Ismerős a mondás: mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát. Vannak koravén fiatalok és vannak örökifjú öregek, ami­ről elsősorban nem a külsősé­gek vallanak. Azok, akik szombat délutánonként a Kós Károly Közösségi Központban talál­koz­nak, az örökifjak csoportjába tartoznak, még akkor is, ha másról árulkodik a személyazo­nossági igazolványuk. Mert no­ha a számok kérlelhetetlenek, a fényképek sem őrzik a régi, ki­simult arcok szépségét, a belső kisugárzás pótolja a hiányt.
És dacol az idővel a Magyar Nyugdíjasklubot létrehozó el­nök­asszony, Béres Margit is, aki 1999 óta fáradhatatlanul, nagy odaadással dajkálja ezt a közösséget.
A tizenhét évvel ezelőtti kez­deményezés hagyományra épült, hisz Temesvárnak régen is voltak egyletekbe, dalárdákba, sportegyesületekbe tömö­rült hívei, ifjú és idős pártolói. Hogy mennyi maradt meg a régi dicsőségből, ne firtassuk. A jelenlegi nyugdíjasklub csu­pán szerény folytatás, hiány­pót­ló, de jó, hogy megszületett és hogy ma is él.
A “nagykorúsodás” előszo­bá­já­ból visszapillantva Béres Margit számokkal igazolta: – Induláskor harmincan voltunk. Kétezeregytől bevezettük a tagsági könyveket, ám az akkori 71-ből már csak 11 személy je­lenlétéről tudunk. Az évek so­rán néhányan lakhelyet, illetve hazát cseréltek, mások végleg elköltöztek a földi világból, tő­lük rendszerint koszorúval bú­csúzunk. Jelenleg a 188. sor­szá­mot viselő tagsági könyvet jegyeztem be, és bízom a folytatásban, hisz idén januártól 5 személlyel gyarapodott a tagságunk, és lám most, a 17. szüle­tésnapon új, kedves vendégek is érkeztek hozzánk, akiket szere­tettel üdvözlünk, és ezután rendszeresen elvárunk.
Miközben Manyi beszélt, Kókai Antal, a klub titkára a je­lenléti naplóba jegyezte: július 16-án 29 személy vesz részt a születésnapi találkozón. Min­den­ki hozta magával a jókedvét meg a koccintásra és falatozásra szánt finomságokat. Az em­lék­idézés során azoknak a neve is elhangzott, akik betegség mi­att nem lehettek jelen, de akiket évekig barátként várt és kö­szön­tött szombatonként és minden születés- meg névnapon a kö­zösség. Mostanában őket üd­vözlőlap keresi meg, amelyen a jelenlévők aláírása igazolja: a régi barátság nem évül el, ma is él. Mert szükségben az együtt­érzés, a jó szó is melenget. Akárcsak a vers, amit a 17. szü­letésnapra köszöntőként írt Nagy András, és Béres Margit olvasta fel azt a jelenlévőknek.
A gazdagon megterített asztal csábításának senki sem tudott ellenállni, nótázásra sem kellett biztatni a jelenlévőket, mert ahogy az ismert dal mondja, „Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs”.
Őrizni, ápolni kell addig, amíg dobog…   (S.)