Szombati József tanár nevét sokan ismerik idehaza, sőt határainkon túl is, munkásságát felsőfokú jelzővel illeti a Temes megyei pedagógustársadalom. Többfelvonásos életútja nem volt akadálymentes, de neki volt ereje talpon maradni, és mások mellé is odaállni segíteni. Hogy mi alapozott az ismertségének, és az miből áll össze, egy közeli beszélgetés megvilágíthatja.

– Számodra hol van a kedves otthon?
– Temesságról indulva mindenütt a megyében, ahol gyerekeket oktatnak, nevelnek. Mit is mondhatna mást egy vérbeli pedagógus?! Ságon születtem 1935. március 17-én. Az elemi iskola három osztályát a községben román nyelven végeztem, mert nálunk akkor még nem volt magyar oktatás, onnan viszont Temesvárra, a Magyar Katolikus Gimnáziumba írattak a szü­leim, akik nem voltak tehetős emberek, de az értelmük, a szívük aranyból volt. Édesapám foglalkozása tűz­- oltógépész, édesanyám háztartásbeli. Szűkös körülmények között neveltek bennünket, Andrást, a bátyámat és engem, de tisztességgel. Egy alkalommal például kaptunk egy-egy lejt fagy­laltra. Örültünk nagyon, de csak egyet vettünk. Ezt közösen elnyalogattuk, a másik lejt pedig hazavittük. Tudtuk, hogy kell az holnap kenyérre. Arra is emlékszem, hogy édesapám az ócskapiacon megvásárolt egy régi, használaton kívüli varrógépet, hazahozta, megjavította és eladta. Nehéz volt az élet a háború után.
Gyerekkorunkban sokszor halászgattunk Mihálovits Gyula pap bácsival a Temes-parton, vasárnaponként ministráltunk Fodor József plébános úr miséjén, a testvére, Gizi nővér karácsonyi ünnepségre készített fel minket, tehát Ság a számunkra valóban meleg otthon volt és kedves is maradt, ma már csak emlékeinkben, hisz Andrással elkerültünk onnan. Én még sokáig járogattam haza édesanyánk halála után is, dolgoztam a kertben, mert iskola ide vagy oda, a föld megköti az embert, akár a gyökeret.

– Az iskola pedig ablakot nyit a világra. Merre indultál?
– Ahogy mondtam, először a Kato­likus Gimnáziumba, ahol nagyon összebarátkoztunk Tácsi Lászlóval, és ez a barátság végigkísért idős koromig. 1949-ben a Temesváron megalakult Magyar Vegyes Tanítóképzőbe jártam, és amikor végeztem, 1953-ban, felvételiztem a Bolyai Tudományegyetemen a pedagógia-lélektan szakra, ahol 1957-ben tanári oklevelet szereztem. Kihelyezéskor választhattam volna Dévát, méghozzá igazgatói állást, de nem éltem a lehetőséggel. Temest választottam, mert hazavágytam. A Bolyai egyetemen olyan színvonalas felkészítésben volt részünk, amire ma is hálával gondolok. Tudós professzoraink bevontak a tudományos munkába, szakdolgozatokat írtunk, az elméleti ismeretek mel­- lett különböző gyakorlati órákon vettünk részt, amelyek mindegyike jó útravalónak bizonyult.

– Mégsem kényelmes expresszvonattal utaztál az első állomáshelyedre…
– Nem. Akkoriban még hajó is járt Ótelekre. Az általános magyar iskola igazgatója, Szakmáry László, remek tanárember volt, örömmel fogadott. Képzett, jó képességű tanítókat, tanárokat gyűjtött maga köré, erős iskolát akart létrehozni. Sikerült is neki. Ott tanított a Halász házaspár, Ferenc és Magdi, Jancsó Imre, Szili Anikó és Julika, Szabó Anna, Szekeres Gizi, Szabó Misi, Ungi Mária, Hajnal Margit, Talpai Erzsébet, Horváth Hajnalka, akit tanítóképzős koromból már ismertem, és hamarosan összeházasodtunk, továbbá Úri Rozália óvó­nő, vagyis fiatal kollégák tele munkakedvvel. Akkoriban egy-egy osztályba huszonöt-harminc gyerek járt, az összlétszám elérte a háromszázhatvanat, és a bentlakásban magyarszentmártoni, aurélházi, öreg­falui gyerekeket fogadtunk, és időközben kinőttük az iskolát. Szakmáry László igazgatósága alatt kezdődött meg egy új épület felhúzása, ami nem volt egyszerű, mert pénz kellett hozzá. Annak a kiutalásához viszont jóváhagyás a felsőbb szervek részéről. Megtörtént, de feltételhez kötötték, amit ma már kár fölemlegetni. A régi óteleki iskola ugyanis a múlté… Húsz évig magyar-történelem szakos tanárként dolgoztam, 1977-től 1988-ig pe­dig az iskola igazgatójaként is. Nagyon szép esztendők voltak. A Hajnival kötött házasságom, a fiunk szüle­tése, az oktató-nevelő munka, a műkedvelők lelkesedése, a szőlőtelepítés, a meggyfaültetés, az iskolai bentlakás üzemeltetése, az óteleki emberek barátsága szép fejezete a fiatal éveimnek.

