“Emlékbe marad nevetek…”

A világtörténelembe dördül­tek bele a szerb anarchista diák, Gavrilo Princip 1914. június 28-án elsütött pisztolygolyói, gyil­kos „startlövései”. A szarajevói merénylet, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének és ne­jének meggyilkolása új kor­sza­kot nyitott az emberiség újabb ­­kori históriájában. Kez­de­tét vette a tragikus események­ben, véres ütközetekben tobzódó első világégés, amely Európa földabroszának kíméletlen átraj­zo­lásával, rettenetes, megfon­to­latlan szétszabdalásával zárult. A „nagy háború” négy esztendeje hatalmas véráldozatot kö­ve­telt. A harctereken naponta kímélet­len mo­hó­sággal szedte áldozatait a halál. Az Oszt­rák-Magyar Mo­narchia 8 millió bevonultatott ka­tonájából 1.016.200 esett el a csatatereken, 1.943.000 sebesült meg, 2.128.600 pedig ha­di­fog­ság­ba került. A tisztikar állo­má­nya 13,5%-ának, az altisztek és a legénység 9,8%-ának az életét oltották ki a puska- és ágyúgo­lyók, snaprelek, a gránátok, az ak­nák, a szuronyok, a mérges­gá­zok meg a fertő­zések, a ragályos betegségek. Magyarország (Hor­vátország-Szlavóniával együtt) 21 milli­ós lakosságából 25 ez­relék, 516.095 fő esett el az üt­közetekben, pusztult el a fron­to­kon és a hátországban kitört járványokban. Arad vár­megyét és Dél-Magyarországot azon ré­giók, közigazgatási egységek so­rá­ban tartot­ták számon, ame­lyek­ben – noha területük nem vált hadszíntérré – különösen nagy volt az elesettek, az áldoza­tok számaránya. A meg­döbbentő és elszomorító statisztikai ada­to­kat azzal magyarázzák a törté­né­szek, hogy a dualista birodalom hadvezetősége a német, magyar, szlovén és horvát állományú ala­ku­latokban bízott a legjobban, s épp ezért eze­ket vezényelte leg­többször a legveszélyesebb frontszakaszokra. Az Osztrák-Magyar Mo­nar­chia haderejének legmegbízhatóbb és leg­vitézeb­bül küzdő seregtesteit a magyar hon­védhadosztályok és -ezredek képezték. So­ruk­ba tartoztak Arad és Temesvár „házi ez­redei” is, amelyeknek egységei vitézsé­gük­kel, harci elszántásukkal az Oszrák-Magyar Monarchia had­seregének legsike­resebb had­mű­veletében, az 1917. október 24-i capo­ret­tói áttörésben is elisme­rés­re méltóan sze­repeltek, hő­siesen küzdöttek. Az aradi „Festung”-ból – amelyik az 1867-es osztrák-magyar kiegye­zés­től az első világháború vé­géig a 33-as császári és királyi gya­logezred állomáshelye volt –, indultak a Maros menti városból és tágabb körzetéből besorozott katonák a keleti és déli harc­me­zőkre, ahon­nan több százan so­hasem tértek vissza. A véres üt­közetek újabb és újabb nevekkel gya­rapították az ezred tisztjeinek és sorka­to­náinak veszteség­listáit. Nem akadt olyan település Arad megyében sem, amelynek ne lettek volna áldozataik, amely­ben ne öltöttek volna gyász­ruhát az özvegyek, az ár­vák, a hoz­zá­tartozók. A vesztes­égek a közös­ségeket is mélyen megrendí­tették. A fájó vesz­teségek, a fel­foghatatlan tragédiák kollektív jelleget és keretet adtak az együtt­érzést és az összetartozást erősítő emlékezésnek. Találó a megállapítás: „Az emlékezés közösség által jön létre és közösséget teremt”.
