Az Aradi Kamaraszínház (fél) évadjának utolsó előadására került sor a múlt héten. Aki a (George) Cukor György rendezte amerikai film, avagy a legendás budapesti előadás (Básti Lajos, Lehoczky Zsuzsa) nosztalgiájával ült, ül be a nagyváradi Szig­ligeti Színház fenti című mu­si­caljére, az (valószínűleg) csalódni fog. Mert… Most hadd ne so­roljam a fentiek megvalósítói és a nagyváradi rendező, Réthly Attila rendelkezésére álló anyagi és szereposztási lehetőségek kö­zötti különbségeket.
Aki viszont mindenfajta előítélet nélkül nézi meg az előadást, az hall­hat jó élő muzsikát a Kulcsár Szabolcs karmester irányította zenekar jóvoltából (nem tudom idejét, mikor láttam nyitva legutóbb a zenekari árkot), láthat egy jó ritmusú, zajos, mozgalmas tömegjelenetekkel (lásd pályaudvar, kocsma, Epsoni lovas derbi, nagykövet bálja) teli előadást, né­hány érdekes kellék (tornaló, kétszemélyes riksa) beiktatásával. A jelenetek színvonalát, di­na­­mikáját a (tömeg)táncok emelik, ezek Baczó Tünde koreográfus munkáját, fantáziáját dicsérik.
És felfedezhet egy, nem a köz­szájon forgó módon magyarra fordított szöveget, amelyben (például) Eliza nem „csudijót”, ha­nem meseszépet éne­kel. Ebben a változatban Higgins professzor nyelvtörői sem a régiek, itt „öt török öt görögöt dögönyöz”, és helyet kap az egyik mondóká­ban a kárpáti barna medve is. Ez u­tóbbi nem véletlenül, mert Varró Dá­niel fordításában (és átköltésében) Elizának magyar gyökerei vannak. Ezért jelenik meg a fogadáson Transzilvánia királynője és trónörököse.
És a néző élvezhet néhány ki­magasló színészi teljesítményt is. Én mindenekelőtt Alfred Doo­little alakítóját, Hajdú Gézát emelném ki, még akkor is, ha oly­kor az énekszövegét nem le­het teljesen érteni. (Ta­lán az ő ese­tében is a zene túl hangos?) De minden mozdulatán érződik, hogy vérbeli komikus, aki élvezi a játékot, a mókát. Az ilyen típusú színészre szokták mondani: ér­demes neki feladni a labdát, mert biztos pontot (tapsot) szerez belőle. Még esetleges bakijaival is. (Ezúttal nem volt ilyen!)
Mellette Dimény Levente tel­jesítménye (elsősorban Mrs Pearce, de Kárpáthy Zoltán szerepében is) kimagasló. Egyál­ta­lán nem zavaró, hogy nőszerepet játszik. Nagyon jól váltja a gazdáját alázatosan kiszolgáló házvezetőnő és a két férfit durván megszégyenítő és elhallgattató kö­­zön­séges nő szerepét. Hason­lóan jó teljesítményt nyújt kettős szereposztásban Fábián Enikő (a nagyszájú kocsmárosné és Transzilvánia elegáns királynője). Mellettük mindenképpen Dobos Imre (Pickering ezredes) és Kovács Enikő kiegyensúlyozott játéka emelhető ki, bár utóbbi Higgins professzor édesanyjaként pimaszul fiatalnak tűnik.
A két főszereplő közül min­den­képpen Pitz Melinda (Eliza) alakítása figyelemre méltó. Csi­nos, mutatós jelenség, jól táncol, énekhangja vi­szont többször is elvesz a „zenekarban”. Jó hangosítással, vagy a zenekarral való jobb hangolással sokat lehetne javítani teljesítményén. Kardos M. Róbert (Henry Higgins) vi­szont a társulatban nem volt olyan személyiség, aki „megdobná” a darabot. Hiányzik az énekhang, de hiányzik belőle egy an­gol professzor disztingvált eleganciája is. E te­kintetben valamit átvehetne szerepalakító nagy elődeitől.
A fenti megjegyzések ellenére, a közönség legnagyobb részével egye­temben, magam is élveztem a pergő, humorban bővelkedő előadást. Ilyenért érdemes színházba járni!