– A hegedűdet nem említetted. Vagy eltörött?
– Nem törött el a hegedűm, mint a Dankó Pista nótájában, sőt, ma is őr­zöm, pedig már százéves. De nincs felhangolva, pihen. A tanítóképzőben és a kultúrotthonban hangszer kellett. Ságon a városba ingázó fiatalok, magyarok, németek, románok, esténként együtt szórakoztak, senki nem nézett görbén a másikra. A Ságról készült román nyelvű monográfiában is ott szerepelek a hegedűmmel. Ótelekre is vittem magammal, de ott nagyon be kellett osztanom az időmet. A feleségem betegsége miatt és a kicsi gyerekkel, több „műszakban” kellett helyt­állnom, dehát az embernek nem csak két keze van, hanem szíve is. A hege­dű megvárt. Amit a lugosi Ion Vidu Népfőiskolán tanultam, és énekkarvezetői oklevelet szereztem, évekig tudtam hasznosítani.

– A nehéz, szorongással, félelmekkel, bizonytalansággal teli időszakra hogy emlékszel vissza?
– Nagyon megviselt. Nem gyűlölködöm, de nehéz megbocsátani, elfelejteni pedig nem is lehet, amit édes­- apámmal tettek. A Szoboszlay-perben meghurcolták, bűnösnek mondták ki. Azzal vádolták, hogy részt vett a szocialista államhatalom megdöntését célzó összeesküvésben. Nyilvános tárgyaláson – példát statuálva – a Gyárvárosban az akkori IGOT épületben nyolc év börtönbüntetésre ítélték, és politikai fogolyként a Duna-deltába vitték a többiekkel együtt. Semmit nem tudtunk róla, a halálhíréről sem értesítették a családunkat. Csak a büntetéséből szabadult öregfalui pap (Dan) hozta hírül, hogy édesapám nádvágás közben megsérült, és vérmérgezésben meghalt. Azóta azzal a tudattal kell élnünk, hogy ellopták tőle a hátralévő éveit, a családját, a lelki nyugalmát, ártatlanul szenvedett. Amikor már megtehettem, kikértem a hivatalos periratot, és abban az állt, hogy bűnpártolásért ítélték el. Nem vett ugyan részt az összeesküvésben, de egyházi tanácstagként tudott róla és hallgatott, nem jelentette a hatóságoknak, tehát bűnrészes. 2006-ban a Magyar Kormány éremmel emlékezett meg édesapámról. Az előlapján ez áll: „Köszönet a szabadság hősének, 2006 október”. A hátoldalán: 1956-2006.

– Titeket, a fiait nem ért atrocitás?
– Nyilvánosan nem, de bizonyára szemmel tartottak. Példa rá, hogy november 7-én szabadnapot kaptunk az egyetemen, hazajöttem Kolozsvárról, de meg sem melegedett alattam a szék, jött értem a szeku, és bekísért egy kis beszélgetésre. A gyanú, hogy 1956 szelleme engem is megfertőzött, éberségre intette őket. Akkor emelték ki Koczka Gyurit meg másokat is, de engem elengedtek. Sokáig nem volt nyugodt az álmom.

– Ezek után nem furcsállod, hogy Temesváron román tannyelvű intézmény, a Gyengénlátók Iskolájának az igazgatója lehettél?
– Nem az igazgatósággal kezdődött… 1988 szeptemberétől gyógypedagógusi katedrát kaptam a Gyen­génlátók Iskolájában, ugyanis akkori­ban alig volt pedagógia-lélektan szakos tanár, és a temesvári általános is­kola – ma Iris Középiskola – tizenhét megye gyengénlátó gyermekeinek a képzését oldotta meg. Szakértelmet igénylő feladatnak, kihívásnak tekintettem a munkakört, tehát elvállaltam. Az egyetemen ugyanis a fogyatékkal élő gyermekekkel való foglalkozás, a defektológia alapképzésnek számított, tehát volt mire építenem. A munkámat azzal kezdtem, hogy végiglá­- togattam a tanítványaim szüleit, is­mernem kellett a családi körülményeiket ahhoz, hogy tudjam, mivel kell megküzdeniük a látássérült gyerme­keknek. A tapasztaltak tanulságát le­- szűrhettem, és ez segített megtalálnom az utat, vagyis a módszert a gyer­mekekhez, ami eredményhez vezetett. Erről sokat tudnék beszélni a tornaóráktól kezdve a kézimunkáig, ahol a látás meg a tapintás fejlesztése alapfeltétel. Az igazgatói kinevezés a decemberi rendszerváltás után történt, amikor a kollégák engem jelöltek erre a posztra. Ebben lehetőséget láttam a kapcsolatfelvételre, a fejlődésre, hiszen az országban mindössze négy látássérültekkel foglalkozó oktatási intézmény működött, egymástól tanulni aligha volt módunk. Reményekre a budapesti és a debreceni, illetve több külföldi rokon intézmény is feljogosított, hát cselekedtem. Nagy segítségemre volt ebben a legjobb barátom és kollégám, Tácsi László, akivel közös pályán mozogtunk, szakmai és emberi kapcsolatunk őszinte, tiszta volt. Budapesti és debreceni kollégáinktól rengeteg hasznos didaktikai segédanyagot kaptunk, közös tapasz­ta- latcseréket szerveztünk, módszertani szakdolgozatokat fordítottam román nyelvre, még a Magyar Máltai Szeretetszolgálat is segített minket. Hatszáz világító neoncsövet küldtek, állítólag ma is van belőlük. Együttműködtünk az ICEVI nemzetközi szervezettel, az európai konferenciáját Budapesten tartották, ahol magam is részt vettem, és szerénység ide vagy oda, elmondom, hogy az Európai Bizottság részéről nagyon jó minősítésben ré­szesült az iskolánk. Az Elnök Úr személyes elismerése nagy elégtétel volt a számomra.

