Luca széke hamarabb készül el, mint az aradi vasútállomás kor­szerűsítése. Netalán valaki meg­jegyezi, hogy könnyű az, mert csak a különböző faanyagokat kell beszerezni, a négy láb és az ülőke kifaragása már nem nagy kunszt. Nekik hozzátenném: a kí­naiak gyorsabban felépítették a 36 kilométer hosszú (a világ leghosszabb) tengeri hídját, minthogy ná­lunk befejezik a Kürtösnél kezdődő 70 kilométeres vasúti szakasz, a pán-európai vasútvonal ré­szének korszerűsítését. Ebbe tartozik bele a majd egy évtizede re­noválás alatt lévő aradi pályaudvar is. Bár nem tudom, mennyire érdemli ki ezt a címet. Negyed­század alatt ugyanis egy nyüzsgő, zsibongó, zajos, szerelvényekkel, mozdonyfüttyel teli gócpontból egy csendes állomás lett.
Szóval folyik az átépítés. Né­hány hete a helyi lapban megjelent, hogy készülődnek az átadásra. A múlt szombaton végigjártam az 1912-ben megnyitott, Pfaff Ferenc tervezte épületet. Az előcsarnok közepéig benyúló moz­gó­lépcsőt még mindig szalaggal zárják el a nagyközönség elől. Az impozáns előcsarnokban három pénztárnál ég a lámpa, de jegyet senki sem vásárolt. A magasra feltett két kis képernyőről nem csak a rövidlátók nem tudják elolvasni az apró betűs szöveget a vonatok indulásáról, érkezéséről. Olyan a csend, hogy akár szimfonikus hangversenyt is lehetne itt tartani. (Nem is rossz ötlet most, amikor a Kultúrpalota hangversenytermét is renoválják.)
A csarnoktól a használatba adott külső, 5-8-as vágányokig több száz métert kell gyalogolnia az utasnak, kacskaringózva a pe­ronokon. Az első négy lezárt vá­gánysor fölé fahidat ácsoltak, szerencsére, az eső (még) nem fa­gyott rá a gyalult deszkára.
A külső, említett sínpárokon há­­rom szerelvény: az Arad-Kons­tanca közötti gyors, melyet éppen kivontatott egy kis dieselmozdony, egy indulófélben lévő helyi ér­dekű, két ko­csiból álló pi­ros-sárga színű mo­torvonat, és egy min­denféle felirat és mozdony nélküli sze­mély­vonat-szerelvény.
Különben semmi mozgás. A te­herpálya­ud­var teljesen ü­res, egyetlen te­herszelvény sem vesztegel vagy halad át a felújított pá­lyákon.
Az állomás északi fele a ködös távolba vész. Emlékezetemben fel­sejlik az egykori gurítódomb és a víztorony. (Mindkettő már csak emlék.) Gyermekkorunkban ki­jártunk az állomásra, s figyeltük, amint a gőzös felnyomja a vagonokat a dombra, a tetőn egy vasutas külön-külön lekapcsolta azokat, s a vagonok megindultak le­felé. A domb aljában már jócskán felgyorsultak. A hangszóróból hal­lottuk, hogy melyik vágányra kellett irányítani őket, a szolgálatos vasutas a szerint állította át a vál­tókat. A sínpároknál a sarus fé­kezte le a kocsikat, s kötötte össze az előzővel. Volt, amikor három-négy irányba is állítottak össze szerelvényeket az Aradon megtermelt ipari végtermékekből, mezőgazdasági áruból. Szép emlékek!
Most a peronok fölé emelt át­járó impozáns létesítménynek tű­nik, de a csökkenő utasforgalmat, a megszűnő ingázást észlelve, nem tudom, ki használja majd. Minden esetre, kíváncsiságból ér­demes megtekinteni, mert Ro­mánia legmodernebb állomásának ígérik az építők. Hogy mikor?
Arra, úgy tűnik, még várni kell egy ideig.