Ha valami nagyon különleges, ha valami ritkaságnak számít, nem fu­karkodunk az elismeréssel: párját ritkítja – mondjuk, és bizonyára bol­doggá tesszük vele a nem mindennapi tárgy (vagy élőlény) birtokosát. Elirigyelni tőle nem vall nemes érzésre, vevőként ajánlkozni viszont miért ne lehetne?
Kabát Lászlót is megkör­nyékez­ték már a javaslattal: bocsássa áruba a tulajdonát képező Mercedest, jó árat kínálnak érte, de a vásárból nem lett semmi. Mert, hogy is válhatna meg egykönnyen a szerelmétől egy java­ko­rabeli férfiember?! Sehogy. És Kabát László fiatal nyugdíjasként is tevékeny, ereje teljében lévő férfi, aki­re a családja, csinos, kedves szavú felesége meg két kis fiú unokája biztosan számíthat. Az ő Mercedesére féltékenykedni pedig fölösleges, hisz 1939-es „születésű”. Jövőre tölti a 80. esztendőt, és a gazdája tiszteli a korát, gondját viseli.
Megkérdeztem: – Hobbiból ragaszkodik hozzá?
– Költséges hobbinak nevezném, de számomra több ennél. Egy sok évet megélt, működőképes, elismerésre, sőt, csodálatra méltó társ. Nem szí­vesen válnék meg tőle.
– Akad párja Temesváron?
– Igen. Sőt, jóval idősebb kocsi is van, de ahogy mondani szokás, mindenkinek a magáé a legkedvesebb.
– Bemutatkozásra mikor adódik alkalom?
– Minden ősszel és tavasszal szer­vezett körülmények között felvonultatjuk a sokesztendős kocsikat Te­mesváron is, de teszik ezt más városokban is a kocsitulajdonosok. Idén ősszel a 75 jelentkező közül leg­idősebb egy 1912-es gyártmányú au­tó volt, sokan szemrevettük, gratu­láltunk hozzá.
– Magánemberként hol mutat­kozik a Mercedesszel?
– Különleges alkalmakkor, főleg esküvőkön. Felkéréseknek teszek ele­get. A lakodalmas családok így kívánják emlékezetesebbé tenni az ese­- ményt, és látom, hogy a Mercede­szemmel hozzájárulok az örömükhöz. Tapasztalom, hogy sok fiatal külföld­ről jön haza az esküvőjére, hazahúzza őket a szívük.
– Ezt Kabát László is elmondhatja, hisz hosszú útról tért vissza ezekben a napokban. Honnan is?
– A Közép-afrikai Köztársaságból. Pontosabban Banguiból, a fővárosból. A 40 fokos hőségből a budapesti repülőtérre hóba-fagyba. Tizenhat tagú önkéntes humanitárius csoport tagjaként egy hónapot töltöttem olyan vidéken, ahol építeni, kutat fúrni, gá­tat emelni, szántani-vetni, vagyis dolgozni tanítottuk az ott élőket. Ennek ellenére csak kísérettel közlekedhettünk, veszélyben voltunk. Ott háború van. Segíteni, oktatni mentünk, és közben egy életre szóló leckét kaptunk…
– Megosztaná velünk?
– Szívesen. Ráérek, nyugdíjas vagyok. És van mire emlékeznem…
Búcsúzom hát az óesztendőben Kabát Lászlótól az ígéretével: beszélgetünk az új évben…
Sipos Erzsébet