Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai TEMES VÁRMEGYE – Temesrékas

Főleg esküvőre vagy temetésre érkeznek. Ez a két esemény hívja haza leggyakrabban a távol élőket. Évente? Sokkal ritkábban. Amikor már az unokák házasodnak vagy ha az időseket ráemelik a Szent Mihály lovára.
– Megismersz?
Magam korabeli nő állta el az utamat az állomáson, és nem kellett kutatnom az emlékezetemben. Lotte, egykori kolléganő a temesrékasi iskolából. Ha nem látnám, akkor is ráismernék a lágy, kellemes hangjáról. Elegáns kosztümje vidám úticélt sejtetett.
– Esküvőre megyek. Nősül a nővérem fia Szatmáron. Ezt nem hagyom ki. Együtt lesz az egész család. A vonatcsatlakozásig még van egy órám. Ha nem sietsz, üljünk le itt, a peronon, beszélgessünk, emlékezzünk.
És letelepedtünk egymás mellé a padra. Lotte azzal kezdte, hogy nem tudja elfelejteni a rékasi iskolát, a Joó Imre korabeli jó magyar hangulatot.
– Mi változott felétek azóta? Mesélj!
– Mondhatnám, hogy minden megváltozott. De ez túlzás. Amikor kiszállok az autóból, az én szemem a régit szeretné látni. Ez ugye már az öregség jele?
Lotte azonnal megcáfolt: – Ez inkább a jó memória jele. Ha még azok a régi helyek, emberek, események jutnak az eszedbe, annak örülni kell. Jancsó Herta kolléganőnk szerint, amíg a harmadik emeleten rend van, nincs nagy baj. Első szint a lábunk, második a testközép, harmadik a fejünk. Tehát legyünk hálásak az Istennek, amiért megajándékozott.
Közbeszúrtam: – Az emberek rosszasága azonban igyekszik ártani, ahol csak lehet. Itt van például az a templom előtti szép, nagy tér, ami piactérül szolgált az egész környéknek, megvámolták. Jókora részt lekanyarítottak belőle, és egészségügyi intézményt építettek rá. A háta mögé beszorult egy egész házsor. A valamikor okosan megtervezett tér szabályos arculatát megcsúfolták. Helyrehozhatatlan hiba. A tér bejáratánál állt egy ráccsal védett kis kápolna, ha jól emlékszem, egy Szent Antal-szoborral. Gyerekkoromban még láttam. Elparancsolták onnan. Kinek ártott? Sérthette egyesek szemét. Jelenleg az egyházi dokumentumokban találtuk meg a képet róla, mert vannak, akik őrzik… A mai fiataloknak azonban már hiányzik az emléktárából.
– És az iskolánk? – sürgetett Lotte.
– Eltűnt. A három épületrészt magába foglaló iskolát a gyökereiből is kiforgatták. A helyén kék színben játszó emeletes betontömb áll: egy új középiskola.
– Ez fájó. Engem is közelről érint. Beszélj inkább másról! – szakított félbe Lotte.
– Hát, a folytatás sem szívderítő. A község két bejáratánál egy-egy fakereszt állt, rajta a megfeszített Krisztus képe pléhből. Vallásos tisztelői állították az útszéli árok túlsó oldalára, hogy ne zavarja a közlekedést. Mégis elbocsátották a hivatalából. Hogy kik, sohasem tudtuk meg. Talán elkorhadt a fakereszt. És másutt is? Az Újfalu túlsó végén itatóvályúval ellátott gémeskút oltotta szomját az arra járó embernek, jószágnak. Ide járt a közeli akácosban delelő gulya is, de ma már se gémeskút, se gulya, sem pásztorház, ahol tenyészállatok teljesítettek szolgálatot. Az akácos kis erdő is a múlté, csak sejteni lehet, hogy tűzifaként végezte. Annak idején az állattartó gazdák évente jártak a cserőbe irtani a gazt, tüsköt, bogáncsot, hogy tiszta legelője legyen a jószágnak. Az új gazdák erről nem is tudnak. Sok érték került ebek harmincadjára, mert az „örökösök” nem gondozták, nem őrizték. Néhanapján a tüskés csipkebokrok mellett nosztalgiáztunk, amikor a csipkebogyókat megcsípte a dér. A szép emlékeimet is megcsípte, amikor meghallottam, hogy az önkéntes tűzoltó egyesületet is megsarcolták. Az illetékesek úgy döntöttek, hogy a nagyméretű fényképes tablókat itt az ideje elszállítani a bukaresti kiállításra vagy múzeumba, nem lehetett tudni, hogy hova. A képen ugyanis tűzoltó egyenruhában sorakozó önkéntesek neve egytől egyig idegen csengésű volt. Nem valószínű, hogy velük akartak dicsekedni. Csodával határos, hogy a tűztoltótorony a helyén maradt. Akárcsak a Fekete Mária a templomban, pedig az is ritkaság. De erről majd máskor, ha marad még időnk rá. Most te következel…

Sipos Erzsébet