A Magyar Iparművészeti Tár­sulat már 1915 márciusában közleményt tett közzé folyóirata, a Magyar Iparművészet hasáb­jain, hogy „szívesen vállalkozik a háború elesett hősei számára állítandó emlékművek tervei­nek díjtalan közvetítésére” mégpe­dig azzal a bevallott céllal, hogy „a hatósá­goknak és tes­tületeknek munkáját megkönnyítse a mű­vé­szi szempontok érvényesülését biztosítsa, továbbá a művészek és iparművészek mun­kaalkal­mait fokozza”. Komoly veszélyt je­lentettek ugyanis az „emlék­mű-gyártás” te­rén is a háború ízléstelen haszonlesői, giccset kolportáló kufárjai, ügyeskedői. 1915-ben hozták létre a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottságot (HEMOB), amely az emlékmű-terveket láttamozta, jó­váhagyta. A Singer és Wolfner Kiadó gondozásában 1916 októ­berében egy emlékmű-tervgyűj­te­mény is megjelent, amelyhez a korszak irodalmi, szellemi és művelődési életének egyik ve­zér­alakja, a Versecen született, gimnáziumi ta­nulmányait meg Temesvárott kezdő Herczeg Ferenc írt előszót, s Spiegel Fri­gyes kísérő szöveget. „Aki a háborúban leli halálát, az a nemzetért hozta meg a legnagyobb emberi áldozatot, az az áldozatával jogot nyert az utódok hálás kegyeletére, az a nemzet halottja. A halál, amely eddig magánügy volt, közüggyé vált.” – hangsúlyozta bevezető­jében a népszerű folyóirat, az Új Idők főszerkesztője. Az 1917-ben kibocsátott belügyminiszteri rendelet, majd a báró Abele Ferenc vezérkari őrnagy kezde­mé­nyezésére az országgyűlés által elfogadott 1917. évi VIII. törvény immár kötelező jelleggel írta elő a városi és vidéki tele­pü­lések számára a 20. század első világégésében elesett, meg­halt katonák emlékének méltó, ke­gye­letteljes megörökítését.
Nem sokkal a vérzivatar kez­detét köve­tően az egyes váro­sokban állomásozó hadtes­tek, ez­redek vagy zászlóaljak fából faragott, esetleg fémlemezzel be­vont katonaszobrokat állítottak a laktanyák udvarára vagy a ka­szár­nyák elé, a forgalmasabb ut­cákra és közte­rekre, amelyeknél adományokat gyűjtöttek a hadi­rokkantak, a hadiárvák és -özve­gyek, a sebesültek segélyezésére. A „vashonvédok” felavatásakor kiadott emléklapokat meg lehe­tett váltani, a szobrokról készült képes levelezőlapokat általában később is forgal­mazták, árusí­tot­ták. Ujj János közlése szerint Aradon és Temesvárott is állí­tot­tak „vas­vitézt”, de más forrá­sokból tudjuk, hogy állt huma­nitáris célzattal kifaragott, köz­térre ki­helyezett honvédszobor Versecen, Nagybecs­kereken és Fehértemplomban, de Győrben, Marosvásárhelyen, Debrecenben és Székely­udvarhelyen is. Te­mes­váron Istók János szob­rász­művész egész alakos honvéd­szob­rának másolatát faragta ki márványból Sipos András, az Állami Fa- és Fémipari Szakis­kola szobrász-tanára. A műal­ko­tást jóté­kony­sági és kegyeleti okokból a színház főbe­jára­ta közelében avatták fel 1916-ban. Aradon az első emléktáblát az izraelita hitközség állította 1917. május 6-án a neológ zsinagóga falára a világháború első három esztende­jében elesett 78 zsidó hitfelekezetű hős ne­vei­nek meg­örökítésére. Borossebesen az 1896-ban a Millennium tisztele­tére emelt vörösmárvány-emlék­művet, költöztették el és formál­ták át román feliratú világ­háborús emlékjellé. A Trianon utáni új államhatalom tiltásai, korlátozó intézkedései miatt a ma­gyarlakta települések többségében jószerivel csak a templomkertekben, a imahelyek belső tereiben és a temetőkben állíthattak az adott mezőváros, község vagy falu elesettjeinek sze­rényebb vagy díszesebb monumen­tumo­kat. A románok lakta települések ugyanakkor különösebb kötöttségek vagy korlátozások nélkül emelhettek templomaik, középületeik elé, köz- és sétatereikre obeliszkeket, emlék­köveket, kereszteket a harcterekről vissza nem tért polgáraik emlékének megörökí­tésé­re. Majláthfalván, amely a két világháború között még Temes-Torontál megyéhez tarto­zott, az iskola elé kerülhetett az egyszerű obeliszk, román és magyar nyelvű felirattal és 44 magyar elesett vezeték- és kereszt­nevé­vel. Kétnyelvű szöveget véstek fel a Nagy­iratos bejáratánál 1933-ban emelt kőkereszt­re fölfogott márványlapra is, amelyen 40 helybeli világháborús hős nevét örökítették meg. A két világháború közötti évtizedekben is az elfogultabb, “szemellenzősebb” nacio­nalisták morgolódtak időnként az emlék­oszlopok döntő hányadára felkerült „Pro Patria”-felirat miatt, mivel kikövetkeztették, hogy a közkeletű latin nyelvű kitétel igazából az országgyarapítók számára elátkozottá, megtagadottá és gyűlöltté vált közös hazára, az Osztrák-Magyar Monarchiára utalt, vo­natkozott. Újabban is a nacionál-kommu­niz­mus korszakában felnevelkedett, a nemzeti kizárólagosság mákonyától elbódult vidéki politikusok, közhivatalnokok soraiból me­rész­kedik elő alkalmanként három-négy hőzön­gő, akik a „Pro Patria”-feliratokat eltüntetését ja­va­solják és szorgalmazzák az I. világháborús em­lékművekről, mivel azok – úgymond – való­já­ban főellenségnek minősülők honára, orszá­gára emlékeztetnek. Szerencsére kezdeménye­zé­sük – tudomásunk szerint legalábbis – ezidáig a színtiszta román lakosságú falvakban, köz­ségekben sem talált visszhangra, meghallga­tásra. A hősök bölcsőhelyükért, szülőföldjükért áldozták életüket.
