“A legnagyobb feladatunk nem az, hogy legyőzzük a rosszat, hanem hogy felszabadítsuk egymást a szeretetre”. /Böjte Csaba/

A nagyhét második napján, kedden száznál is többen gyűltünk össze a díszteremben, pedagógusok és szülők, felekezeti hovatartozástól függetlenül, kíváncsian. A Bartók Béla Elméleti Líceum és a Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Líceum közös szervezésében a Mathias Corvinus Collegium Szülők Akadémiája rendezvénysorozatában Böjte Csaba ferences szerzetes előadását hallgatjuk. Nem először találkozom az előadóval, bár eddig csak szakrális térben láttam, Temesváron, a Szent Katalin vagy a Millenniumi templomban, s egyszer a csíksomlyói kegytemplom kertjében a gyóntatók között. Az eltelt két évtized nyomát hiába keresem, Csaba testvér nem változott. Nézem a barna habitust, a ferencesek csuháját, derekán az övet, a fogadalomra emlékeztető három csomót: engedelemesség, tisztaság, szegénység. Rendben vagyok, a szerzetesi hivatásra biztató plakát szójátéka jut eszembe, árad belőle a szerzetesi derű bizonyossága. Azt hittem, a lehető legjobb helyen vagyok, biztonságban, de nem, az akédia, a rosszkedvűség bűne, ha rövid időre is, de legyőzött. A másfél órás előadás után rosszkedvvel állapítom meg magamban, sőt hangosan is, hogy stand up comedy. Mikor kimondom, már tudom, hogy tévedek és igazságtalanul ítélkezem, a felszínességem miatt el is szégyellem magam. A stand up-os humor kegyetlen, lenézően diadalmas és rosszindulatú, kinevet és megaláz, itt meg megértő elnézéssel nevettünk közös esendőségünkön. Mások is vádaskodhattak és értetlenkedtek így, nekik, nekem szóló válaszként otthon a Füveskönyvben meg is találtam Csaba testvér ide illő sorait:
“Nem jópofa akarok lenni, nekem az a fontos, hogy azt az üzenetet, amit Isten rámbízott, valahogy átadjam a gyerekeknek, hogy átláthatóbb, használhatóbb legyen. Soha olyat nem mondanék, ami nevetségessé tenne akár egy embert is, nem beszélve Jézus Krisztusról, de azt láttam, hogy a 21. század nyelvét, gondolkodását át tudom venni, és ha azon keresztül próbálom a mondanivalómat kifejezni, akkor a mai embereknek is könnyebben befogadható az igazság. (…) Úgy szocializálódtam, hogy gyerekeknek prédikáltam.(…) A gyerekek közt megszoktam, hogy röviden, egyszerűen, világosan, beszéljek, sok-sok vidámsággal fűszerezve.”
Ez a szerzetesi derű, amelynek forrása az Isten felénk áradó szeretetéből fakadó öröm és bizonyosság, amit a világban a világ elvárásai szerint élőknek nehéz észrevenniük, elfogadniuk. A ferences szerzetes ma is a nyolcszáz éves rend szabályai szerint él, Szent Ferenc példáját követi, azét, akit a keresztre feszített így szólított meg: Menj és javítsd meg omladozó házamat! Annak a példáját, aki legszebb összefüggő, 14. századi nyelvemlékünk szerint a madaraknak prédikál, atyámfiának szólítja és ezzel meg is szelídíti a vérengző gubbiói farkast, aki úrnőjének választja a szegénységet, és nővérének tekinti a halált.

Bár hamarosan egyházmegyénk ezeréves évfordulóját fogjuk ünnepelni, s védőszentünknek tekintjük Szent Gellértet, az elhangzó kérdésre nem vágjuk rá a választ, mert nem tudjuk, hogy a magyar pedagógusok védőszentje is ő. A legsikeresebb tanító, akinek tanítványa, Imre herceg is szent lett. A szülőföld megismerése mellett ezért is zarándokolt el Csaba testvér gyerekeivel az Erdélyben, Ditró közelében található Szent Gellért és Szent Imre templomokhoz, amelyekhez példabeszédszerű történetek kapcsolódnak. Az egyikben olyan súlyos csillárok függenek, amelyeket óvatosságból nem mertek az eredeti tervek szerinti helyükre, az Országházba felszerelni, a másik pedig egy erdőirtás eredményeként született százéves fatemplom.
