Ma már kevesen, nagyon kevesen élnek azok közül, akik tisztelendő nővérnek szólították az óvó nénit és a tanító nénit, és akik felnőttként a nyomukba léptek, maguk is a tanítást választották hivatásul. Ők sohasem nőttek ki az iskolából, számukra ott volt a munkahely, az otthon, a megvalósult életcél. Időszerű leírni ezt most, amikor a világegyház figyelme megkülönböztetett módon fordul a fiatalok felé, és ennek szellemében a gyulafehérvári főegyházmegye a Hivatások Évének jegyzi a 2018. december 2. – 2019. november 24. közötti időszakot.
A kevesek egyike Turbók (szül. Lányi) Hedvig, aki az egykori hithű közegből 1948-ban egyszerre az ateista tanokat propagáló világban találta magát, és e kettősség drótkötélpályáján kellett egyensúlyoznia. Sikerült neki. Megtalálta a hivatását. De valószínűbb, hogy a hivatás találta meg őt…

„S jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat”
A Brâncoveanu utcai családi ház egyik szobájában beszélgetünk. Pontosan ott, ahol Hédi született, és ahonnan a józsefvárosi zárda óvo­dájába kísérte kislányait, Hédit és Terit az édesanyjuk. Tősgyökeres te­mesvári a család, az egykori Helvét utca nevét, képét már csak az emlé­kezet őrzi. Az óvodában Mária Benedikta nővér fogadta őket, akit a ‘60-as évek elején látott viszont Hédi az egyik bolt előtt sorbaállás, cukor­osztás idején. Megszólította, és az idős, kedves arcra visszatért a régi, jól ismert szelíd mosoly.
Elemi osztályos korából Aloisia és Margita nővér nevét, szavuk, hang­juk színét őrizgeti, sőt, ennél is többet… Margita nővért ugyanis később Dettára, a rendház főnök­nő­jévé nevezték ki, ott alussza örök álmát a temetőben, és Hédi sok évvel ezelőtt megkereste, lerótta kegyeletét a sírjánál. (Nem érzelgősség diktálja most papírra a ma is sokaktól hallott mondatot: csak az hal meg, akit el­felejtenek.)
Nevekre, évszámokra pontosan emlékezni erős oldala Hédinek: 1944. április 2-án volt elsőáldozó a józsef­városi zárdatemplomban. Az osztály­társak közül Király (Gherasim) Magda, Mednyánszky (Kiss) Magda, Maringer (Zill) Margit, Vuin Elly, Brádi Ágnes, Higyed Juci nevéhez színpadi szereplések emléke fűződik. De nem mosta el a Bega vize annak a kirándulásnak az élményét sem, amit a gyárvárosi Notre Dame nővérek szer­veztek gimnazista növendékeik­nek a nagyremetei Ambrózy-kastélyhoz, mégpedig homokszedő ladikok­kal. A húsvéti lelkigyakorlatok gaz­dag szellemi és lelki örökséget hagytak az akkori növendékekre – mondja Hédi, és az általa megtapasztaltakhoz idekívánkozik Jakubinyi György ér­seki jótanácsa a Hivatás Éve kapcsán: „Az út kitaposott, csak járni kell rajta.”
A nagy földindulást az iskolareform okozta 1948-ban. A növekvő, nyíladozó értelmű növendékek szívét átjárta a szánalommal vegyes féle­lem: mi történik az iskolából kiűzött nővérekkel? Hajlék nélkül, civil öl­tözet híján, védtelenül indultak világ­gá. Szívszorító látvány volt, ahogy szállingóztak el addigi békés ottho­nukból, elszakítva kápolnájuktól, rend­társaiktól, értékes könyvtáruktól, vállalt hivatásuktól. Mentek a nagy bizonytalanságba.
Turbók Hédi tekintete most is elfelhősödik, ha róluk beszél. Olyan neveket sorol, akikre néhány idős, egykori tanítvány talán ma is emlé­kezik: Erzsébet, Evelin, Mónika tisz­telendő nővér és több világi, illetve pap tanár arca sejlik föl, akik tudásukkal és emberformáló képes­sé­gükkel, hittel és meggyőződéssel szolgálták a kort, és neveltek több nemzedéket a magyarság számára. Vajda Ernő, Mertz Károly, dr. Székely László, Aubermann Péter, Printzinger István, dr. Szántó Árpád, Varga Józsa a szakma kiválóságainak számítanak. Méltatásukra, a szép gondolatok megfogalmazására erőt­le­nek a szavak.

