Szaván fogtuk Kabát Lászlót, aki tavaly év végén ígérte, hogy meg­oszt­ja velünk közép-afrikai élményeit. En­nek most jött el az ideje: a nyugdíjas klubtagok 2019-es első talál­kozó­ján az ő élménybeszámolóját hallgatta meg a népes közösség, és az elnök, Béres Margit megköszönte, hogy a távoli Afrikából híreket, képeket hozott nekünk. Ezúttal szívélyesen üd­vö­zölte Marossy Zoltán Temes me­gyei RMDSZ-elnököt, akit nemcsak tisztsége, hanem régi barátság is köt a magyarságukat őrző és ezt számos alkalommal kinyilvánító nyugdíjasokhoz.
A Kabát Lászlótól hallott történet emlékképeit (helyszűke miatt mor­zsáit) vetjük most papírra úgy, aho­gyan tőle hallottuk…
– Egy humanitárius csoport tagjaként jutottam el Közép-Afrika fő­vá­rosába, Banguiba, ahol úgy kell a se­gítség, mint nálunk egy falat kenyér. Mert abban a gazdag országban óri­á­si a szegénység. Viharos történelme, a belső csatározások, a gyarmatosítók zsarnoki uralma, a helyiek rabszol­gák­ként történő foglalkoztatása, a forradalmak, a civilizáció hiánya, mind, mind a haladás kerékkötőjének bizonyult. A fekete lakosság talán ép­pen ezért ma sem szíveli a fehéreket. A mi humanitárius csoportunk tagjait is óva­tosságra intették meghívóink, nem járhattunk-kelhettünk szabadon csak­is együtt, kísérővel, megszabott időn belül. A biztonságunk forgott veszélyben, és ezzel mi számoltunk. Segíteni mentünk, és olyan felszerelést vittünk magunkkal, amire szükségünk volt a munkához. Egyszóval: mindent. A hu­manitárius csoportok óvodát, isko­lát, templomot építenek, kutat fúrnak, igyekeznek változtatni a kezdet­leges életformán, és gyógyítani azokat a sebeket, amelyeket sok esetben ép­pen a hatalomra törő és egymást gyil­koló párt­vezérek okoztak. Ám mióta kiki­áltották a függetlensé­güket (1958. december 1.), jobbra fordult ott is az élet. Csoportunk tagjai között volt egy temesvári házaspár is, a feleség francia szakos tanár, a férj informatikus, és ők to­vább maradtak dolgozni. Sőt, olyan önkéntesről is tudok, aki ötödik alkalommal tért vissza oda.

A kapcsolatteremtés és a kapcsolattartás fő mozgató rugói az itt tanu­ló, egyetemet végzett egykori diákok, akik hazatérve vitték övéikhez a kul­túrát, ma gazdálkodnak, sőt, közülük került ki a polgármester és a kor­mány­­tisztséget viselő elnök is, a­kik­kel magam is megismerkedtem, hisz nem felejtették el a nyelvet, be­szélnek románul. Ott tartózkodásom öt hete alatt sokat láttam, tapasztaltam. Töb­bek között azt is, hogy rengeteg a gyer­mek. Érthető, hogy szükség van az óvodára, isko­lára, az oktatóra, a templomra. Részt vettem olyan istentiszteleten, ahol az ezer embert befogadó templomban négy prédikátor hir­dette az igét, és hangos zenével kí­sért éneklés töltötte be a környéket. Az ének része az ott élők mindennapjainak. Énekelnek a templomban, éne­kelnek, ha éhesek, énekelnek, ha dolgoznak, énekelnek, ha fáradtak. Időérzékük nincs, vagyis számukra semmit sem jelent az óra, nem igazodnak hozzá. Az idő végtelen. A­kárcsak a terület, ahol járnak, hisz nin­csenek aszfaltozott utak, nincs járda, nincs járműforgalom a fővárosban sem, gyalogosan cipelik a terhet főleg a fejükön, leguggolva, „földasztalról” esznek, evőeszköz nélkül. A hely­belieknek, akikkel dolgoztunk, hatvan személynek egyszer hetente magunk főztünk. Újdonság volt a csir­kepaprikás galuskával, a mamaligát is eszegették, de bevallották, hogy jobban ízlik az övék: a manióka (forró égövi cserje, burgonyaszerű gu­mós gyökeréből liszt készül).
A víz ritka, megbecsült portéka. Nagy vízhordó edényekkel várnak so­rukra az emberek egy-egy lelőhely­nél, mi viszont csakis palackozott vi­zet használhattunk, tisztálkodásra pe­dig megtöltött nylonzacskót akasztottunk a banánfára, és onnan folyt nya­kunkba a felfrissítő víz. Erre u­gyanis nagy szükségünk volt munka után a negyven fokos hőségben. Az élel­mi­szert a gazdag kameruni piacról, üzletből szereztük be, kameruni szakács főzött nekünk, és a torta sem hiányzott a függetlenségi évfordulón (december 1-jén), én viszont felemás szívvel hazagondoltam…

Változatos árut a líbiaiak is kínálnak, a vásárlás azonban körültekintést igényel mindenütt, hisz száll a por, sok a szemét, a higiéniai körül­ményekről nincs fogalma a magunkfajta embernek! Fényképezni, filmez­- ni nem tanácsos (sőt, tilos), az ott élők kimondottan ellenszenvvel viseltetnek a mindent megörökítő szerke­ze­tekkel szemben.
A gyermekek népes tábora ked­ves, megnyerő, igényli a közeledést, a ba­rát­kozást, már attól is boldog, ha meg­foghatja a kezünket, ha megsimogatjuk göndör buksijukat. Volt eset, hogy háromszáz kisgyereknek vásá­roltam, osztottam édességet, és őszintén mondom, a látványt nem tudom el­felejteni. A felnőttek barátsága pe­dig abban nyilvánul meg, hogy há­romszor összeérintik a homlokukat az idegennel, ha az méltó a bizalomra. Ajándékuk pedig a gyöngyszemekből fűzött nyakék és karperec, amit egy jellegzetes szalmakalappal magam is kiegészítettem. Furcsa figura lehetett a magamfajta önkéntes ilyen „sze­re­lésben” meztelem felsőtesttel, a negy­ven fokos melegből megérkezni a de­cemberi havas Budapestre…
Amit láttam, tapasztaltam, életre szóló lecke volt, jól megtanultam. Testsúlyban 6 kilóval megfogyatkoz­va, de lelkiekben gazdagodva értem haza. A Banguiban élő barátaink kö­szö­netét eszembe véstem: (fonetikusan) szingila na ala, vagyis köszönet nektek.
***

Az elhangzottakat születés- és név­napi köszöntő zárta, ízletes far­san­gi terítékkel és koccintással az ünnepeltekre. Egészséget, békességet, ba­- rát­ságot! Mi szívesen öregszünk – fogalmaztak a nyugdíjas klubtagok.