Csaba testvér szerint Ferenc pápa felismerte, mire van a legnagyobb szükségünk, látta, hogy megszürkült bennünk a bizalom, s ezért hirdette meg a jubileumi szentévet a remény jegyében. Arra kell figyelnünk, miként fejleszthető a remény, s ennek legjobb módja a zarándoklat, ezért legyünk a remény zarándokai. A média kilúgozza belőlünk a reményt, mert csak a katasztrófákra figyel. Nincs okunk aggodalomra, nem a világ végére, hanem az örök életre készülünk, Isten él. Az erdélyi magyarság még sohasem élt ilyen jól, az Újszövetségben 365 alkalommal olvasható a figyelmeztetés: Ne félj! Minden napra jut tehát egy biztatás. Az előadó nem tesz különbséget, szülő és pedagógus közt, ezért is állítja a legfontosabb parancs a szeretet, és semmi sem jogosíthat fel arra, hogy letérjünk a szeretet útjáról. Isten szeret minket, nem kér tőlünk lehetetlent. A szeretet működik, Jézus a keresztényüldöző Saulból Pált csinált, hosszú út vezetett Szent István, az első vértanú vérétől a szeretet himnuszáig. Mindenkiben ott van a szeretethimnusz! A nevelő legfontosabb erénye a türelem. Csaba testvér példabeszéde a türelemről, az erőszak minden fajtájától, a verbális erőszaktól, a felemelt hangtól is elhatárolódik, olyan tanúságtételféle: “Az erdőben egész jó sokat sétáltam, és végre elfáradtam, leültem egy kőre, előttem volt egy nagy akácfa. Nagy göcsörtös ágak, tövisek, néztem a fát, és arra gondoltam, hogy ettem akácmézet. Ha nekimennék ennek a fának a fafaragó fejszével vagy láncfűrésszel, hogy piszkáljam ki belőle a nektárt, ebben semmi eredmény nem lenne. Ha türelmes vagyok, s az áldott napfény átöleli ezt a fát,a tavaszi eső jól megöntözi,akkor az akácfa magától fehér nászruhába öltözik, mert számára az a legszebb nap, mikor a világ összes méhecskéjét megvendégelheti.Ültem ott, s éreztem, hogy pedagógusként megvilágosodtam. Mindenki arra vágyik, hogy a kör közepére kerüljön, hogy kibontakozzon, hogy gólt rúgjon, hogy tapsoljanak neki, nem? A gyerekek is erre vágynak, minden, ami él, arra vágyik, hogy gyökeret eresszen, hogy gyümölcsöt hozzon, hogy virágot bontson. Jézus Krisztus is ezt tette az apostolaival”.
Erőszakkal, durvasággal nem lehet megváltani a világot, csak a szeretet hat. Merjük kimutatni a szeretetünket, bátorítsunk és lelkesítsünk, és soha ne adjuk fel, még akkor sem, ha a pedagógus és a szülő is szükségszerűen él meg reménytelenséget, nagypénteket. Ne az igazunkat válasszuk, hanem az embert! A falak nem körülöttünk, hanem bennünk, a fejünkben vannak, több vagy, mint amit magadból kinézel. A Füveskönyvben ez így olvasható: “Most már tudom, hogy a pedagógusoknak az a feladata, hogy a rábízott gyereket kivigye a saját léte peremére, és megmutassa, hogy ő sokkal több, sokkal nagyobb, mint amit saját magáról gondol.”
Csaba testvér a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója, nevelőotthonaiban hatezer gyermek nevelkedett az elmúlt három évtized alatt, jelenleg is 54 helyen közel ezer hátrányos helyzetű, elhagyott gyerekről gondoskodnak. Isten nem termel selejtet, szokta mondani. ”A gonosz lélek, minden repedést megtalál és elmélyít” olvashatjuk a Füveskönyvben, az elmúlt években, amikor az egyik nevelőről kiderült, hogy visszaélt helyzetével, szexuális és fizikai abuzúst követett el és ezért évtizedekre börtönbüntetésre ítélték, s bár Csaba testvér személyesen jelentette fel a rendőrségen, mindez beárnyékolta az alapítvány munkáját.
A világ nem a szeretet, hanem a büntetés, a bosszú és az erőszak útján jár. A szeretet nem tétovázik, ha cselekedni kell, nem mérlegel, nem szabályokat követ, mint a farizeusok. Mindezt nehéz belátni, elismerni. Csaba testvér előttünk jár a feltétel nélküli szeretet útján. Járjunk vele a jubileumi évben a remény zarándokaiként.
(Böjte Csaba atya gyermekvédelmi munkájáról és annak támogatási lehetőségeiről, leveleiről, programjairól a www. magnificat.ro honlapon tájékozódhat.)