2017. október 14-e megmarad a Temesvári Református Egyházmegye emlé­­kezetében, ez egészen biztos. Nemcsak azért, mert az egyházmegye Reformáció 500 fő rendezvényére ekkor került sor, hanem, mert: ez a nap ép­pen olyan volt, amilyennek len­nie kellett. Amilyenre szük­ségünk volt. Az istentisztelet méltóságot közvetített és felemelt – de délután, egész estig: az utcán, a piactéren és a parkolóban is a Reformációt ünnepeltük, erről szólt minden, benne volt a szívélyességben, az előzékenységben, minden találkozásban, a gyerekek szaladgálásában és ab­ban, ahogy kezünkkel a sze­münket védve a végvári temp­lomtornyot figyeltük és tippelgettünk, most éppen ki van a kilátón? Ünneplesen?
A reformáció – ilyen. Az a reformáció, amely – emberileg – spontán módon robbant/alakult, és amelyre az Úristen rábólintott: legyen. Mert jó.
Jelképesnek tekinthető már az a kedves részlet, hogy Luther a templomkapu kifelé néző oldalára helyezte el a 95 Tételt, jelezvén, Isten Igéi/ dol­gai az utcára – is – tartoznak, az emberek hétköznapjait kell, hogy megváltoz­tassák. A Reformáció: a teljes élet reformációja.
A Végváron zajló, egész napos ünneplés ezt mutatta fel.
Az eseményt felkarolták az egyházmegye lelkipásztorai is, azonban a szervezés és ennek előkészítése elsősorban az ötletgazdára, Nt. Bódis Ferenc esperesre hárult, aki egyben a rendezvénynek he­lyet biztosító gyülekezet lel­ki­pásztora is. Majdnem 800 részt­vevő regisztrált, 40 em­ber önkénteskedett. Ez önmagáért beszél. És azt se fe­lejtsük ki, hogy fentről is meleget árasztott ránk az Úristen, egy szál ruhában, ingben beszélgettük-hallgattuk végig a délutánt.
Már az érkezés ünnepélyes volt. A gyülekezetek a lelkipásztoraikkal együtt ér­keztek, a tömeg hömpölygött, ünnepélyesség és fegyelme­zett­ség áradt a járdákon, a testes templom udvarán. Az isten­tiszteletet kihangosították, és jól tették, nagyon so­kan kint rekedtek, és állva hall­gatták végig a délelőtti programot.

Az esperes köszöntése után Ft. Csűry István püspök igehirdetése következett, amelyben a reformáció szükséges jelenvalóságára fektette a hangsúlyt. 1517: ha 2017 is! Akkor és úgy fontos az 500 évvel ezelőtti megújulás, ha ma is érvényes, ha ma is ké­szek vagyunk hátra hagyni a megcsontosodott formákat, amelyek előbb-utóbb a tartalmat is károsítják. Az alapige a szőlőtő példázata volt, amely magában hordozza a szőlő­vesszők tőre utaltságát, de azt is, hogy a szőlővesszők ugyan­annak a családnak, tő­nek a tagjai. Egymásrautaltak. Jó volna, ha ennél kissé többről lenne szó, szeretetről, irgalmasságról, felebarátságról.
A kórusok sokfélesége is jelezte, igen, sokfélék vagyunk, mi, református gyülekezetek, hívő emberek, fér­fiak és nők. A mindösszesen öt tagú Nagyváradi Kántor Kó­rus szolgálata lenyűgüző volt, de az egyházmegye minden gyülekezetéből összesereglett gyülekezet a temesvári kórusokat, az Új Ezredévet – Szabó Gabriella vezetésével, a Belvárosit – Hindrich Sándor vezetésével és a Magyar Baptista gyülekezet kórusát is szeretettel fogadta. A helyi vég­vári közösség asszonyai szintén énekkel köszöntötték az alkalmat.
Dr. Zabán Bálint lelki­pásztor Kálvinról tartott előadása főként az ember Kál­- vinnal foglalkozott, ezúttal nem a teológiai jelentőségéről, nem a kiváló szervezőkészségéről vagy elképesztő munkabírásáról hallhattunk. Megjelent előttünk a saját korában élő, olykor emberekkel viaskodó, beteges ember. Aki levelezett, barátkozott, védekezett, (és bizony gyakran kényszerült erre ).
Aki mindvégig az Ige mér­céjével mért. És aki mégis­csak az íróasztala mellett és a szószéken érezte legottho­no­sabban magát.
Sok gyülekezeti tagnak meglepetést jelentett a Magyari Hunor által fotózott: A Temesvári Református Egyházmegye templomai c. kötet, örömmel fedezték fel saját templomukat az albumszerű könyvben, amelyet mindenki saját egyházközségében vásárolhat meg.