Az Aradi Szabadság-szobor Egyesület kia­dásában nyomdafestéket látott legújabb köny­vében Arad és környéke helytörténetének buzgó búvárlója, szenvedélyes kutatója, Ujj János a Maros-parti város és tájegység I. világháborús eseménykrónikájának, légkörének felvázo­lá­sára, áttekintésére és felidézésére valamint a világégés elesettjei, áldozatai és hősei emlékére emelt obeliszkek, márványtáblák, sírkövek és szobrok és házak felleltározására, bemutatására és is­mert­etésére vállalkozott. Szövegéből egyér­tel­műen kiviláglik, hogy Arad vármegye telepü­lésein is az elesettek hozzátartozóinak, család­tagjainak és falusfeleinek kezdeményezésére, anyagi áldozata eredményeként jött létre a világháborús emlékművek többsége. A képben és szövegben bemutatott emlékművek méretét, anyagát, kivitelét, minőségét nagyban befo­lyá­solta az emlékállító települések illetve közös­ségek nagysága, jellege és áldozatvállalása, ugyanis a világháborús monumentumok Arad megyében is szinte kivétel nélkül közada­kozásból valósultak meg. A világháborút követő létbizonytalanság, elszegényedés, a gazdasági és nemzetiségi elnyomás, majd a világválság következtében a két világháború között Aradon és Arad megyében felállított hősi emlékművek, mementók sorában kevés a karakteres stilisz­tikai, ikonográfiai és esztétikai jegyeket, egyéni alkotói koncepciót és kiváló művészi minőséget ötvöző és prezentáló veretes műalkotás. Kivé­telt képeztek bizonyos mértékig a tehetősebb sváb falvak – Cseralja, Szépfalu és Zádorlak –, amelyek lakói megengedhették maguknak, hogy faragott kőszobrokat állítsak hőseik emlékére. Igaz, hogy ezek „ikertársai”, hiteles ha­sonmásai a Temes megyei Grabác, Újvár, Mo­ravica templomkertjeiben a rohanó idővel, az időjárás viszontagságaival hosszú évtizedek óta „kőkeményen” dacoló plasztikáknak. Az A­r­ad és Temes-Torontál megye sváb falvaiban fel­állított világháborús emlékművek feltételez­he­tően ugyanazokból a kőfaragó-műhelyekből ke­rültek ki, amelyek a megrendelők által ki­választott típusterveket vitelezték ki, állították fel.
Ujj János könyvét 130 színes és fekete-fehér kép illusztrálja. A kötet közli a sértetlenül álló, a gondozott valamint elhanyagoltabb világhá­borús emlékművekről, egyéni sírkövekről ké­szült felvételeket valamint az eltüntettekről, a meggyalázottakról megőrződött fotódo­kumen­tumokat. Az I. világháború négy esztendejének feszült atmoszféráját, harctéri és hátországi mozzanatait, jeleneteit korabeli fényképek, tábori levelezőlapok, sajtófotók, lapkivágások és irodalmi szemelvények reprodukálásával, be­illesztésével sietett árnyaltan érzékeltetni, fel­idézni a szerző. Alapos és fölötte tanulságos áttekintés, adatokban bővelkedő összegezés Ujj János „világháborús” könyve, amelynek a fi­gyelmesebb szöveggondozás és korrektúra mindenképpen előnyére szolgált volna.