Száz évnél régebbi ipari fény­képek kerültek nemrég hozzám. Az egyik az egy­kori Weitzer „vaggon­gyár” (így írva az elébük helyezett táblán!) lakatos műhelyének dolgozóiról. Száznál többen vannak a képen. Mesterek, segédek, inasok. A kép kö­zepén a műhelyvezető mes­terek, bajuszosan, kemény­- kalappal, úriemberként, ahogy a megbecsült szak­emberekhez illik. Akiknek kisuj­jában volt a mesterség minden csínja-bínja. Akikre minden munkát bi­zalommal rá le­hetett bízni. Akik ugyan­olyan tudású utódokat ne­veltek ki, hogy legyen kinek átvennie a kalapácsot, reszelőt, ha ők abbahagyják.
Néhai, több mint fél év­százada elhunyt anyai nagyapámra gondolok. Karbantartó lakatos volt az aradi nagyvállalatban. Odahaza is mindig mesterkedett valamin. Tudását annyi­ra megbecsülték, hogy a két világ­háború között olyan jól keresett, hogy gond nélkül eltartotta négy gyerme­két, mindannyiuknak kenyérke­reső mesterséget adott ke­zébe. Mikor bekerültem a középiskolába, avval büsz­kélkedett, hogy annak épí­téséhez a téglajeggyel ő is hozzájárult némi anyagi­akkal. (Pedig a kommunista ideológusok szerint a ki­zsák­mányolt proletariátus­hoz tartozott, s egyetlen gyer­meke sem járt oda!)
Manapság is szükség lenne a hozzá hasonló ipa­rosra, aki megjavítaná a bútor kilazult lábát, a meg­hibásodott zárat, a rövidzárlatos kisgépet, az elkopott cipősarkat, a kilyukadt ereszt, a letört lefolyócsa­tornát. A korábbi szakemberekre, a lakatosokra, bá­- dogosokra, villanyszere­lők­re, asztalosokra, kárpito­sokra stb. stb. De az ilyen irányú képzésről teljesen megfeledkezünk. És nemsokára már nem lesz, aki az ősök felbecsülhe­tet­len szaktudását, a mesterségek for­télyait átadja az utódoknak. Tudom, ez az írás is pusz­tába kiáltott szó. De hátha akad a mellékelt kép szak­embereinek méltó utóda a mi társadalmunkban is.