Világunkat egy-két évtizede elárasztották a fényképek, nézzünk bármerre is: plakátokat, nyilvános események vagy családi ünnepségek fotóit, újságok és könyvek illusztrációit és sokminden mást látunk. Szinte semmit sem tudunk napjainkban elképzelni nélkülük, egyfajta vizuális inflációt élünk át. Egyesek még azt is gondolhatják, hogy amiről nem készült fénykép, az nem is történt meg.

A gyűjtemény legrégebbi darabja, egy 1912-es Vest Pocket Kodak
Fotó: Téglásy Sándor

De mikor is kezdődött a fotózás diadalútja és mikor kezdett tömegesen elérhetővé válni, hogy mindenkinek lehet saját fényképezőgépe? Akit a legelső maradandó fotó érdekel, az keresse ki Nicéphore Niépce és Louis Daguerre nevét a lexikonokból. Akit inkább annak története érdekel, hogy mint terjedtek el a 20. században és hogyan alakultak át az állókép képrögzítésére alkalmas analóg készülékek és mikor adták át a helyet a jelenleg hatalmon levő digitális utódoknak századunk elején, annak ezen a héten rendkívül érdekes lehetőséget biztosított „Az analógtól a digitálisig” című kiállítás, amit Orosz Sándor állított össze.
A kiállítás szervezőjét senkinek sem kell bemutatni – a Bartók Béla Elméleti Líceum iskola fotósaként és azon kívül is megkerülhetetlen szaktekintélynek számít városunk magyar közösségében. A helyszín az iskola multifunkcionális terme volt, az alkalmat az e héten tartott „Iskola másképpen” program adta. Az iskolán kívüliek is élhettek a lehetőséggel, ők hétköznap bármelyik nap este 6 óra után jöhettek el. Nem kevesebb mint 200 készülékkel lehetett találkozni testközelből. Elő volt készítve egy fotótörténeti kiállítás, de akit megragadott valamelyik különlegesebb szerkezetű vagy kinézetű gép, az kézbe is vehette és Orosz Sándor szívesen demonstrálta működését és elmondta különös jellemzőit.
A kiállított darabok közül a legrégebbi egy olyan fix fókuszus Vest Pocket Kodak volt 1912-ből, amit az első világháborúban harcoló katonáknak is ajánlott („the soldier’s Kodak”) a gyártó összecsukható volta, illetve a (harctéri) nagy nyomásnak is jól ellenálló fémváza miatt.
Ezen kívül még két számomra érdekes kuriózumot emelnék ki. Az egyik egy korai digitális, 1997-es gyártott Digital Mavica névre hallgató Sony, amely még egy 3,5” méretű floppylemezre rögzítette a felvételeket– természetesen nem a mostanra megszokott sok megapixeles felbontásban. A másik pedig egy olcsó, Crashcam névre hallgató egyszerhasználatos AGFA, amelyet az autósoknak ajánlottak olcsó pénzért – a fényképezőgép mellett volt a csomagban egy mérőszalag és egy baleseti betétlap is, aminek segítségével a vétkes fél elismerhette felelősségét.
Az is érdekelt minket, hogy mi késztette Orosz Sándort ekkora kollekció összegyűjtésére és vajon nagyon sok pénzre volt-e szükség ehhez. Az első kérdésre válaszul elmondta, hogy még évekkel látott Kecskeméten egy múzeumban egy kiállítást, ahol sok régi fényképezőgépet lehetett megnézni. Itt Temesváron addig nem látott hasonlót. Ezért pénzt, és főleg időt meg energiát nem kímélve folyvást járta a (bolha)piacokat. Kellemes meglepetés volt, hogy sokszor meglepően kedvező, néha potom áron tudott régi készülékekhez jutni. A gyűjtemény viszonylag gyorsan összeállt – „csak” öt évnyi munkát kellett belefektetnie.
Magam részéről csak ennyit mondhatok: köszönöm Orosz Sándornak, hogy megosztotta tudását, idejét és gyűjteményét az érdeklődőkkel.
Téglásy Sándor