rá­szorulna…
Szinte a csodával határos, hogy az égiek is mellénk szegődtek az elmúlt héten, hisz csodálatos napsütéses idő­ben vonultunk ki dolgozni, megtakarítani az emlékmű környékét. Tizen­egyen voltunk: Kókai Antal, Maltring Brigitta, Varga Pál, Bartl Kovács Katica, Kabát László, Szász Albert, Olasz Ilona, Szűcs Juci, Tasi Tibor, Nagy Géza Mátyás és jómagam. Vit­tünk magunkkal kapát, gereblyét, metszőollót, seprűt, műanyag szemetes zsákokat (rendszerint 3-4 is megtelik ilyenkor), vizet, üdítőt, mert mi taga­dás, megszomjazunk munka közben. Az esőzések miatt süppedt a sárba a lábbelink, ahogy mondani szokás, bocs­kor tapadt rá, de hát ki törődött vele, nem parádézni mentünk oda. Szótalan szemlélőnk is akadt, de senki nem kérdezte, hogy kinek a megbí­zásából tesszük, amit teszünk. Ünnepelni remélem még többen leszünk! Pál Krisztina tanítónő, aki győrödi lé­vén, rendszerint a tanítványaival ér­ke­zik, szép ünnepi műsorral teszi em­lékezetessé a napot, a koszorúzás és a megemlékező beszédek mind-mind a tisztelgés, a látványosság részei. A mi feladatunk méltó helyet biztosítani az emlékezőknek és évente legalább kétszer gondozásba venni a Honvéd­em­lékművet és környékét. Örökbe fogadtuk, a magunkénak tekintjük, a folyta­tást pedig bízzuk az utánunk jövőkre…
A nyugdíjasklub elnöke, a mindig bizakodó Béres Margit kokárda készí­téssel ad nyomatékot az emlékezésnek. Nemzeti színű gyöngyfűzéssel.  S.