A délelőtti programot emléktábla avatás zárta: Ungor Csaba szobrászművész Kálvin-plakettje kiemelkedő, hang­súlyozottan kortárs alkotás, egy karcos, céltudatos Kálvint láttat.
A jól szervezett és finom ebéd után az alkalom fesztiválszerű rendezvénnyé vált. Egy férfi tanácstalanul mesélte, 35 éve nem volt otthon, Végváron, ő sem érti, miért. Hazaérkezett. Hazafelé az au­tóban a találkozásokat mesélik a híveim, gyermekkori ba­rátnővel, padtárssal, szomszéddal találkoztak. 20-30 év után.
Református módon telt a délután. Ez „csak” annyit jelentett, hogy manapság, ami­kor a világ egyik felén újból megjelent a keresztény­üldö­zés, a másik felében pedig, ahová nagyon igyekszünk, szabadon, de többnyire istenhit nélkül élnek, mi összegyűltünk és a hitünket ünne­peltük. Ezen a napon minden arról szólt, hogy ez az 500 év bennünk van. Abban, ahogy beszélünk, hiszünk, olvasunk vagy ahogy a háztartásunkat megszervezzük. (Illyés Gyulá­val: Hiszed, hogy volna olyan-amilyen/ Magyarság,ha nincs Kálvin?/Nem hiszem.)
Családbaráttá vált a végvári piactér, gyermekprogramok, kézműves foglal­ko­zások, bőséges kóstolgatási lehetőség biztosította a gyermekek számára a hasznos elfoglaltságot, miközben egy ha­talmas sátorban párhuzamosan koncerteket hallhattunk, fellépett a Resicabányai Hóvirág Daloskör. az Újmosnicai Férfi Dalárda és meghívott zenekarok, amelyek in­- kább a fiatalokat szólították meg. Akik hál’ Istennek eljöttek. Kiemelném a Te ifid bibliatornyát, amelyet a temes­vári ifis fiatalok készítettek, ötletesen, információdúsan. A tér kedves színfoltja volt ez a rendhagyó kiállítás, amely úgy tanít, hogy nem tolakszik, ezt az egyensúlyt megtalálni igen nehéz. Érdemes volt Igét húzni a földre elhelyezett ko­sárkából, én nem bántam meg!
Délután a záróáhítaton Nt. Juhász András szegedi esperes-lelkipásztor szolgált, és úrvacsora-közösséggel záródott a nap. A padok tele voltak. Az emberek értették, hogy miért vagyunk együtt. A szürkületben úrvacsorázó közösség, a közös asztal mindannyiunkban mély nyomot hagyott.

A végvári közösség hihetetlen erőt, szervezettséget mu­tatott fel. A lelkipásztoruk mellé álltak, így egy olyan ren­dezvény születhetetett, amely nagyon sok embernek örömet szerzett. Megvalósult Pál szemléletes metaforája: miként a testnek minden tagja különböző célt szolgál, de különbözőségében nélkülöz­hetetlen minden rész, úgy a keresztény közösség tagjai sem egyformák, de a különböző szolgálatok kiadják azt az egészet, amelyre az Anyaszentegyház számít. A süteményt készítő asszonyok, az info-sátraknál segítő emberek, a Hargita Gyöngye ásványvizet osztó vállalkozók, a sát­rakat felszerelő férfiak, a tech­nikát felszerelő és felügyelő szakemberek, a kávét-teát folymatosan felszolgáló fiatalok, mind-mind nélkülözhetetlenek voltak ezen a na­pon.
G. Mátyus Melinda

***

A reformáció 500. és a Magyar Református Egyház 450. évfordulójának nagysza­bású végvári ünnepsége kap­csán Nt. Bódis Ferenc la­punk­nak elmondta, hogy az általa megálmodott, és kitartó munkával megszervezett ünneplés sikere annak a lelkes közösségnek is köszönhető, amelynek tagjai fáradságot nem kímélve járultak hozzá ahhoz, hogy ez a jubileumhoz méltó rendezvény maradandó emlékként iródjék be a református egyház, s ezen belül Végvár község történetében, ugyanis az ünneplést feleke­ze­tektől függetlenül a közös­ség minden tagja magáénak tekinthette. Hasonló gondolatokat fogalmazott meg Csáki Károly polgármester is, aki úgy fogalmazott, hogy a vég­vári közösség mellett azoknak is a büszkesége ez a nagysza­bású ünnepség, akik az alkalomra az egyházmegye és az ország határain túlról jöttek haza erre az kivételes alkalomra.
Az esemény jelentősé­gé­ről és sikeres megszervezé­séről külön nyilatkozott a HETI ÚJ SZÓ-nak Ft. Csűry István, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke.”Amit itt láttam az nagyszerű volt, hogy így meg­telt a végvári templom és, hogy össze tudták gyűjteni Temes megyéből, sőt más vidé­kekről is a vendégeket ez önmagáért nagyon sokat mond, amit én messzemenően értékelek. Örülök annak, hogy, miután Nagyváradon május 20-án az Egység Nap­ján a várban tízezer emberrel, Őrizd a várat jelszóval ünnepeltünk, a Királyhágómellé­kén kilenc egyházmegye kö­zösségeiben létrehoztunk erre az esztendőre egy olyan folya­matot, amely során minden egyházmegyében külön-külön is ünnepelünk. Immár a hetedik helyszínen is túl vagyunk. Örülök, hogy most éppen Vég­váron emlékezhettünk a református egyház fél évezred előtti rendkívüli eseményére. Össze­cseng a két helyszín neve, a nagyváradi vár, ahol a fel­újítás után alkalmunk volt arra, hogy ott istentiszteletet tartsunk, és Végvár, amely sajnos a szórványban a ma­gyarság zsugorodásának olyan végvára, amely felkiáltó jel számunkra. Éppen ezért, nagyon boldog vagyok, hogy mintegy 800 ember most itt együtt van, mert ezzel, ennek az objektív problémának tu­dunk a hit által ellentmondani. Ha hisszük azt, hogy az ember egyéni életében képes összeszedni magát, és lám, ha a közösségeket is így meg lehet szervezni akkor egyér­telmű, hogy az Isten igéjére való odafigyelés rendkívül nagy erő, lehetőség hogy az ember elfogadja Isten aján­dékát és ab­ból éljen. Jézus Krisztustól tanuljuk a szeretet törvényét, mert ebből a sze­retetből olyan energiákat le­het mozgósítani, amely egyé­nek, családok felemelke­dé­séről, és a magyar nemzet megerősödéséről szól. “
(graur)