Együtt 61 esztendeje

– Megyeszerte úgy tartanak téged nyilván a pedagógus kollégák, hogy elismerő oklevelekből valóságos gyűj­teményed van.
– Ami azt illeti, valóban nem „szűkölködöm”. Mindkét fokozati vizsgámat letettem, 1971-ben itt a diploma az Oktatási Minisztérium részéről, Érdemes tanár minősítés, Díszoklevél, Ezüstgyopár-díj a Romániai Magyar Peda­gógusok Szövetsége részé­ről, elismerő oklevél az Iris Líceumtól, ahol a nagy fejlesztés és beruházások nyomán megvaló­sulhatott a födémcsere, a fűtés- és vízvezetékrendszer korszerűsítése, a bent­lakás konyhájának és étkezőjének önálló gázrendszerrel történő ellátá­sa, és mindegyik gonddal járt.
A módszertani és irányítómunka külön fejezete az életemnek, amit felelősségteljesnek főleg azért éreztem, mert a magyar iskoláink, pedagógusaink továbbképzéséről, fokozati és véglegesítő vizsgáiról szólt. Ezen a téren az aradi Goldiş egyetemen is hasznos munkát végezhettünk, a magyar kollégák képzését illetően. Dolgozatok elbírálását, óralátogatá­so- kat, terepmunkát vállaltunk Tácsi Lászlóval közösen, és ha tudtunk, segítettünk. Amikor pedig már lett volna időnk lazítani, pihenni, Laci itthagyott…

Osztálytalálkozó Óteleken

– Szíved szerint mivel zárnád ezt a beszélgetést?
– Azzal, hogy mindennek van színe és fonákja, dícsértek is, bántottak is amíg dolgoztam. A politikai elítélt édesapám miatt félmosollyal közölték velem, hogy én csak olyan másodrangú, befogadott párttag lehetek. Továbbá nem nézte mindenki jó szemmel a kezdeményezéseimet, ami munkát igényelt: „Directorul vinde şcoa­la” – mondták a hátam mögött, céloz­va az iskola budapesti és debreceni kapcsolataira, pedig onnan mi csakis kaptunk… Voltak ellenem irányuló kicsinyes, rosszindulatú piszkálódások, feljelentettek, hatósági vizsgálatot kértek ellenem, de alaptalannak bizonyultak a vádak. Írás van róla. Természetemnél fogva én nem jártam görbe utakon. Az életem napos oldalán tartom nyilván, hogy idén ünnepelhettük Hajnival a hatvanegyedik házassági évfordulónkat. Itt van közelemben a fiam, a menyem, a bátyám, aki állatorvosi diplomát szer­zett, őrzöm ön­feláldozó szüleim emlékét, az őszinte barátságot, és annak tudatát, hogy 1988-ban, amikor eljöttem Ótelekről, jó kezekbe, egykori tanítványomnak, Kiss Ferencnek adtam át az iskola kulcsát. A közelmúltban meghívtak az egyik osztály ötvenéves találkozójára, és mi tagadás, nagyon jólesett. A terített asztal mellett velük újraéltem a közös fiatalságunkat. Nem utolsósorban elégtétel a számomra, hogy magyarként helyt tudtam állni egy ro­mán nyelvű intézmény élén, és nyugdíjazásom óta már két alkalommal meghívtak ünnepelni, emlékezni.
Szaporodnak az évek, fogyatkozik az erő, a szakácstudományomat azonban nem akasztottam szegre, idehaza én igazgatom főzőkanállal a konyhát.