Egy éve hunyt el Schreiber István, lapunk dévai munkatársa

Egy év távlatából emléked előtt tisz­telgünk, maradandót alkottál, so­kunk­nak útravalót hagytál. Hiányzik közülünk az az Ember, aki te­vékeny je­lenlétével kitöltötte egész lényünket sze­retettel, jó­tanáccsal, életbölcsességgel.
Mondanom sem kell, hogy  e sorok által egy rendkívül értékes, felejthetetlen Emberre, Schreiber István tanárra emlékezünk, kegyelettel megköszönve a ma­gyar­ság számára hagyott igen értékes kulturális örökséget. Tudjuk, minden­ben igé­nyes volt. Magasra emelte a követelmények mércéjét. Ré­szére sosem volt elég a sok, mindig többet, jobbat, újabbat akart!
Az ő számára észrevétlen volt az erőtlenség, a csüggedés, a megsemmisülés, a kisebbség lealacsonyító érzése. Egész lényét, munkásságát az ősök példaképe vezette, hiszen elődeink nehéz per­ceikben, sikeresen le­győz­ték a rossz sorsot. A Te sorsod – ami Rád várt – igazán nehéz volt, a helyedet szilárdan megálltad, s ha kellett, naponta legyőzted a rosszat.
Schreiber István Déván született 1933. szeptember 13-án. Egy istenfélő, vallásos családi környezetben kap­­ta meg a templom és is­kola iránti szeretetet, amelyet élete végéig  hűségesen ápolt és gyakorolt. Tevé­keny­ségre született, saját erejéből ka­pott szárnyra.
Kolozsváron a Bolyai Tu­domány­egyetem Termé­szet­tudományi és Ké­mia ka­rán ta­nári diplomát szerez. Mű­ködését tanárként Déván kez­di, majd aligazgatónak nevezik ki.
A fiatal tanár adottságaira felfigyelve – még a pályafutása elején – előléptetik me­gyei tanfelügyelőnek. Ezt a fokozott felelősséggel járó tiszt­séget több mint két évtizeden keresztül, példamutató pontossággal és szakértelemmel tölti be. Ellenőrzéseiben különös tapintatossággal fon­ta össze a szigorúságot a szerető megértéssel. Erényeit a maga és a fiatal nemzedék javára léptette életbe.
Teljes meggyőződéssel megállapíthatjuk, hogy ez az ember igazán sokat használt annak a közösségnek, amelyből vétetett – dévai születésű lévén –, s amelynek szellemi jólétének emeléséhez kitartóan hordta azokat a köveket, téglákat amelyekből felépülhetett szülővárosa értelmi fellegvára.
Ilyen értelemben hiánypotló kiadványokat alkotott Déva és Hunyad megye természeti és épített örökségéről, feltérképezte a már alig-alig látható műemlék romokat, amelyekről a fiatal nemzedék nem tud, nem tudhat. Tette mindezt  a tucatnál több EMKE füzetek formájában.
Gyakran felnézek a templomok, kastélyok megszentelt köveire, s mind rólad mesélnek, regélnek…
Mindig szívesen kalauzolt a városban és a megyében érdeklődő turistákat, cso­­portokat, iskolásokat. Elő­­adá­sai hozzáértésről és nagy fokú lokálpatriotizmusról tettek, mindannyiszor, tanú­bizonyságot.
Mindezekről a változás után (1990) a helyi sajtóban is közölt népszerűsítő anyagokat valamint a jeles napokhoz fűződő megemlékezéseket.
Az EMKE és Nyugati  Je­len védnöksége alatt megszervezte az első helytörténeti kört, amelynek fő elő­adó­­ja ő volt. Neki köszönhetően, a kör tagjai többször vé­gigjárták a vadregényes hát­szegi medence történelmünkben is szerepet játszó ud­varházait, kúriáit, palotáit, elhalóban lévő, mégis élő bi­zonyságait. Akik ezeken a túrákon részt vettünk, ma is nosztalgiával emlékezünk ezekre a napokra. Kö­szönjük, Pista!
A számos könyvtári és le­véltári kutatása révén, valahányszor röviden kiragadta a lényeget, írásaiban szigorúan tiszteletben tartotta a történelmi hitelességet, a történlemi igazságot.
Társadalmi és politikai té­ren is aktív szerepet vállalt, alapító tagja volt az RMDSZ dévai szervezetének.  Az Er­délyi Magyar Közműve­lő­dé­si Egye­sület (EMKE) Hu­nyad megyei szervezete, 1989 december utáni újraalapításának aktív résztvevője és elnöke.
Az elmúlt évtizedekben, a szórványban élő magyarság hagyományainak és kulturájának ápolásában és meg­­őr­zésében kifejetett mun­­kájáért számos elismerésben részesült. A Romániai Magyar Demokrata Szö­vet­ség Ezüstfenyő-díjjal tüntette ki.
Életét önfeláldozóan má­sokért élte, példát mutatva Istennek és embernek való szolgálatból.
A kegyelet emlékező csend­jében, lelkünkben Rek­viemet mondunk egy Embe­rért, búcsúzva Reményik Sándor verssoraival: „Fáj, hogy nem lehetsz többé ve­lünk, de te velünk maradsz mind­örökre, örök rózsákkal, láthatat­la­nul, majd találkozunk a föld porában, vagy az égi sugárban, a Hold ud­varán, vagy a Tejút valamely csillagán.”

REICHENAUER JÓZSEF
ny. tanár