„Míg állni látszék az idő, Bár a szekér szaladt”
Az 1949-1953. közötti Temesvári Magyar Vegyes Pedagógiai Iskola növendéke volt Lányi Hédi, egyike azoknak, akik a négy esztendő alatt tudatosan készültek a feladatra: megtanulni azt, hogyan kell tanítani. A tanítás művészet. Rokon szakma a színész mesterséggel – ismételgette Ferencz József tanár, az osztályfőnök, és nem tévedett. Igazolja ezt most Hédi is, de sokat sejtetően még hozzáteszi: – A nemzet napszámosai voltunk. Igaz, nem jártunk ekhós sze­kérrel, mint az egykori komédiások, de a mostoha körülmények, a kiszolgáltatottság, a háborút követő sze­génység megtanított rá, hogy nincsen rózsa tövis nélkül. Volt olyan tél, hogy az iskolaigazgató az én osztályomnak csak hat darab tűzifát utalt ki. És ha már nagyon fáztunk, tornáztunk, mozogtunk, hogy felmelegedjünk, és el­űzzük a rosszkedvünket.

A pályakezdéstől a nyugdíjazásig tanítványok százai szereztek örömet, elégtételt tanító nénijüknek: Végvár, Füzes, Omor (Rovinita Mare), Újmosnica, majd versenyvizsgával a temesvári 2-es számú Matematika-Fizika Líceum (ma Bartók Béla El­méleti Líceum) voltak az állo­más- helyek, a gyermekek szülei pedig a leghűségesebb segítőtársak. (Kínos helyzetben volt a tanítónő, amikor a párt kiküldöttei felszólították, hogy közgyűlésen javasolja Omor falu rossz hangzású nevének a megváltoztatását. Határozottan elutasította a felszólítás teljesítését, a lelkiismeretére hallgatott és nem vállalta. Akadt más, aki megtette…)
Fényképek tanúskodnak róla, hogy a szülők Turbók tanítónő ké­résére a kétkezi munkát is vállalták, budákkal, ásóval az iskola javára. A tanítás mellett kultúrtevékenység, nép­számlálás, könyvtáros munka, kirándulások szervezése, furulyacsoport, bélyeggyűjtők köre és számos egyéb „unaloműző” elfoglaltság színesítette a palettát, ahogy ő mondja, „pályám során csak bába nem vol­tam”. A rászorulók iránti érzékeny­ségét azonban le sem tagadhatná. Az édesanyjával meleg kabátkát varratott annak a testvérpárnak, akik négy kilométernyi távolságból jártak az iskolába, és az őszi reggelek hidege, nyirkossága átjárta őket, mire beértek az osztályba. Hogy milyen örömet tudott szerezni két meleg molton kabátka, azt nem örökítette meg a fényképezőgép. De látni kellett. Nyugdíjasként a temesvári máltai csoport munkájában vett részt, boldog volt, ha érezte, hogy szükség van rá.
Turbók Hédiről mégsem mondható, hogy nyájas, kedveskedő típus. Inkább visszafogott, de határozott. Nem sokat ad a külsőségekre, annál többet a belső kisugárzásra. Megérez­hették ezt kis tanítványai is, sőt, le is írták fogalmazásban, levélben. A megőrzött fogalmazások szép és hibátlan helyesírással közvetítik a gyer­meki üzenetet: „Sohasem akarok tőle elválni. Sohasem fogom elfelejteni.” (Szabadai Edit, III. osztály). Horváth Melinda Az én füstbe ment tervem címmel írt őszinte hangú fogalma­zást, s a vonalas füzetlap bekerült a vaskos dossziéba.
Azóta sok víz lefolyt a Begán, és érkezett posta Amerikából, Magyar­országról, naptár Ausztráliából, hús­véti locsolkodók itthonról, látogató határon innen és túlról.

A bekopogtató legnépesebb csoportot a Miskolcon élő Kővágó Tünde szervezte s a fénykép tanúsága szerint mindannyi­uknak jutott hely a tanító néni ott­ho­nában: Gergely Ildikó, Kővágó Tünde, Mezei Ildikó, Matekovits Emő, Erdély Rita, Kohonicz Ferenc, Szőcs Klára, Fodor Éva, Rzepeczki Sándor, Amisics Attila, Kiss István, Szabadai Edit, Szabó Dorottya, Fülöp Ildikó mosolygó arccal üzenik, hogy tudják, itt jó helyen járnak.
Turbók Hedvignek nem kenyere sem a kérkedés, sem a panasz. A gondot, fájdalmat, hogy negyvenkilenc évesen maradt özvegyen és két leá­nya félárván, csak élete panasz­köny­vébe jegyezte. Emlékeinek gyűjte­mé­nyében mást őrizget: a család örömét, hogy húga, Horváth Teréz sokrétű pedagógusi munkájának elismerését sokakkal megoszthatják. Őriz­geti továbbá édesapja ministránsi könyvecskéjét, saját gyermekkora első imakönyvét, a kis katekizmust, családi képeket, tanítványai sorait, újságkivágásokat, Gyurcsik Miklós, az egykori Szabad Szó fotóriporte­rének felvételeit, nagyon megfogyat­kozott osztálytársainak találkozóit, és ritkaságnak számító vaskos köteteket, vagyontárgyait. Bizonyára a Heti Új Szó e példánya is odakerül az emlékek dossziéjába jelezve, hogy a visszapillantás, a tanítói hivatás méltatása pontosan ezen a napon ünnep Turbók Hédi számára. Hisz ma van a születésnapja.