Nemrég még azt írtam ebben a lapban, hogy Takács Misi 60. szü­letés­nap­jára rendezett kiállítás megnyitóján egy tűt sem lehetett le­ejteni a múzeum Maitec ter­mé­ben. Alig két év elteltével ugyan­így fo­galmazhatnék, amikor (saj­nos) az aradi festő­mű­vész immár retrospektív kiállításáról tudósí­tok.
A város művészeti éle­tét nem ismerő járókelő, ha netalán a tágas főtéri Delta Galéria előtt szerda este elhaladt, azt is hihette volna, hogy odabenn egy val­lásos ünnepi szertartás, talán választási gyűlést kö­vetően töltött káposztát oszto­gatnak a rászoruló hí­vőknek, a­vagy a jövendő választóknak. Mert beférni alig lehetett a te­rembe. S oda­benn pedig csak az hallott valamit az elhangzott szö­vegből, aki előre furakodott, mert hangosító ezúttal sem volt fel­szerelve a teremben.

Takács Mihály: Utcasarok
A megnyitó két dolgot igazolt: egyrészt azt, hogy milyen nép­sze­rű művész volt (maradt) a vá­rosban Takács Mihály. Hogy mennyi (igaz) barátot, ismerőst szerzett magának az elmúlt három és fél évtizedben, hányan érté­kel­ték művészetét. Másodsorban pe­dig azt, hogy mennyit számít a gon­dos rendezés. Mert rendezők, köztük a művész felesége, Flory asszony mindent megtettek, hogy emlékezetessé tegyék a megnyitót. A terembe érkezőket ezúttal is a filharmónia zenészeiből összeállt vonósnégyes nívós muzsikája fo­gad­ta. A teremben meg újra talál­koztunk avval, akit Arad fes­tő­jé­nek neveznek: a festőállványával, néhány igen szép kisméretű faal­ko­tásával, valamint közel száz festményével.
És az értékelésre meghívott ér­tékelők, kritikusok is neves sze­mélyiségek voltak: Bognár Le­ven­te, a város alpolgármestere, dr. Lizica Mihut színháztörténész, az Aurel Vlaicu Tudományegyetem volt rektora, Andó András, az Arad Kulturális Főváros 2021 Egye­sü­let elnöke, Cornel Marandiuc sok­kötetes aradi író. Őket köszöntötte dr. Dumitru Serban, a Képző­mű­vészek Szövetsége aradi cso­portjának elnöke.
A retrospektív kiállításon az is kiderül, hogy az igen termékeny művész nem csak az őt befogadó (különben az Arad megyei Selén­den született) városban, hanem min­denhol készített vázlatokat, ahol megfordult, az országhatáron innen és túl. A Kárpátokban, Er­dély városaiban, a Hegyalján, Pá­rizsban, Olaszországban. Neki min­den téma volt, ami az em­ber­hez, környezetünkhöz kapcsoló­dott. Tájképei bármely kiállításon megállnák helyüket. Képei ren­ge­teg aradi, de sok külföldi mű­vé­szetbarát lakását díszítik.
És néhány szürke tónusú, most először látott posztimpresszionista képe arról is árulkodik, hogy (nem verte nagydobra) kísérletezett is. Ha a Mindenható hosszabb élettel ajándékozta volna meg, talán még stílusváltásának is tanúi lehettünk volna. De ne legyünk telhetet­le­nek. Takács Misi bőséggel ka­ma­toz­tatta tehetségét, s hagyott az utó­korra munkáiból. Köszönjük neki!